Nagyon kedvező csillagállás – A Traviata a szegedi Dóm téren
![]() |
László Boldizsár fotó:© Németh György |
2022. július 29
VERDI: La Traviata
Violetta Valéry: Kolonits Klára
Flora Bervoix: Vajda Júlia
Annina: Horák Renáta
Alfredo Germont: László Boldizsár
Giorgio Germont: Alexandru Agache
Gastone vicomte: Tötös Roland
Douphol báró: Réti Attila
D'Obigny márki: Cseh Antal
Doktor Grenvil: Kiss András
Giuseppe: Bagdi Zoltán
Küldönc: Taletovics Milán
Pincér: Görbe Norbert
Halál: Horváth Zoltán
Gyermek Violetta: Izsay Zsófia
Szegedi Nemzeti Színház – Szegedi Szabadtéri Játékok Énekkara,
Szegedi Szimfonikus Zenekar
vez.: Dinyés Dániel
Amikor az öregedő Giuseppe Verdit megkérdezték, hogy számos dalműve közül melyik a legkedvesebb számára, talányos válasza az utókor számára is érdekes kérdéseket vet fel: „mint amatőrnek, a Traviata, míg szakmabeliként, a Rigoletto”. Én az amatőrt magánembernek fordítom magamban, s azt hiszem értem a komponistát. A velencei premier az operatörténet leghíresebb bukásainak egyike. A jóvátétel, a második bemutató meglepő módon szintén Velencéhez kötődik, de másik színházhoz. Bár a Maestro csak apróságokon változtatott, ezek, s nyilván a kedvezőbb csillagállás meghozta az eredményt. Ahogy a második bemutatóról óvatosan távol tartózkodó zeneszerzőt értesítette Tito Ricordi: „…újra meg újra el kell mondanom Neked, hogy Velence nem látott még akkora diadalt, mint a Traviatáé…”. A két előadás között 14 keserves hónap telt el, ami azért nyomott hagyott a komponista diadalokkal teli pályáján is.
A kedvező csillagállás most megvolt Szegeden is, ahol a Szabadtéri Játékok 91 éves történetében először került színre a Traviata. Rögzíthetjük, hogy a dalmű nem igazán a szabadtéri színpadok kedvence. A cselekmény legnagyobb része kamara jellegű, gyakran van mindössze egy-két hős a színen. Bár vannak benne tömegjelenetek, azok korántsem olyan látványosak, mint az olasz Maestro egyéb nagyoperáiban, pl. a Nabuccóban, Aidában, Otellóban. Bátorság kell a Traviata előadásához az ország legnagyobb színpadán. A Szabadtéri Játékok vezetősége bátor volt, ami már abban is megnyilvánult, hogy három év után végre visszakerült a műfaj a Dóm térre. (Korábban a jóval szerényebb méretű Újszegedi Szabadtéri Színpadon játszottak operát.)
A rendezés lehetőségét szerencsésen Juronics Tamás kapta, aki Szegeden már befutott operarendezőnek számít azon túl, hogy a Szegedi Kortárs Balett vezetője és akinek nevéhez számtalan koreográfia fűződik. Juronics az egyszerű operai megoldások híve, nem keresett szimbolikát ott, ahol nincs és igyekezett inkább a dalmű alapértékeit felvázolni. Némely ötlete felettébb találó, de volt olcsóbb megoldás is (amint Alfredo szívet farag a bukszusból) és olykor már-már giccsközeli pillanatok is előfordultak (pl. amikor az angyalszárnyú Halál a gyermek Violettával elszáll).
A szellemes forgószínpad segítségével (tervezője Tóth Kázmér) frappánsan zajlik a színváltás, szinte egyik pillanatról a másikra a bálteremből egy kis szobában találjuk hőseinket. Sajnos látványelemként egy mozgó, „csillárszerű” elem is a díszlethez tartozott, melynek működését kissé öncélúnak éreztem, olykor csak azért mozgott, mert ha már ott van, ne álljon.
Juronics nem hazudtolta meg balettmúltját, feszes koreográfiával tartotta egyben a két nagy tömegjelenetet, melyben bizony nemcsak a táncosoknak, hanem a nagyszámú énekkarnak és a szólistáknak is pontosan kiszámított feladata volt. A rendező a Halált is megszemélyesítette egy kiemelkedően magas balettművész, Horváth Zoltán segítségével. Jelenléte helyenként segítette a drámát, néhol meg szájbarágósnak bizonyult. Juronics színészvezetése konvencionális, de összességében rendkívül mozgalmas volt.
A jelmezek (tervezőjük Bianca Imelda Jeremias) alapvetően modernek voltak és szépen szolgálták a drámát, ez alól Alfredo utolsó felvonásbeli, terepszínű katonai egyenruhája jelentette a kivételt. (Előadás után a közönség lelkesen találgatta, hogy vajon a Francia Idegenlégióból vagy valamely aktuális NATO-hadgyakorlatról jött-e vissza Violetta szerelme.)
