Mindent a szemnek, mindent a fülnek! (A Carmen a Szegedi Szabadtéri Játékokon)

2010. július 31.
Szeged
Dóm tér

BIZET: Carmen

Mintegy két héttel a premier előtt indult egy topik a Momuson, "Szegedi Carmen - Élményopera" címmel. Még mielőtt a bemutatón egyetlen hang megszólalt volna, 122-nél tartott a hozzászólások száma. És noha ezek jelentős része "offolás" volt, hihetetlen indulatok is összecsaptak, pro és contra, a Momus fennállásának történetében talán példátlan módon egy még nem realizálódott produkció kapcsán.

A címszerepre eredetileg kiszemelt művésznő "leváltásáról" szóló vélemények képezték a hozzászólások jelentős részét.
Számomra, éppúgy, mint sokak számára, maga a szerződtetés váltott ki felhördülést. Ha valaki megnézi ennek a végtelenül muzikális, intelligens, bájos, nemzetközileg egyre ismertebb és "kapósabb" művésznőnek a repertoárját, meghallgatja egy-két felvételét, akkor rögtön biztos lehet abban, nem egy "klasszikus" Carmen, nem egy hagyományos Carmen-alkat.

Mentek Szegeden a találgatások. Kerényi sokkolni akar? Anti-Carment akar? Vagy bizonyítani saját magának, hogy bárkiből Carment tud faragni?
Nem tudni - a hölgy "közös megegyezéssel" távozott, a bemutató előtt egy héttel.
Szeretném hinni, hogy az egész csak egy becsúszott dilettáns döntés, és nem unfair játék volt.

De talán érdemesebb korábbról kezdeni.
Amikor Kesselyák Gergelyt kinevezték a Szegedi Szabadtéri Játékok művészeti igazgatójának, hosszasan beszéltem vele. Nagy tervekkel érkezett: legyen ismét két opera évente a Szabadtérin, minden év augusztus 20-án el kellene játszani a Bánk bánt, "prüszkölt" a kht. fiskális szemlélete ellen.
Hát igen, lehetett volna változtatni, még Nikolényi István igazgatósága alatt felmerült, miért ne módosuljon a klasszikus repertoár, miért ne hangozhatna el a Dóm előtt a Gioconda, sőt, szóba került a Tannhäuser is.
Aztán, amikor tavaly nyáron megtudtam, hogy ismét a Carmen, búnak eresztettem a fejem.
Kesselyák győzködött. Ebben a gazdasági helyzetben csak "tutira" lehet menni (a tavalyi, nagyszerű Turandot második előadására már nem telt meg a nézőtér), örülni kell, hogy a sztrádán csak egy-egy előadás kedvéért leszáguldanak Budapestről és előadás után visszamennek az emberek (mit szólnak ehhez a hotelek, az éttermek? - de tényleg ez van...)
Kesselyák győzködött, az előadás meggyőzött.

Vissza a fent említett topikhoz.
Számomra teljesen neutrális, hogy Kerényi - vagy bárki aktív művész - milyen emberileg, én nem dolgozom vele együtt (amúgy, ha ez tényleg szignifikáns faktor lenne, akkor kérem, ne hallgassunk Wagnert!)
Arról már persze heves diszkussziót lehet folytatni, át kell-e értelmezni a Carment, át kell-e helyezni egy képzeletbeli, földrengés sújtotta latin-amerikai nagyvárosba.

Az egész perpatvarnak nagyobb volt a füstje, mint a lángja.
Horesnyi Balázs díszletének lényeges eleme néhány masszív, lepusztult épületet szimbolizálni akaró, a színpad két oldalán elhelyezett tömb volt, időnként Picasso-utánérzéseket keltő falfestményekkel, időnként jelen produkcióra utaló kivetítésekkel, noha a fő LED-vetítővászon középütt helyezkedett el, ahol láthattunk szögesdrótot, Bizet-portrét, robbanást, bikaviadalt.
Katonai dzsip (Carmen a sofőr torkához kést szorítva menekült rajta az I. felvonás végén), videokamerás médiások, a Hetedik kereszt című film képzetét keltő kutyás üldözések, panem et circenses.
Mindezek kevésbé lényeges, megkockáztatom, lényegtelen elemek.

Ami a színpadot uralta: egy hatalmas lemezjátszó-szimbólum, a hozzá való "tűvel".
A lemezjátszó tányérja hol forgott, hol nem, hol ilyen, hol amolyan irányba (többször meg kellene nézni az előadást, hogy ez a forgásirány véletlen volt-e, avagy idomult az aktuális cselekményhez).

