Nagyesszé a szerelemről – A Cooperás Szöktetés Győrött
Győri Nemzeti Színház
2020. február 7.
MOZART: Szöktetés a szerájból
Szelim - Szabó Győző
Konstanze - Kolonits Klára
Blonde - Nánási Helga
Belmonte - Balczó Péter
Pedrillo - Laki Péter
Ozmin - Szvétek László
km. Győri Nemzeti Színház Ének- és Zenekara
vez. Rajna Martin
Ahogy felment a függöny, a látvány első pillanatra – nem tagadom – mellbe vágott: egy újgazdag villa hátsó bejárata, szemben egy méretes szemetes konténer, mellette légkondicionáló berendezés külső panelje, beléptető kapu. Mai környezetben leszünk tehát, sóhajtottam kényszeredetten, de egy negyedórával később ez már mit sem számított. Juronics Tamás rendező tényleg mai díszletek közé helyezte a Szöktetés a szerájból klasszikus sztoriját, de kortalan, azaz örökérvényű kérdéseket vetett fel és örökérvényű gondolatokat fogalmazott meghökkentő következetességgel.
Ha lehet így fogalmazni, Juronics egy nagyesszét írt a szerelemről, s ehhez nem kellett semmit sem tennie, csak pontosan végigvezetni a nézőt Mozart remekén. Szelim pasa Juronics olvasatában kiábrándult és depressziós értelmiségi, aki beleszeret a szép és okos lányba, Konstanzába, talán épp a helyzetéből való kimenekülés reményében. A lány azonban kitart eredeti szerelme, Belmonte mellett és visszautasítja a török ostromát. A kényúr újabb és újabb kísérlete alatt a szerelem mibenlétéről töpreng hangosan, keresi a választ azokra a miértekre, amik egész addigi életében foglalkoztatták. A fináléban megtudjuk, hogy Szelim is éppoly törődött lélek, mint mindannyian az opera szereplői … és nézői.
A zárókép szívszorító megoldása (amit most nem fecsegnék ki, hiszen hosszabb előadás-széria előtt állunk, s érezze minden Mozart-rajongó kötelességének, hogy megismerje ezt az igazán igényes értelmezést) pedig egy mozdulattal átteszi a darabot az eddigi helyéről, a könnyed daljátékok közül a fajsúlyos nagyoperák közé. És ez már önmagában sokkal több annál, amit Győrbe indulásom előtt reméltem.
Azt hiszem, ez volt a bajom egészen idáig a Szöktetéssel, a felhőtlen és habkönnyű közeg, ahol egy viccesen handabandázó és végtelenül mulatságosnak tűnő eunuch poénjain mosolyogtunk, noha a zenei közeg ennél sokkal töményebb hátteret sejtetett. Pedig, ha végiggondoltuk (volna), már korábban is világos volt, hogy a Szöktetés hősei a maguk szemszögéből ugyanarra keresik a választ a maguk módján, ki-ki intelligenciája, neveltetése, tudása és tapasztalatai alapján: hogyan lehetnénk igazán boldogok.
De Juronics most átvágta azt a bizonyos gordiuszi csomót pusztán azzal, hogy a valóságba lerángatta a történetet, s szüksége volt a korunkat idéző környezetre ahhoz, hogy megláthassuk a téma örök igazságát. Ebből pedig a mát idéző díszletek és jelmezek semmit nem vettek el.
Valahogy akkor billent át a dolog, amikor Ozmin figurája a nagyszerű formában éneklő Szvétek László lendületes alakításában lazán maga mögött tudta hagyni azokat a sztereotípiákat, amiket eddig megszokhattunk (akár még Szvétek alakításában is, de más rendezésben). Amikor felsejlett, hogy a pasa felügyelője nem szimpla poénokat puffogtató buffo, hanem kétségbeesett alkalmazott. Kisember, aki tétován áll a különös szituáció közepén és ugyan egyáltalán nem érti, mi zajlik főnöke fejében, mégis egyre görcsösebben próbálkozik annak megfelelni. És ez a szituáció nagyon is mai. Ozmin kiszolgáltatottsága pedig fájdalmassá teszi azokat a helyzeteket, amin könnyedén kuncogtunk azelőtt, s alapvetően más megvilágításba került az egész mű. S értelemszerűen a híres finálé, még az „akinek ennyi jó kevés” is átalakul valami keserű tanulsággá, de úgy, hogy Johann Gottlob Stephanie és Wolfgang Amadeus Mozart műve egy fikarcnyit sem sérül. Sőt, az is lehet, hogy pont erre gondoltak az Alkotók eredetileg?
