Mozart-maraton a Millenárison

2006. március - 26.
Millenáris Teátrum
Mozart-maraton
11.00 - Figaro házassága
16.00 - Cosi fan tutte
20.00 - Don Giovanni

MÁV Szimfonikus Zenekar
Vez.: Oberfrank Péter
Jelmez: Benedek Mari
Rend: Kovalik Balázs

Figaro házassága

Almaviva - Kálmán Péter
Grófné - Fodor Gabriella
Susanna - Geszthy Veronika
Figaro - Cseh Antal
Cherubino - Simon Krisztina
Marcellina - Bucsi Annamária
Bartolo - Asztalos Bence
Basilio - Ocsovay János
Antonio - Hábetler András
Barbarina - Yang Li
Curzio - Drucker Péter

Úgy érzem, 26 év után a Budapesti Tavaszi Fesztivál megalkotta eddigi legszínvonalasabb produkcióját. Persze, voltak eddig is világnagyságok itt, szólaltak meg nagyszerű zenekarok, születhettek remek előadások, de legtöbbjükre a koncertrendezés műfajából eredően a \"hozott anyag\" volt leginkább jellemző. Azaz például a mégoly kitűnő Chicagóiak tavaly Boulezzel csak ugyanazt játszották, amit előző (vagy az azt követő) nap Bécsben, Prágában vagy Berlinben. Ez a mostani produkció viszont a miénk szőröstül-bőröstül.

A Mozart-maraton (egyetlen napon előadva Mozart három, da Ponte szövegére komponált operája) hatalmas dobás, melyhez hasonló ez idáig nemigen rengette meg a hazai színházi/zenei életet. Így hát mi már mesélhetjük majd unokáinknak, hogy ott voltunk ezen a napon, délelőtt 11-től pontosan éjfélig.

Azoknak, akik viszont nem voltak ott, felvázolnám a Figaro házassága elejét, hogy pontosan értsék Kovalik Mozart-felfogását. A színpad töküres, mindössze egy ládaszerűség és egy ajtó van benne tokostul. (Mint később kiderült, ez mindhárom opera díszlete is egyben.) A nyitány végén bejönnek a főszereplők, és a színpad szélén levő üres székekre ülnek le. Mivel a színpad széle egyben a nézőtér széle is, hőseink a földszint első sorában a nézők között ücsörögnek. Ez a felülés pikáns lehetőséget kínál, amit a rendező ki is használ rendesen. A gróf pl. olykor a szomszédja vállára támaszkodva kommentálta a történést. Kedvencem az a helyzet volt, amikor történetesen az első sorban, nézőként helyet foglaló Andrejcsik István (az általam valaha látott legjobb Almaviva) kapta remek pályatársa, Kálmán Péter instrukcióit. Cherubino pedig a közönség soraiból is vadászgatott csinosabb lányokra, sőt - amikor a szerep szerint lányruhába öltözik - bajszos urakra.

Szóval a nyitány végénél Figaro alakítója, a termetes Cseh Antal egy jókora kötéllel méricskélni kezd. Amikor a túloldalra ér, odaadja az egyik nézőnek a kötelet (de az illető nem szimpatikus neki, tehát mindjárt tovább a szomszédjának), közben cseveg Susannával (Geszthy Veronika), a darab szerint. Amikor vita kerekedik közöttük, miért is nem jó az a szoba, amit kaptak, Susanna azt mondja: \"… egy szép nap a csengettyű hogyha megszólal, kling-kling! Urad téged egy mérföldre küld, bim-bam! Bim-bam! És az ördög elhozza a grófot (…) hozzám…\".
Ekkor a gróf alakítója felpattan a székből, és egy pillanat alatt Susanna combjai között terem, félreérthetetlen pózban. Figaro agyát elönti a féltékenység, s hamarosan áriában meséli el, hogyan fogja megleckéztetni kéjvágyó urát (\"Hogyha tán gróf uram vágyik a táncra\"). És a gróf alakítójával közben 3/4-es keringőt lejt, mi több, majd amikor arról énekel közben, hogy \"rosszal, vagy jóval, útból elhárítok minden veszélyt...\", jó alaposan elnáspángolja szegényt. És így tovább. Lehet, hogy ez leírva nem adja jól vissza azt az élményt, de akkor és ott revelációként hatott.

