Nagy ágyú – kis durranás – Bizet Carmenje Salzburgban

2026. augusztus 10.
Salzburgi Ünnepi Játékok

BIZET: Carmen

Carmen - Asmik Grigorian
Don José - Jonathan Tetelman
Micaëla - Kristina Mkhitaryan
Escamillo - Davide Luciano
Frasquita - Iveta Simonyan Frasquita
Mercédes - Anita Monserrat
Zuniga - Matthias Winckhler
Morales - Liviu Holender
Le Dancaïre - Michael Arivony
Le Remendado - Mingjie Lei

Utopia Choir, Salzburg Bach Choir, Salzburger Festspiele und Theater Kinderchor
Utopia Orchestra
vez. Teodor Currentzis

Szegény osztrákok… a bécsiek 1978-től majdnem egy félévszázadig nézhették Zeffirelli felülmúlhatatlan Carmen-rendezését, amelynek premier előadását, hála az égnek, video is megőrizte az utókornak. Aztán megkapták helyette másodkézből Calixto rendezését, amely később a mi Operaházunkba is eljutott – mondjuk mi nem vesztettünk miatta oly nagyot, tekintve, hogy pesti színpadon 1965. óta egyetlen sikerült Carmen rendezéshez se volt szerencsénk, rosszat követett még rosszabb. Salzburg még korábban megalkotta a maga klasszikusnak tekinthető Carmenjét, hála Karajannak és a szintén videón máig is látható sztárszereposztásnak.

Zeffirelli, Kleiber, Karajan, Bumbry, Vickers, Obrazcova már fentről szemléli a mai kor operaszínpadait. Baltsa, Domingo, Carreras is legfeljebb a nézőtéren foglalhat helyet. Salzburg azonban, ha meg akar felelni nemzetközi reputációjának, kénytelen a jelenkor lehető legjobbjai közül választani. Illetve azt mondanám, hogy a lehető legnépszerűbbek közül választani, mivel már nagyon régen nem az számít, hogy kik a legjobbak, hanem hogy kiket futtatnak, sztároltatnak a nagy nemzetközi agentúrák.

Ez határozta meg az idei Carmen szereposztását is; illetve Salzburg másik vezérfonala, a nagy dobás szándéka. Hogy valami olyat csináljanak, amire a világ operaéletében mindenki felkapja a fejét. Ami jelenthetne egy csodálatos produkciót, színpadilag és zeneileg egyaránt, mint volt az a bizonyos 1978-as bécsi Carmen, de jelenthet egy meghökkentő, magáról botrányosan beszéltető fiaskót is, mint ez az idei.

Ehhez kerestek egy rendezőt, aki életében sose rendezett operát. Gabriela Carrizo a kortárs balett világából érkezett, egy olyan társulatból, amelynek egész eddigi tevékenysége jelezhette, kb. mire lehet számítani. Carrizo a ma divatos pseudo-rendezők képviselője, akinek fogalma nincs az operáról, még kevésbé arról, hogy kell egy művet szövegkönyve és kottája alapján értelmezni. Ő nem Bizet remekművét akarja értelmezni, hanem saját értelmezésével megerőszakolni azt. Még azt se lehet mondani, hogy teljesen kiforgatja, mert a színpadon lényegében az eredeti cselekmény zajlik, csak éppen teletűzve oda nem illő, szinte mindig zeneellenes és hangulatában darabidegen akciókkal, és persze balettbetétekkel – hiszen egy koreográfus hogyan is tudná vagy akarná meghazudtolni önmagát? Ilyen rendezéseket látva mindig az a kérdés merül fel bennem, hogy vajon a rendező elolvasta legalább egyszer életében a mű szövegkönyvét?