Merthogy Juronics nem szabta át a darabot, csak egyszerűen új oldalról engedett abba betekintést nyerni. S ha másképp látjuk Ozmin helyzetét, akkor bizony másképp a többiekét is. Olyan ez, mint amikor egy régi és gyermekkorunk óta jól ismert helyszínen járunk sok évtizeddel később, ami az azóta bekövetkezett változások és/vagy a mi felnövekedésünk nyomán már teljesen más arculatát mutatja, amint amit vártunk, amit megszoktunk.
Juronics rendezése nagyon mozgalmas, a szituációk pörgősen követik egymást, amihez nagyszerűen illik Cziegler Balázs gyorsan változó és mégis nagyon attraktív díszlete. Ami egyébként az első sorokban említett nyitókép befordulását követően már kifejezetten archaikus hátteret biztosít, azaz, ha bejutunk a pasa villájának belsejébe, már majdnem konvencionális környezetben játszódik a mű nagyobb része.
Az előadás magyarul megy, Hevesi Sándor patinás, de teljesen korhű szövegét Romhányi Ágnes igazította át teljesen maivá. Ez azért is fontos, mert a darab eredeti prózája (és annak értése) lényeges momentum Juronics Tamás értelmezésében. S minden közreműködő kiemelkedően jó szövegmondással vesz részt a produkcióban.
A szereplők közül a már említett Szvétek László komoly meglepetést okozva fölényes magabiztossággal uralja Ozmin szerepét, amit egyébként már bő negyedszázada birtokol. Az külön érdem, hogy meg tudott szabadulni a sokéves beidegződésektől, látható (és hallható) felszabadultsággal vesz részt az igazán lendületes színpadi produkcióban.
Kolonits Klára Konstanzája is messze túlnő a (pozitív) papírformán. Ugyan neki is régi szerepe a szerelméhez minden fenyegetés ellenére ragaszkodó lány, mégis új színekkel tudja megfogalmazni azt. A darab (másoknak) rettegett áriáit lenyűgöző magabiztossággal tolmácsolja, az olyan technikai nehézségeket, mint például a „Martern aller Arten” elképesztő, két ütemen belül két oktávot meghaladó futamait teljesen azonos hangszínnel tudja megszólaltatni, ami már önmagában is elképesztő bravúr. Az alakításában megjelenő nemes fájdalom, amivel a pasa próbálkozásait kíséri, különös fénnyel vonja be alakítását.
Blonde Nánási Helga, aki pontosan a helyén van ebben a szerepben. Kellően cserfes és öntudatos személyiséget hoz, az énekszámait üde, karcsú hangon, kellően fürge és nagyon világos dallamrajzzal abszolválja.
Belmontét Balczó Péter énekli. Már az örvendetes, hogy becsülettel végigverekszi magát a rettentő szólamon, de sajnos Mozart nem igazán az Ő világa. Vagy ha mégis, akkor már inkább Pedrillo. Balczó az évadban kifejezetten szép Rinuccio-alakítással vétette észre magát Szegeden. Azt hiszem, inkább a könnyű olasz lírai szerepekben és az izgalmasabb karakteralakítások jelenthetik az útját a jövőben.
Belmonte szolgáját ezen az estén a fiatal Laki Péter alakította. Nagyon színpadra termetten, remek szövegmondással, bátor, bár kissé még nyers hangadással. Ha lehet mondani valakire, hogy nagy reménység, akkor rá igen. Tenor szólamban rég volt ilyen.
Juronics Tamás rendezésének kulcsfigurája Szelim pasa alakítója. A szerepben ezen az estén Szabó Győzőt láthattuk, aki szinte filozofikus szintre emelte a világból kiábrándult, Konstanzába, mint az utolsó szalmaszálba keserűen kapaszkodó főúr alakját.
Az előadás karmestere szintén újonc, a fiatal Rajna Martin volt, aki lendületes tempókkal, biztosan tartotta kézben az előadást. Néhány rezes gikszert leszámítva a Győri Nemzeti Színház Zenekara korrekt Mozart-játékkal segítette az előadást.
A produkció a Co-opera égisze alatt jött létre, három debreceni előadás után most sorozatban Győrött láthatják az érdeklődők. Egy új oldalát ismerhetjük meg egy remekműnek, így feltétlenül ajánlott kirándulást tenni a Rába-parti városba.