Tehát Kovalik a díszlet helyett a szövegre helyezte a hangsúlyt, annak minden apró rétegét lehántva a szereplők egymás közötti viszonyait rendezte meg, lebilincselően. Visszatérve még a díszletmentes színpadra: a jelzésszerűen felbukkanó kellékek végigkísérik az egész 13 órás estét, azaz a kötéllel olykor mérnek, máskor kötöznek, megint máskor vernek vagy akasztanak. Az a szekrényféleség egyrészt kelléktartó, máskor meg ágy (itt kísérletezik a gróf), vagy asztal (a Cosi esküvői jelenetén vagy a Don Giovanni vacsorájánál), másutt meg koporsó. És még sorolhatnám.

De nem sorolom, mert ha tényleg mindent le akarnék írni, akkor néhány hétig más nem jelenne meg a Momuson. Kovalik ugyanis elképesztően bírja ötletekkel, gegekkel vég nélkül. De a Figaro házassága nem elsősorban gegekből áll - mély tartalommal és zseniálisan kétértelmű szöveggel bír. (Itt azért szót kell ejteni az egyetlen negatív élményről, hogy mind a műsorfüzet, mind a különféle prospektusok megfeledkeznek a fordító személyéről. Persze az kiderül, hogy az alapszövegbe itt-ott beleköltöttek a jobb eladhatóság érdekében, de azért a szöveg mintegy 90-95 százaléka eredeti.)

Egy minapi írásomban a sztárkultusz alkonyáról csevegtem. Valaki néhány nappal később nekem is szegezte, mi következik ezután. Nos, pontosan az, ami ezen a napon rabul ejtett bennünket: a csapatmunka. Nagyon kevés kivételtől eltekintve Kovalik csapatában nincs hangfenomén. De nem is igen van rá szükség. Vannak viszont jóhangú fiatalok, akik betéve tudják szerepüket, és azt bármilyen pózban elő is tudják adni. Az est egyik nyílttapsos sikerét a Basiliót éneklő Ocsovay János aratta, aki kényes áriája közben teljesen kivetkőzött magából (és papi szereléséből), úgy, hogy a zene egy pillanatig sem sínylette meg a szokatlan tálalást.

S ha már itt tartunk, fontos megjegyezni, hogy nemcsak a Basilio-áriát élvezhettük, hanem Marcellina talányos (és rendkívül nehéz) áriáját. A krónikás kénytelen bevallani, hogy a remek részletet még sosem volt alkalma megismerni, bár ismer vagy nyolc felvételt, és a művet - kedvenceként - számtalanszor megcsodálta már a különféle hazai operaszínpadon. Bucsi Annamária kiváló kabinetalakításával nemcsak a szerep, de az egész mű új dimenzióba került. S végre tényleg sikerült egyszer találkozni egy húzás nélküli Figaroval!

Cseh Antal és Geszthy Veronika hibátlanul hozták szerepeik (Figaro és Susanna) Beumarchais óta evidens arculatát, kedvesek voltak és vidámak. A gróf sokszínű figuráját Kálmán Péter elsöprő humorral és párját ritkító zeneiséggel, nagyszerűen jelenítette meg. A Grófné Fodor Gabriella alakításában hol bánatos, hol meg viháncolós jelenség. Nem bírom ki, hogy ne írjam le azt a bravúros jelenetet, amikor a második áriájában egyre, egyre világvégibb hangulatba kerül, s amikor odajut: \"...hogyha oly mulandó minden s reám bú és bánat vár, mért, hogy feledni már nem tudtam azt, mi már oly régen volt?...\", már a földön hever. Ekkor hatalmas (6-8 mp-es) szünet következik, majd elneveti magát, felpattan, páratlan gyorsasággal és humorral fejezi be az áriát, mire a többiek (és a közönség) elragadtatott tapsban törnek ki.

Nagyszerű volt Cherubino kedves és pimasz jelmezében Simon Krisztina, s mind hangban, mind figurában főszerepet csinált az aprócska szerepből Antonio kertész megszemélyesítője, Hábetler András. Az előadás egyik fő motorja Oberfrank Péter volt, aki a MÁV Szimfonikus Zenekar élén, a csembalónál ülve remekül kézben tartotta az előadást.

Az első felvonás közepe óta bujkál bennem a gondolat, amit szemérmességből tartogattam idáig, mint az egész estének a fő rezüméjét: boldog korban élünk, mert zseni jár köreinkben!