Itt most lehetne sorolni a nyitánytól kezdve a képtelenebbnél képtelenebb színpadi ötleteket, és akik szeretik értelmezgetni a modern rendezéseket, biztos meg is teszik majd, egyiket zseniálisabbnak mondva, mint a másikat. Ezt én nem teszem már régóta. Engem a Carmen érdekel, Bizet Carmenje, ha azt látom írva a címlapon, de ebben a Carmenben abból nem kaptam semmit, egészen a zárójelenetig. Ott Carrizo szerencsére a két énekesére hagyott mindent. Ők pedig, bár hangulatában a szokásostól eltérően, mégiscsak Bizet intenciói szerint, érvényes produkciót nyújtottak. Ez azonban nem feledtethette az előzőeket, többek között azt a valószínűleg párját ritkító ízléstelenséget és ostobaságot, melyhez foghatót nehéz találni az operatörténetben: színpadra hozta Don José éppen a messze távolban haldokló édesanyját anyaszült meztelenül. No comment.

Egészen biztos vagyok benne, hogy sokkal jobb véleményem lenne erről a Carmenről, ha csak hallgatom, de nem nézem. Tökéletesen elégedett ugyan akkor se lettem volna vele. A karmester, Teodor Currentzis, saját maga válogatott zenészei élén, amelyeket mindig egy-egy produkcióra hív össze a világ minden részéből Utopia Zenekar és Énekkar néven, nagyon szépen megoldott részek mellett teljes tempó tévedésekkel vezényelte a művet. A pezsgés, a spanyol temperamentum sokkal távolabb áll tőle, mint a franciás líra, ami különösen megbosszulta magát a címszereplő szólamának kulcsfontosságú pontjain: áldozatul esett ennek a Cigánydal és a Kártyaária is. Nagyon fékezett habzású Carmen született a keze alatt: pálca nélküli, laza csuklóból való kavarása, mint karmesteri manualitás eléggé unortodox stílus, amely után nem is lehet elvárni pregnáns ritmusú, temperamentumos zenélést.

Lehet azonban, hogy ez a zenélés következett a címszereplő kiválasztásából is. Tulajdonképpen magam sem tudom, hogy Asmik Grigorian hangi adottságaihoz igazodott a karmester, vagy az eredendően lagymatag dirigálástól lett ilyen szürke és unalmas az énekesi produkció. A rendezés egészen biztos nem segítette a kiváló szopránt, aki ezúttal is igazolta énekesi formátumát, csak éppen az égadta világon semmi köze nincs hangilag Carmenhez. Hiányoznak belőle a csábító színek, amely ennek a szerepnek alfája és omegája. Nincs benne az a tulajdonság, amelyet Nietsche „érzéki zsenialitásnak” nevezett. Ez minden szoprán, az egyetlen Callas kivételével, általános hiányossága, aki Carmen szerepével próbálkozott színpadon vagy stúdióban: Moffo, de Los Angeles, Price, Gheorghiu felvétele, noha közöttük is szakadéknyi énekesi színvonalkülönbség tátong, mind adós maradt ezzel a tulajdonsággal.

Grigoriant ráadásul teljesen félrerendezték. A vonzó, minden szemet azonnal magára vonó, igéző szépség helyett egy taszítóan szakadt külsejű, közönséges és csúnya nőre vették, aki teljesen beleolvad a színpad általános szegényességébe. Mintha maga se érezné jól magát, többnyire téblábol csak partnerei között, hiányzik belőle az inspiráció, amelyet nem kapott meg rendezőjétől, ezáltal ő maga se tudja sugározni partnereire. Túl sokat vállal Grigorian mostanában, egyik szerep a másik után, egyik nehezebb, mint a másik. Legutóbbi Tatjánája a MET-ben már nem csak fáradtságot, hanem egyenesen apróbb hangi sérüléseket is mutatott – ezek most, talán mert a szólam hangilag nem teszi próbára azt a fekvését, amelyben a problémák hallatszottak, nem jelentkeztek. Az azonban valószínű, hogy nem volt ideje a szerepet teljesen megtanulni, kidolgozni és beénekelni. Mondanám, hogy majd legközelebb, de inkább azt a reményemet fejezem ki, hogy e nem éppen sikerült próbálkozás után fiókba teszi a Carmen kottáját, és ott is hagyja örökre.

