Nagyon kedvező csillagállás – A Traviata a szegedi Dóm téren

László Boldizsár fotó:© Németh György

Szegedi Szabadtéri Játékok
2022. július 29

VERDI: La Traviata

Violetta Valéry: Kolonits Klára
Flora Bervoix: Vajda Júlia
Annina: Horák Renáta
Alfredo Germont: László Boldizsár
Giorgio Germont: Alexandru Agache
Gastone vicomte: Tötös Roland
Douphol báró: Réti Attila
D'Obigny márki: Cseh Antal
Doktor Grenvil: Kiss András
Giuseppe: Bagdi Zoltán
Küldönc: Taletovics Milán
Pincér: Görbe Norbert
Halál: Horváth Zoltán
Gyermek Violetta: Izsay Zsófia

Szegedi Nemzeti Színház – Szegedi Szabadtéri Játékok Énekkara,
Szegedi Szimfonikus Zenekar
vez.: Dinyés Dániel

Amikor az öregedő Giuseppe Verdit megkérdezték, hogy számos dalműve közül melyik a legkedvesebb számára, talányos válasza az utókor számára is érdekes kérdéseket vet fel: „mint amatőrnek, a Traviata, míg szakmabeliként, a Rigoletto”. Én az amatőrt magánembernek fordítom magamban, s azt hiszem értem a komponistát. A velencei premier az operatörténet leghíresebb bukásainak egyike. A jóvátétel, a második bemutató meglepő módon szintén Velencéhez kötődik, de másik színházhoz. Bár a Maestro csak apróságokon változtatott, ezek, s nyilván a kedvezőbb csillagállás meghozta az eredményt. Ahogy a második bemutatóról óvatosan távol tartózkodó zeneszerzőt értesítette Tito Ricordi: „…újra meg újra el kell mondanom Neked, hogy Velence nem látott még akkora diadalt, mint a Traviatáé…”. A két előadás között 14 keserves hónap telt el, ami azért nyomott hagyott a komponista diadalokkal teli pályáján is.

A kedvező csillagállás most megvolt Szegeden is, ahol a Szabadtéri Játékok 91 éves történetében először került színre a Traviata. Rögzíthetjük, hogy a dalmű nem igazán a szabadtéri színpadok kedvence. A cselekmény legnagyobb része kamara jellegű, gyakran van mindössze egy-két hős a színen. Bár vannak benne tömegjelenetek, azok korántsem olyan látványosak, mint az olasz Maestro egyéb nagyoperáiban, pl. a Nabuccóban, Aidában, Otellóban. Bátorság kell a Traviata előadásához az ország legnagyobb színpadán. A Szabadtéri Játékok vezetősége bátor volt, ami már abban is megnyilvánult, hogy három év után végre visszakerült a műfaj a Dóm térre. (Korábban a jóval szerényebb méretű Újszegedi Szabadtéri Színpadon játszottak operát.)

A rendezés lehetőségét szerencsésen Juronics Tamás kapta, aki Szegeden már befutott operarendezőnek számít azon túl, hogy a Szegedi Kortárs Balett vezetője és akinek nevéhez számtalan koreográfia fűződik. Juronics az egyszerű operai megoldások híve, nem keresett szimbolikát ott, ahol nincs és igyekezett inkább a dalmű alapértékeit felvázolni. Némely ötlete felettébb találó, de volt olcsóbb megoldás is (amint Alfredo szívet farag a bukszusból) és olykor már-már giccsközeli pillanatok is előfordultak (pl. amikor az angyalszárnyú Halál a gyermek Violettával elszáll).

A szellemes forgószínpad segítségével (tervezője Tóth Kázmér) frappánsan zajlik a színváltás, szinte egyik pillanatról a másikra a bálteremből egy kis szobában találjuk hőseinket. Sajnos látványelemként egy mozgó, „csillárszerű” elem is a díszlethez tartozott, melynek működését kissé öncélúnak éreztem, olykor csak azért mozgott, mert ha már ott van, ne álljon.

Juronics nem hazudtolta meg balettmúltját, feszes koreográfiával tartotta egyben a két nagy tömegjelenetet, melyben bizony nemcsak a táncosoknak, hanem a nagyszámú énekkarnak és a szólistáknak is pontosan kiszámított feladata volt. A rendező a Halált is megszemélyesítette egy kiemelkedően magas balettművész, Horváth Zoltán segítségével. Jelenléte helyenként segítette a drámát, néhol meg szájbarágósnak bizonyult. Juronics színészvezetése konvencionális, de összességében rendkívül mozgalmas volt.

A jelmezek (tervezőjük Bianca Imelda Jeremias) alapvetően modernek voltak és szépen szolgálták a drámát, ez alól Alfredo utolsó felvonásbeli, terepszínű katonai egyenruhája jelentette a kivételt. (Előadás után a közönség lelkesen találgatta, hogy vajon a Francia Idegenlégióból vagy valamely aktuális NATO-hadgyakorlatról jött-e vissza Violetta szerelme.)

