Nagy csavar, sima menet (A szicíliai vecsernye az Operaházban)

2009. május 31.
Magyar Állami Operaház

VERDI: A szicíliai vecsernye

Sümegi Eszter, Fekete Attila, Fokanov Anatolij, Rácz István, Horváth Ádám, Ulbrich Andrea, Vadász Dániel, Cserhalmi Ferenc, Daróczi Tamás, Tóth János, Derecskei Zsolt

Díszlet: Frank Philipp Schlössmann
Jelmez: Nagy Viktória
Rendező: Matthias von Stegmann
Vez.: Kovács János

Jókor jött ez a Vecsernye-premier a pesti Operaházban: a nézők kezdhették azt hinni, hogy Verdi három-négyműves szerző, hiszen kis túlzással már régóta csak a Traviata meg a Rigoletto futott nálunk. Pedig Verdi életműve ennél sokkal több, még a kevésbé tökéletes művei is magukon viselik a zsenialitás jegyeit.

Az 1855-ben, Párizsban bemutatott A szicíliai vecsernye igazi vegyes felvágott: van benne egy jó adag a korai Verdi-művek fiatalos lendületéből, máshol a francia nagyoperák terjengőssége érhető tetten, nyakon öntve igazi, áradó, olasz operamelódiákkal, amelyek az érett mestert idézik.

Az Ybl-palotában első ízben műsorra került mű nyilvánvalóan nem a szerző legsikerültebb alkotása, ám egy ízléses, professzionális rendezésben, négy felkészült énekessel szép sikert arathat. Tulajdonképpen a mostani bemutató meg is felelt a fenti kívánalmaknak, ám azért maradt némi hiányérzet a hallgatóban.

Kezdjük a színpadra állítással: Matthias von Stegmann rendezése sokkal inkább az énekeseket, mintsem a színházat és a drámát szolgálja. Tipikus modernizáló munka, amely a külsőségekkel van elfoglalva, a szereplők közötti kapcsolatok átgondolásával nem sokat bajlódik. A díszlet tulajdonképpen funkció nélküli, a színt egy hatalmas betontömb határolja, amelyben óriási csavarokat helyeztek el. Tetszetős, de sok értelme nincs.

Igazából szó sincs itt átértelmezésről, hiszen a modern korba helyezett történetet a lehető leghagyományosabb módon adják elő, gondolok itt az egyszerű színészi eszközökkel operáló énekesekre és a jelenetek nem túl ötletes beállítására. A szereplővezetésre olykor a sutaság jellemző (csak egy rémes példa: Monforte első színrelépésekor, a nyilvánvaló konfliktushelyzetben leül, és úgy trónol, akár egy indián törzsfőnök), ezt leszámítva azonban zökkenőmentesen bonyolódik a cselekmény, aminek manapság már bizony örülni kell.

A zenei megvalósítás átlag feletti. Kovács János az énekesközpontúság jegyében dirigálta az előadást: a szólisták mindvégig jól hallhatóak voltak, a zenekar kissé a háttérben maradt. A kórus erőteljesen szólt, néhol kissé túlságosan is.

Tulajdonképpen ugyanezt mondhatjuk el a tenor főszerepet, a hazája és az apja között vívódó Arrigót éneklő Fekete Attiláról is. Döbbenetes hangerővel, szinte hiba nélkül abszolválta a nem könnyű szólamot (az ária végén sajnos gikszerezett), azonban helyenként a kevesebb több lett volna: az árnyalt énekléssel bizony néha adósunk maradt. A hiányosságok ellenére azonban a tenorista produkciója igen magas színvonalú volt.

Elena szerepe vokális szempontból talán a legnehezebb az egész operában: a szólamot éneklő művészek számára az utolsó felvonásban Verdi még egy merényletet tartogat, a drámai szopránok számára szinte elénekelhetetlen Bolerót. Sümegi Eszter hangja jól illeszkedik a szerep követelményeihez, helyenként élményt adóan énekelt, pont a Bolerót azonban nem tudta olyan szépen megoldani, mint a szerep többi részét (kiváltképp a negyedik felvonásbeli kettős hosszú szólórészletét).

Fokanov Anatolij nem ismer lehetetlent, minden szerepet üzembiztosan, erőteljes hangon énekel. Monforte-ként sem okozott csalódást, azt hozta, amit tőle várni lehet. A szerep drámai részeit jól oldotta meg, ellágyulásra azonban – talán személyiségéből adódóan is – kevésbé alkalmas. A nagyária éppen ezért haloványra sikerült, egyebekben nagy problémája nem volt a szólammal. Vokális eszköztára nem túl széles, igaz, azzal mindvégig jól bánt.

Rácz István viszont pont a nagy slágerben, az O tu Palermo-ban excellált. A basszista kiemelkedő hanganyag birtokosa, a voce azonban nem mindig szól egyenletesen az egyes szerepekben. Procidaként is hasonló volt a helyzet, a nagyáriája viszont gyönyörűen sikerült. Rácz érzékenyen frazeált, a magas hangok példaértékűen szóltak, egyszóval, remek volt.

Újra van Verdi-ritkaság az Operaház műsorán, ami önmagában is nagy szó. Szerencsére magára a produkcióra sem lehet panasz: az előadás mindenképpen érdemes a nagyközönség figyelmére.

(Fotók: Éder Vera)