- zéta -

Cosi fan tutte

Fiordiligi - Wierdl Eszter
Dorabella - Mester Viktória
Despina - Farkasréti Mária
Ferrando - Megyesi Zoltán
Guglielmo - Fátrai János
Don Alfonso - Bátki Fazekas Zoltán

A budapesti közönség nem szereti a Cosit - ez a sommás véleményt lehet hallani úton-útfélen. Igaz-e az állítás, s ha igaz, miért is nem?

A Cosi fan tutte Mozart legismertebb öt operájához tartozik. Bár innen nézve 1790 januárjában istenkísértésnek tűnt a bemutatója II. József udvarában, a kényes darab - nyilván Mozart zsenialitásának védőszárnyai alatt - viszonylag simán túlélte a premiert, és elindult világhódító útjára. Nem így nálunk, mert míg pl. a Figarót 1858-tól, a Don Giovannit 1827-től már adta a pesti Nemzeti Színház, a Cosi magyar nyelvű bemutatójáig egészen 1930-ig kellett várni.

Sőt, a bemutatót követően sem kapkodták el a felújítások sorát. A Magyar Állami Operaházban jelenleg is futó produkció 1979 óta van színen, és ezzel a klasszikus Nádasdy-féle Bohémélet (1937) és a néhány éve a sírból visszahozott Mikó-rendezés, a Don Carlos (1969) után a harmadik legrégebbi produkció. Ha azt gondolnánk, hogy az előadás azért van immár huszonhetedik éve szakadatlan műsoron, mert annyira nagyszerű, ki kell ábrándítanom a jóhiszemű olvasót. A produkció az összetett darab meglehetősen elnagyolt és bárgyú olvasata, afféle ártatlan mesketének beállítva a férfi-női kapcsolatok freudi boncolgatását. Óvakodnék ugyanakkor attól, hogy az előadás rendezőjének a magyar operaéletben betöltött szerepét lássuk az utánjátszás fő okaként.

Tekintve, hogy a Cosi magyarországi megjelenéséről a közeljövőben terjedelmesebb tanulmányban szeretnék foglalkozni, e helyt mindössze arra az érdekes tényre irányítanám rá a figyelmet, hogy a mai magyar rendezőgeneráció mintha folyamatosan ódzkodna Mozarttól, és különösen ettől a darabtól. A 80-as évektől kezdődően több lépcsőben színre lépő ifjú és tehetséges rendezők széles ívben kerülték a találkozást e nem könnyen értelmezhető operával. De a Cosi magyarországi történetének legszélesebb cezúráját kell meghúznunk 2006 márciusában.

Kovalik Balázs a Tavaszi Fesztivál keretében bemutatott Mozart-ciklusának második része ugyanis nemcsak szakít a mű hazai értelmezésére rárakódott butasághalmazzal, de alapvetően másfajta gondolataival új távlatokat nyit.

Az előadásra a Millenáris Teátrumban került sor, ugyanabban a díszletkörnyezetben, amely mind a megelőző Figaróban, mind a későbbi Don Giovanniban egyszerűségében is tökéletesen funkcionált. De míg a Figaro és főleg a Don Giovanni rendkívül mozgalmas, mondhatni cselekményes opera, addig a Cosiban szinte alig történik valami. A rendező számára itt nem marad más hátra, mint a szövegből kiindulva értelmezni a művet. (Ettől féltek a rendezőkollégák, és ez igazából Kovalik nagy szerencséje.)

A rendező ugyanabból indult ki, mint a Figarónál: a szöveg és a zene együttesen pont az alkotók gondolatait fejezik ki, tehát azt kell színre vinni. Az átöltözéses sztorival nem vesződik sokat, a darabkezdésnél az egyik párt zöldbe, a másikat kékbe öltözteti, s ekkor a két fiú egyszerűen pólót cserél és napszemüveget húz. (A napszemüveg is állandó kellék, hiszen mindhárom darabban van jócskán álruha és átöltözés.) Azután ahogy halad előre a történet, ahogy tárulkoznak ki a fiúk-lányok a másik fél előtt, úgy szabadulnak meg ruháiktól is. Az előadás itt is az együttes jelenetek pontos kidolgozására épült, s minden szereplő a gépezetbe pontosan illeszkedve vett benne részt.