S akkor az a néző, aki nem csak a Torreádordal és a Virágária, avagy a Habanera, meg az amúgy gyönyörűen megkomponált, látványos jelenetek (übrigens: Duda Éva koreográfiájában a IV. felvonásban akadt némi Willy Decker-utánérzés) miatt látogatott el az előadásra, hanem valami pluszt, valami újdonságot várt az operát régóta nem rendezett Kerényitől, elkezd gondolkodni: mi ez az egész?
Leforog az életünk? Túl banális.
A "tű" hol így, hol úgy "hatol belé" a lemezbe - Carmen szeretői? Avagy ez a "tű" egy fél sóhajok hídja? Tekergésével (majd' minden jelenetben fontos, vagy központi szerepet játszott) azt jelzi, mi vagyunk az Élet buktatói között lavírozók, utat keresők?
Amúgy jól megtréfált (hogy ne használjak erősebb kifejezést).

Az őzikeszemű Lilith ült mellettem, Kesselyák nagy tisztelője, aki a Maestrót csak pár nappal korábban ismerte meg személyesen (természetesen a 90 C-ben, a szegedi tudósításainkban leggyakrabban emlegetett vendéglátó-ipari egységben).
Kialszanak a fények, a Bécs szektorban (a művészbejáró közelében) ülve odasúgom: Mindjárt itt vonul be a dirigens.
Francot.
Kesselyák berobog a "tűre", és beinti a zenekart.
Ilyen entrée-t Domingo sem kapott Otellóként.

És a dirigenssel kell kezdenem - Kesselyák hihetetlen meggyőző volt. Az egy tény, hogy a zenekar "takkra" játszott, az egy másik tény, hogy hihetetlen feszes, ritmikus, kézben tartott, de, ha a zene úgy kívánta, lírai volt az egész zenekari játék.
De. El tudják önök képzelni, hogy a II. felvonás előjátéka olyan tempóban indul, hogy ahhoz képest az ember a nyugdíjas Knappertsbuscht fiatal Toscanininek képzeli, a lajhárt kapkodó idegbetegnek?
Soha ilyen lassúnak ezt a zenekari bevezetőt nem hallottam.
És aztán Kesselyák fokozatosan gyorsított, a "Les tringles" végére extatikussá fokozva a tempót. Úgy, hogy mégsem volt az egész kulisszahasogató.
Finom agogikai játékai mediterrán ízt kölcsönöztek az előadásnak.

Kesselyák húzott a darabból. Időnként csak egy-egy mondatot ("J'ouvre moi-méme et j'entre" - logikus, ha nincs ajtó, akkor ez minek), időnként hosszabbakat. Az egyetlen talán hiányzó rész a Gamins kórusa volt az I. felvonásban - de hát ez előadásilag mindig problémás, eszembe jut egy vidéki (nem szegedi) rendező utasítása: "kérem a kamaszkórust", és hozzátette, némelyiknek nagyobb a keble, mint a feleségemnek (na, nem pont ezekkel a szavakkal fogalmazott).
A húzásokkal feszesebb lett az előadás, a Carmen kapcsán pedig filológiai kérdésekbe úgysem érdemes belemenni.
Kaptunk "pluszt" is - a fináléban Don José sztentori "Mimi! Mimi"-t, akarom írni, "Carmen!-t énekelt.
Hatásos volt. Gusztustalanul volt hatásos.

Néhány gondolat erejéig vissza a rendezéshez. A Szabadtéri megkívánta nagy tömbök, látvány, pezsgés, kavargás megvolt.
De a nüanszok nekem sokkal jobban tetszettek.
Carmen épp távozik, Micaela épp belép. Egymásra néznek - ők is tudják, mi is tudjuk, érzik, már rögtön átélik egymásban a riválist, az ősellenséget.
Kerényi nem a hagyományos módon állította be a címszereplőt. Igen, egy vérbő, buja, szexuálisan fűtött cigánylány állt a színpadon - de ennél sokkal több, egy érző, érzéseivel, érzelmeivel kínlódó, komplex nő (nem véletlenül kapott fehér cipőt, fehér ruhát az utolsó jelenetre.)

Kerényi emocionális-szomatikus-vizuális szereplőmozgatására egyetlen példa, részletesen, a Virágária.
Előtte coitus, vagy legalábbis annak kísérlete. Aztán Carmen lelöki magáról Josét, odavágja zubbonyát, kilöki, kilökné a színpadról.
José pedig a földre löki Carment. Utána már felemelné, magához vonná, de a cigánylány, mint egy riadt kisállat, a földön kúszva menekül előle. José összetörve elmegy tőle, lebukik egy olajoshordó tövébe (ne feledjük, nem Sevillában vagyunk!)
És itt kezdődik a "La fleur".
José feláll, közelít Carmenhez, aki még mindig menekül.
De aztán megbabonázódik. Feláll, odamegy Joséhoz, megfogja kezét, hozzá bújik, de nem csókolja, az egész csak egy pillanatig tart, mert José finoman ellöki, és az ária végét valamiféle transzcendens pózban, Carmentől eltávolodva, szinte a semmibe meredve énekli.
José már tudja, hogy a lány talán még mindig szereti, de ő őt már örökre elvesztette.
Szinte lehetetlen elképzelni olyan szimbiózist, amit a két énekes alkotott, ha létezik olyan, hogy nő és férfi egymás összes pórusát, sejtjét egyenként végigcsókolja, akkor ez az, de épp ily brutális volt a finálé, egy utolsó vad testi kontaktus és a kés.