Az előadást Dinyés Dániel dirigálta, igen határozott elképzeléssel. A szólójelenetekben érezhetően kiszolgálta énekeseit, míg az együtteseket maximálisan összefogva, lendületes tempókkal tartotta kézben. Minden Traviata-előadás gyenge pontja a (nagyon sokszor lötyögős) Flora-kép, ami ezúttal szinte soha nem hallott feszességgel szólalt meg. Dinyés szinte végigkergette a jelenetet, ezzel is jelezve, hogy az események a tragédiához közeledve végzetesen felgyorsultak. Mindössze két, de felettébb hatásos megállást engedett. Az elsőt idősebb Germont megjelenésekor (Di sprezzo degno), majd, amikor Violetta elbúcsúzik szerelmétől (Alfredo, Alfredo). A dirigens ezen a két ponton szó szerint megállította a négyezres nézőtér lélegzetét: a generálpauza szívbemarkolóan ellenpontozta a megelőző hajszát. Dinyés végig példásan törekedett a differenciált hangzásra, a szélsőséges hatásoktól sem visszariadva. A darab húzás nélkül került színre, ez sem tipikus.

Az előadás együttes közreműködői a Szegedi Nemzeti Színház – Szegedi Szabadtéri Játékok Énekkara és a Szegedi Szimfonikus Zenekar voltak, igényes és pontos játékkal, lelkes színpadi közreműködéssel.

Minden Traviata-előadás félig már a tervezés fázisában eldől, ott, amikor felkérik a három főszereplőt. Ilyen szempontból a Szabadtéri Játékok szervezői maguk is művészi meghatározó erővé léptek elő: évtizedek óta ilyen erős szereposztás magyar színpadon nem lépett fel a dalműben. Violetta, Alfredo és Giorgio Germont alakítói egymás erősítő jelenléttel teremtették meg a kivételesen kedvező csillagállást.

Kolonits Klára és Alexandru Agache fotó:© Tari Róbert

Violetta Kolonits Klára. Az első felvonást záró Esz-t kihagyja, azt hiszem, teljesen tudatosan. Nézzük, mit kapunk érte cserében? Egy fantasztikus alakítást, minden rezzenetében tűpontos személyiségleírást, a középhangok szinte sosem hallott, felhangdús áradatát. A frázisok mindegyike kidolgozott és a kifejezést szolgálja. Magyar énekesnőtől (Kolonits eddigi előadásait is beleértve) nem hallottam az Amami Alfredo-t ilyen drámai erővel megszólalni. Ennek az ellenpontja a Germont-duettben megszólaló Dite alle giovine végtelen tisztasága. Az a bizonyos Esz az én értelmezésem szerint Violetta régi világa, mert a hősnő abban a pillanatban még ingadozik, hiszen az egész ária erről szól. De mi már tudjuk a választ, hiszen Violetta döntött és a (végső soron) végzetet jelentő boldogságba menekül. Kolonits magáévá teszi Juronics világát, de mögötte láthatjuk azt a folyamatot is, ahogyan az elmúlt évtizedekben egyre mélyebbre merült Violetta személyiségjellemzésében. Rendkívül összetett ábrázolást láthattunk Szegeden, nemcsak szabadtéren párját ritkító alaposságú, mélylélektani tükröt.

Hogy Kolonits ilyen mélyre tudott jutni Violetta jellemzésében, fontos szerep jutott Alfredo apját alakító Alexandru Agachének. Nem tudok szabadulni a számtól: 41 éve énekli Giorgio Germont szólamát. Az egy dolog, hogy ezt nem hallani, mert a hang ifjúkori puhasággal szárnyal. És mégis ott van mögötte ez a bő négy évtized, a megszámlálhatatlan előadás minden tapasztalata, amit a mai néző ámulva hallgat. Amikor egy énekes nem egyszerűen megszólaltat, hanem megél egy szerepet. Azt tudtuk előre, hogy Agache pontosan tisztában van egy Verdi-dallamív megszólaltatásának mikéntjével, mégis lenyűgöző, hogy ezt milyen sokszínűen tudja művelni. Hogy milyen apró nüanszok lehetségesek egyáltalán. A baritonéneklés végtelennek tűnő rejtelmei bukkannak elő Agache formálása mögött.

László Boldizsár igen munkás évet tud maga mögött, ennek tudom be, hogy Alfredo-alakítása némileg egyenetlen volt. A Brindisiben értelmetlennek tűnő tempóingadozást észleltem, a mutatós, de nem túl elmélyült Lunge da lei áriát érzésem szerint túlművészieskedte. Talán Juronics sem nyúlt olyan mélyre Alfredo jellemzésekor, kevesebb segítséget kaphatott a rendezéstől. A Flora-képre viszont László felnőtt Kolonits és Agache mellé, a mű utolsó felvonásában már teljesértékű partner volt, szárnyaló hanggal, megrázó drámaisággal.

Az előadás imponáló szereposztást tudott felmutatni a kisebb szereplők terén is. Kiemelkedik közülük is Vajda Júlia Florája, egyszerűen nem emlékszem, hogy ezt a szólamot bárki ilyen karakterizáló-képességgel tudta volna megközelíteni az elmúlt évtizedekben. Nagyon erős volt Horák Renáta Annina szerepében és kiemelkedő feladat jutott a Gastone-t megszemélyesítő Tötös Rolandnak is az előadáson.

A legutóbbi Dóm téri előadásnál (Aida - 2019) nehezményezni kellett a hangosítás enervált és meglehetősen egyenetlen minőségét. Ezúttal szinte tökéletes hangzáskép és -arány fogadott, szabadtéri helyszíneken szokatlan, akár lemezrögzítéshez is alkalmas állapot.

A csillagos szegedi éjszakában véget ért előadás méltán aratott tomboló sikert.

fotó:© Tari Róbert