Ha lehet egyáltalán a három opera között különbséget tenni, én a Cosit tartom zeneileg a legkényesebbnek. Egyrészt azért, mert a viszonylagos cselekvésmentesség ráirányítja a néző/hallgató figyelmét a zenére, másrészt, mert Mozart néhány szólamban igazán rendkívüli hangi kvalitásokat követelt meg. Ha a Figarónál azt írtam, hogy nincs is szükség hangfenoménekre, akkor a Cosi esetében ezt szükséges annyival módosítani, hogy itt a komponista elsősorban a két lány (Fiordiligi, Dorabella) esetében a szokásost jóval meghaladó szólamokat alkotott.

Ha lehet egy szólamot gyilkosnak nevezni, akkor Fiordiligiét bizonyára ide kell sorolnunk. A szólam mindkét irányban túllép a hagyományokon, s virtuóz koloratúrképességet is igényel. Wierdl Eszter sajnos ennek csak részben tudott megfelelni, igaz, ezt jócskán ellensúlyozta nagyszerű szerepjátékával. (Itt sejthető a rendező-karmester ellentét, hiszen pl. a Don Giovanniban fellépő Fodor Beatrix hangilag vélhetően tökéletes Fiordiligi lett volna, ugyanakkor biztos, hogy nem oldotta volna meg ilyen szinten a színpadi feladatot.) Az előadás legmagasabbrendű produkcióját Mester Viktória nyújtotta, Dorabella-alakításával.

Farkasréti Mária Despina szerepébe Senta, Abigaille és Turandot után érkezett. (Itt nem tudom magamba fojtani a gonoszkodó megjegyzést: lehet, hogy Oberfrank Péternek szegedi exzeneigazgatóként lelkiismeretfurdalása van?) Bár hallhatóan a voce más típusú igénybevételhez szokott, az előadás biztos pontját jelentette. Don Alfonso filozófus rezignált szerepében telitalálat Bátki Fazekas Zoltán. Tökéletesen hozza az öreg (vagy csak koravén?) nőgyűlölő (vagy épp ellenkezőleg, nőbolond?) összetett figuráját.

Az előadás másik nagy felfedezettje számomra a Ferrandót alakító Megyesi Zoltán volt. Hosszú évtizedek óta az első komoly tenorista kis hazánkban, aki a hazai énekesképző intézetekből került ki, nagy reményekre feljogosítva. (Legutóbb Gulyás Dénesre emlékszem, bizony nem tavaly volt.) Hangja ideális Mozart-hang, s a megterhelést remekül fáradság nélkül állta. Fátrai János Guglielmója játékban élményszerű, de hangban kicsit kevés.

Mindent összevetve: végre van igazi Cosi Magyarországon!

- zéta -

Don Giovanni

Don Giovanni - Bretz Gábor
A kormányzó - Palerdi András
Donna Anna - Fodor Beatrix
Don Ottavio - Szappanos Tibor
Donna Elvira - Érsek Dóra
Leporello - Hámori Szabolcs
Masetto - Gábor Géza
Zerlina - Hajnóczy Júlia

Robbantsuk fel az operaházakat! Jó! De mi legyen helyettük?

Legyen például a Millenáris Teátrum hosszúkás nagyterme, középen egy kb. 8x15 méteres játéktér hagyva, két, oldalirányban emelkedő széksorral. Ezt a teret hátrafelé zárja le egy két méter magas emelvény, ezen játsszon a zenekar. Vagyis a díszletelemek legyenek bárhol felépíthetőek, csak operaházban nem.

Vezényeljen, és csembalón játssza a secco recitativók kíséretét, valamint a szerenád mandolinszólamát, gyakran csak úgy állva, félig odafordulva a hangszerhez, fél kézzel Oberfrank Péter. És a zenekari megvalósítás (némi szeplőkkel - akkor már a harmadik opera volt, amit aznap játszottak) legyen nagyon jól kézben tartott, értelmezően formált, a hangszín-árnyalatokra is odafigyelő, minden pillanatával az alant játszódó történést aláhúzó, értelmező, bizonyos hangsúlyait kiemelő, nagyon figyelemreméltó karmesteri teljesítményt tükröző.

A mű, amit itt előadnak, legyen az operák operája, és rendezze Kovalik Balázs. A díszlet legyen végtelenül egyszerű, egy ajtó a zenekari emelvénnyel szemben. Meg egy nagy láda, fedéllel, ami végeredményben egy koporsó.