Mester Viktória nem jó Carmen.
Mozgása, finoman szólva, konvencionális, különösen zavaró a két kéz szinte mindig szimmetrikus használata.
A hang kissé szőrös, nem a Stevens-, Berganza-féle fényes kategóriából. Bambiszemű azt mondta, neki tetszik, mert olyan, mintha egy régi gramofonlemezt hallgatna - és akkor még nem appercipiálta, hogy mi a színpadkép lényegi eleme. Ez Kerényi zsenialitása, avagy a megmagyarázhatatlan, unbewussti, sebészi szikével, diffúziós MR-rel, költészettel, pszichoanalízissel nem dekódolható.
Mester Viktória ugyanis maga Carmen. Olyan kisugárzással, ami keveseknek adatott meg, zsebkendőnyi területen futballpályányit játszik, eléri, hogy vagy kétezer pasi nyála csorog utána.
Hát ez is megmagyarázhatatlan, de jó, hogy van ilyen is.

Frankó Tünde Micaelája ambivalens. Átsüt, hogy közte és Kerényi között még mindig működik egyfajta kemikália, az alakítás szenvedélyes, nem egy "szenvedő kislány" skatulya. A hang ugyanakkor már nem in floribus, 3-4 év múlva elkerülhetetlennek látszik a fachváltás (komika?).

A "leggyengébb láncszem" az Escamillót éneklő Lee Poulis. Technikai problémák - persze hangosítás mellet unfair kijelenteni, de szerintem a Torreádordal második strófájánál sleppelt, a nagyobb gond a személyiség, kisugárzás teljes hiánya.

Cser Krisztián énekelte Zunigát. Hangképzése számomra, mutatis mutandis, Miklósa Erikáét idézte.
Nagyszerű Frasquita (Bucsi Annamária), Mercedes (Jelena Kocar), Morales (Cseh Antal), melléjük Boncsér Gergely és Haja Zsolt.

És akkor végre az a név, aki miatt valaki azt mondta nekem, helyesebb lett volna Bizet Don José című operáját meghirdetni.
Arnold Rutkowski.
Visszanéztem, szűk két éve írtam Adam Diegelről a Momuson, hogy hamarosan a világ vezető operaszínpadai kapkodnak utána.
Diegel a következő szezonban a Metropolitanben debütál.
Rutkowskinál talán ennyi idő sem kell majd hozzá. Gyönyörű színű, mediterrán, törésmentes hang, a di Stefanóra, a fiatal Carrerasra emlékeztető, és még egy név jön fel, talán nemzetisége miatt is, Kiepura.
Szerintem talán nem "fed" kellőképpen, valamikor tenoristának készült barátom szerint tökéletes a technikája. Neki legyen igaza!

Arnold Rutkowski és Mester Viktória

A Szegedi Szabadtéri Játékok korszakos előadása volt ez, vállalható lenne Veronában, avagy a világ bármelyik nyitott égbolt alatti helyszínén.
Remélem, exportálják majd, remélem, jövőre is láthatjuk, na jó, Escamillót áldozzuk be.

És, kedves olvasó, ha eddig elviselt, kérem, néhány szubjektív mondatomat még fussa át.
Nem szeretem a Carment.
Legutóbb a szegedi kőszínház produkciójának teljes első felvonását bírtam ki.
René Terrasson rendezéséből, anno az Erkelben, az első kettőt, igaz, utána vagy tíz évig nem tettem be a lábamat pesti operaelőadásba.
Láttam, persze láttam a Carment, hiszen megkerülhetetlen, számos formában, csak a szegedi Szabadtérin Mészöly, Gilmore, Komlósi főszereplésével, láttam a Metben, aztán legalább két különböző prágai koncepcióban, a Státny filmszerű verzióját, és a Narodniban Bednarik rendezésében, ahol a finálé, amikor Don José vízbe fullasztja Carment, már csak a hab volt a tortán, Bécsben, Baltsával és Carrerasszal, és ismét Bécsben, Baltsa oldalán Domingóval.
De ez a szegedi előadás volt az első, ahol végig élvezni tudtam a darabot.
Lilith pedig megígérte, csinál nekem egy kétmacskás möhöncét.