Don José szerepében az est kellemes meglepetése volt számomra Jonathan Tetelman, akinek finoman szólva se voltam és nem vagyok rajongója. Karrierjét túldimenzionáltnak tartom, éneklését súlyos technikai fogyatékosságokkal terheltnek. A facebookon posztolt felvételei alatt többször szóvá is tettem ezeket a fogyatékosságokat. Nem feltételezem, hogy olvasta őket, ám valaki más is figyelmeztethette, így éneklését most sokkal kontrolláltabbnak találtam, a hangadása, különösen a magas hangok, kevésbé nyitottak, mint korábbi felvételein. Lehet, hogy új énekmestere van, aki még megmentheti attól a teli torokból, hatalmas szájnyitással való ordító énekléstől, amely az egykor oly ígéretesen indult Rolando Villazónt is tönkretette pár év alatt.

Tetelman nagy erénye ebben Don Joséban mégse a hangi állapot javulása volt, hanem az, amit színpadon úgy hívnak: a szereppel való teljes azonosulás. Nagyon ritkán látni ilyen szerepformálást, amelybe az énekes nem csak képességei és ereje 100 százalékát, hanem még annál is többet tesz bele. Tetelman ezen az estén úgy játszott és énekelt, mint aki valóban az életét tette volna kockára, és az ilyen maximalizmus, legalábbis rám, rendkívül mély hatást gyakorol. Ezután a José után kénytelen vagyok Tetelmanra mint egy másik énekesre tekinteni, mint eddig, és kíváncsian várom, más alakításaiban is hozza-e majd új technikai megoldásait.

Az este legszebb hangi produkcióját Kristina Mkhitaryan nyújtotta. Micaela szólama amúgy is a mű legszebbike zeneileg, melyet a fiatal örmény szoprán gyönyörűen tolmácsolt. Hangszíne magával ragadó, formálása poétikus, szárnyaló magasságai élményszerűek.

Escamillo szerepében Davide Luciano aratott nagy sikert. Nem ismertem az olasz baritont, nem csak hangját, de nevét se. Jó benyomást tett rám, lekötötte a figyelmemet, ami nem volt kis dolog, mert ő jeleneteiben a rendezőnő mindent megtett egy külön balettes torreádor figura folyamatos akcióival és vonaglásaival.

A többiekről sommásan annyit, hogy az összes kisebb szerepben minőségi hangokat hallottam. A Frasquitát éneklő fiatal szoprán különösen kiemelkedő színvonalon énekelt, de Zuniga és a két csempész szerepére is nagyon tehetséges fiatal énekeseket találtak. Ebben a kérdésben, úgy látszik, Salzburg őrzi a régi színvonalat.

Az idei salzburgi Carmennek sikerült az operai élet középpontjába kerülni. A legnagyobb világlapok küldték el zenekritikusaikat az előadásra, a vélemények egymástól 180 fokban eltértek: az egyik teljes bukásnak, a másik kiemelkedő produkciónak minősítette. Engem a Café Momus, mondanom sem kell, nem tudott kiküldeni Salzburgba, így tehát minden, ami fentebb olvasható, az előadás televíziós közvetítése alapján íródott.

Kritikát is csak egyet olvastam, még rögtön a premier után, de a telecastot követő recenzióözönből egyet se, mert nem akartam, hogy befolyásoljon. Véletlenül elém került azonban egy olasz honlapon írt rövid vélemény. Nem hivatásos kritikus írta, csak egy sokat látott operabarát, aki egy többórás vonatút programjának lőtte be a Carmen. Gondolta, kellemesen eltölti vele az időt Milánótól Párizsig. De azt írta, a nyitány és nyitójelenet után kikapcsolta, mert ha egy rendező ennyire nem érzi meg a sevillai dohánygyár előtti sétálókat nézegető Morales zenei hangulatát, akkor a többire már nem is kíváncsi. Egyetértettem vele – azonban nekem végig kellett néznem, mert írnom kellett róla. Hát, így jártam.