A szereplők legyenek fiatalok, alkatilag a figuráknak megfelelőek, de azért énekesi teljesítményüket tekintve is elismerést kiváltóak. Például, mint Fodor Beatrix, aki Donna Annaként az előadás legnagyobb sikerét aratta, legfőképp utolsó áriájának koloratúráival, azok virtuóz megoldásaival. De kapjon kiemelt tapsot Bretz Gábor a Pezsgőáriájáért. És a végén erősödjön a tapsvihar, amikor a színészileg, énekesileg végig kitűnően teljesítő Hámori Szabolcsra kerül a sor a tapsrendben. Érsek Dóra is legyen mindvégig erőteljes, színészi és énekesi teljesítményével következetesen feleljen meg annak a jelentőségteljes alaknak, amit szerepe szerint kapott ebben a rendezői felfogásban. Hajnóczy Júlia némileg szerényebb hanggal és megilletődött első megszólalásaival, de a karakter megkívánta követelmények szintén megalapozott teljesítésével legyen biztos pontja az előadásnak. Gábor Géza legyen jó Masetto, Palerdi András súlyos hangú Kormányzó. Szappanos Tibor, mint Don Ottavio bizonytalankodjék kissé ugyan a recitativókban, de szép lírai tenor hangon énekelje semmire nem kötelező fogadkozásait.

És énekeljenek magyarul, mert kell, hogy értsük, mi történik minden pillanatban, egy olyan rendezésben, amely a szereplők egymás közti viszonyából akarja megértetni, mi miért történik. Legyen a megszokott szöveg itt-ott újrafordított, egy-két modern kiszólással (négy rugó, lerúgom a szád stb.), de ne öncélúan, tobzódóan, mert egyébként inkább a koron kívüliség a jellemző az elbeszélés módjára.

A szereplők legyenek Benedek Mari jelmezeiben, leginkább pirosban, vagy annak különböző árnyalataiban. Legyen Don Giovannin valami turbán, vagy a modern, kendő-szerű fejfedő, alatta zakó, és egy szabályos piros rakott gatya, keleties megjelenésével idézzen háremurat. Leporello jelenjen meg egyszerű mai srácként, piros kapucnis felsőben, piros farmerban. Donna Elvira kiskosztümben, Zerlina tüll esküvői ruhában, Masetto rózsaszín esküvői öltönyben. Donna Annán bordó kosztüm legyen. Don Ottavio azért is sötétszürke öltönyt viseljen, a Kormányzó pedig talpig fehérben világítson.

Legyen sok-sok poén is a rendezésben, chippendale-show során vetkőzőn le az első felvonás végén Don Giovanni és Leporello, hiszen ők sok tekintetben egyformák, és nem tartják vissza magukat szexusuk kifejezésétől más formában sem…
Leporello büntetése azért, hogy Don Giovanninak adta ki magát, legyen az, hogy Zerlina székhez kötözi, (valódi) tojást üt szét a fején, amit borsófőzelékkel és csokiöntettel bolondít meg.

Miközben Zerlina azt énekli: \"verj meg, Masetto\", ő kenjen le egy kis pofont szerelmesének, mert az feltételezni merte, hogy hűtlenkedett.
A decens öltönyös Don Ottavio, miközben arról énekel, majd ő jól odapörköl a gaz gyilkosnak, egyetlen tettleges hőstettként azt vigye véghez, hogy a Don Giovannival történt kalandját elmesélő Donna Annának egy nem is olyan kicsi, egyáltalán nem színpadinak tűnő frászt kever le.
Donna Elvira a Regiszterária végén kezdje el - szó szerint - eszegetni a mappa lapjait.

A Kormányzó még néma szereplőként a szereplők közt mászkáljon, számukra láthatatlanul, amikor a zenekar a vacsorajelenetben a \"Most pedig vége a szép időknek\"-et kezdi játszani. Mi sem legyen természetesebb, hogy kezdje fütyülni a dallamot. A bort ő adja oda Don Giovanninak, hiszen attól még a holtak is életre kelnek. A kőszobor nyújtson át névjegyet Leporellónak, hogy az könnyebben elolvashassa, ki is ő.