Az előadást Dinyés Dániel dirigálta, igen határozott elképzeléssel. A szólójelenetekben érezhetően kiszolgálta énekeseit, míg az együtteseket maximálisan összefogva, lendületes tempókkal tartotta kézben. Minden Traviata-előadás gyenge pontja a (nagyon sokszor lötyögős) Flora-kép, ami ezúttal szinte soha nem hallott feszességgel szólalt meg. Dinyés szinte végigkergette a jelenetet, ezzel is jelezve, hogy az események a tragédiához közeledve végzetesen felgyorsultak. Mindössze két, de felettébb hatásos megállást engedett. Az elsőt idősebb Germont megjelenésekor (Di sprezzo degno), majd, amikor Violetta elbúcsúzik szerelmétől (Alfredo, Alfredo). A dirigens ezen a két ponton szó szerint megállította a négyezres nézőtér lélegzetét: a generálpauza szívbemarkolóan ellenpontozta a megelőző hajszát. Dinyés végig példásan törekedett a differenciált hangzásra, a szélsőséges hatásoktól sem visszariadva. A darab húzás nélkül került színre, ez sem tipikus.
Az előadás együttes közreműködői a Szegedi Nemzeti Színház – Szegedi Szabadtéri Játékok Énekkara és a Szegedi Szimfonikus Zenekar voltak, igényes és pontos játékkal, lelkes színpadi közreműködéssel.
Minden Traviata-előadás félig már a tervezés fázisában eldől, ott, amikor felkérik a három főszereplőt. Ilyen szempontból a Szabadtéri Játékok szervezői maguk is művészi meghatározó erővé léptek elő: évtizedek óta ilyen erős szereposztás magyar színpadon nem lépett fel a dalműben. Violetta, Alfredo és Giorgio Germont alakítói egymás erősítő jelenléttel teremtették meg a kivételesen kedvező csillagállást.
![]() |
Kolonits Klára és Alexandru Agache fotó:© Tari Róbert |
Hogy Kolonits ilyen mélyre tudott jutni Violetta jellemzésében, fontos szerep jutott Alfredo apját alakító Alexandru Agachének. Nem tudok szabadulni a számtól: 41 éve énekli Giorgio Germont szólamát. Az egy dolog, hogy ezt nem hallani, mert a hang ifjúkori puhasággal szárnyal. És mégis ott van mögötte ez a bő négy évtized, a megszámlálhatatlan előadás minden tapasztalata, amit a mai néző ámulva hallgat. Amikor egy énekes nem egyszerűen megszólaltat, hanem megél egy szerepet. Azt tudtuk előre, hogy Agache pontosan tisztában van egy Verdi-dallamív megszólaltatásának mikéntjével, mégis lenyűgöző, hogy ezt milyen sokszínűen tudja művelni. Hogy milyen apró nüanszok lehetségesek egyáltalán. A baritonéneklés végtelennek tűnő rejtelmei bukkannak elő Agache formálása mögött.
László Boldizsár igen munkás évet tud maga mögött, ennek tudom be, hogy Alfredo-alakítása némileg egyenetlen volt. A Brindisiben értelmetlennek tűnő tempóingadozást észleltem, a mutatós, de nem túl elmélyült Lunge da lei áriát érzésem szerint túlművészieskedte. Talán Juronics sem nyúlt olyan mélyre Alfredo jellemzésekor, kevesebb segítséget kaphatott a rendezéstől. A Flora-képre viszont László felnőtt Kolonits és Agache mellé, a mű utolsó felvonásában már teljesértékű partner volt, szárnyaló hanggal, megrázó drámaisággal.
Az előadás imponáló szereposztást tudott felmutatni a kisebb szereplők terén is. Kiemelkedik közülük is Vajda Júlia Florája, egyszerűen nem emlékszem, hogy ezt a szólamot bárki ilyen karakterizáló-képességgel tudta volna megközelíteni az elmúlt évtizedekben. Nagyon erős volt Horák Renáta Annina szerepében és kiemelkedő feladat jutott a Gastone-t megszemélyesítő Tötös Rolandnak is az előadáson.
A legutóbbi Dóm téri előadásnál (Aida - 2019) nehezményezni kellett a hangosítás enervált és meglehetősen egyenetlen minőségét. Ezúttal szinte tökéletes hangzáskép és -arány fogadott, szabadtéri helyszíneken szokatlan, akár lemezrögzítéshez is alkalmas állapot.
A csillagos szegedi éjszakában véget ért előadás méltán aratott tomboló sikert.
fotó:© Tari Róbert