Azonban a rendezés főleg arra akarjon rámutatni, mit lehet ma kezdeni a Don Giovannival. Legelőször is maradjon meg egyszerűen és alapvetően vígoperának. De ugyanakkor leginkább arra figyeljen, mi minden történik a vígopera mögött egyrészt nagyon is láthatóan, de a háttérben is. Látszólag ne sokat törődjön a művet körülvevő könyvtárnyi irodalommal, de pont ez a látszólagos nemtörődömség leplezze le a nagyon is odafigyelést. És fogja össze nagyon egységes egésszé az eseményeket, de ne akarjon úgynevezett \"értelmezéssel\" túlnőni a szerzők szándékain. Minden azért történjen, hogy azt, ami benne van, a szereplők közti viszonyrendszereket a lehető legmélyebben feltárva, minél jobban értsük. Újrafogalmazva persze, de a kereteken belül maradva.

Így például, amikor Don Giovanni ledöfi a Kormányzót, az sétáljon ki a színről, az ajtón keresztül, amely csak egy ajtó, be és kijárást enged a játéktérbe, ami viszont kint és benn is van: az első sorokban, a nézők közt üljenek azok a szereplők, akik nem játszanak, és Donna Elvira első áriájában, amikor Don Giovannit keresi, egyensúlyozzon ki levetett cipőjével a kezében a széksorok közé. A kormányzó leszúrása után viszont Don Giovanni omoljon össze, jelezvén, a vég, a nagybetűs Vég (egy kicsit azért ez \"értelmezés\") az ő számára (a \"donhuanizmus\" számára) jött el. Köszönjön vissza ez a jelenet az utolsó felvonásban - miután a Kormányzó \"lerántotta\" a bűnöst a pokolba, kardjával igazságosztó angyalként még mutasson rá. Ekkor essen össze, mintegy ledöfötten - ugyanazon a helyen, ahol az első felvonásban -, végleg és holtan Don Giovanni.

A rendezés ne hagyjon kétséget afelől, hogy Donna Anna valóban igazi kedvesének hitte az álarcos behatolót. Miután felocsúdik, ugyanúgy kezdje csókolgatni az öltönyös Ottaviót, mint annak előtte Don Giovannit. (Nem hihető ugyanis, hogy összetéveszti a piros turbános, zakós délceg férfiút, és a szürkeöltönyös pufók fiatalembert. Ezért kell azt hinnie, hogy ő a gyilkos.) Egészen döbbenetes ötlet valósuljon meg, a \"La cidarem la mano\" szcenizálásakor. Ez történjék úgy, hogy Don Giovanni a Commendatore koporsója felé vezeti Zerlinát, a Kormányzó kiszáll az egyszerű ládából, a pár belefekszik, mint nászágyba. Donna Anna rájuk csukná a fedelet, amikor Donna Elvira közbelép. Egy lépcső a pokol felé. Az odajutásban segítsen Donna Anna.

Donna Elvira szerepe legyen viszont nagyon hangsúlyos. Mint szereplő is jó nő legyen, hosszú szőke hajával, csinos alakját hangsúlyozó kiskosztümjével. Ne csak afféle Oféliaként bolyongjon fel-alá, szeretve-gyűlölve Don Giovannit, hanem világossá téve: végzetének ő az egyik okozója. Nem személyes tragédiájával, hanem azért, mert azt jelzi, Don Giovanni vele az igazi, a sírig tartó szerelemet árulta el. Ezért kell a csábítónak buknia - a pillanatoknak él, azok pedig rövidek. Utolsó áriája végén Donna Elvira is feküdjék tehát a koporsóba, hogy a kővendég-vacsora jelenetben onnan keljen ki. Az ő elárulása is egy szög, amit a végén nagy buzgalommal be is üt a fedélbe.

Haljon meg tehát Don Giovanni, kerüljön lelke a pokolba, teste végre a koporsóba, és a három nő a poszt-finálé éneklése során hangos kopácsolással szögezze rá a fedelet. Amikor minden hang elhal, azért még a koporsóból harsanjon fel a \"La cidarem la mano\", a három nő folytassa, de hogy ez mit jelent, azt már mondani se kelljen.

És akkor jöhessen a taps, az elismerő füttyögés minden szereplőnek, közreműködőnek. Mert mindez legyen hosszú és közös munka végeredménye, amit tudhasson mindenki magáénak, énekesektől a karmesteren-zenekaron, jelmeztervezőn át a rendezőig. Mutassa, gyakran torokszorító erővel: van élet az \"Operházakon\" kívül, vagy akár után.

Robbantsuk fel! Könyörgöm, robbantsuk fel!

Varga Péter