Milyen az ideális Lucia-hang? – A Lammermoori Lucia megújult szereposztással az Operaházban

2026. március 8.
Magyar Állami Operaház

DONIZETTI: Lammermoori Lucia

Enrico - Alexandru Agache
Lucia - Szemere Zita
Edgardo - Pataki Adorján
Arturo - Szappanos Tibor
Raimondo - Kovács István
Alisa - Sahakyan Lusine
Normanno - Papp Balázs

km. a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Szennai Kálmán

Hadd kezdjem személyes élménnyel! Lassan ötven esztendeje, egy vasárnap délelőtti előadáson láttam először a Lammermoori Luciát. Lelkes gimnazistaként egyből magával ragadott a remekmű (a szereposztással nem is fájdítom az Olvasó szívét), mely akkoriban szinte egyedül képviselte Budapesten a bel canto-t. Onnantól kezdve megszállottként kutattam újabb és újabb remekművek után, ez – kisebb megszakításokkal – mindmáig tart. Az eltelt idő alatt számomra leginkább izgalmasnak az előadói attitűd változása tűnt. Éppen ezért kerestem fel – megint egy vasárnap délelőtt – a Lammermoori Lucia előadását, s természetesen izgattak a három főszerep frissen beállt művészei.

Szabó Máté rendezése lassan évtizedes, a premier sivár díszlettelenségét a következő esztendőben szépen világítható, mobilis és sokoldalúan használható díszlet váltotta fel (Cziegler Balázs jóvoltából). Így a dalmű egyike azon kevés darabnak, ami a klasszikus előadásokkal rokonszenvező publikumnál is biztos sikert arat az Operaházban. A 2016-os premier zenei különlegessége (vagy különcsége?), az ősverzió, ami egyes részek (köztük az Őrülési jelenet) magasabb fekvését eredményezte, mára elmaradt, miként az üvegharmonika sem szól már az árokból. Maradt viszont az a néhány akkor kinyitott rész, amelyből elsősorban a korábban sosem játszott Lucia-Raimondo kettős jelent komoly változást.

A tíz évvel ezelőtti premierből két énekes maradt. Szappanos Tibor Arturo-ja hanganyag és figura szerencsés találkozása, a művész karaktere jól illeszkedik a szerep kívánalmaihoz, annál sem nem több, sem nem kevesebb. A már említett Lucia-Raimondo kettős nagy lehetőséget adott annak idején Kovács Istvánnak, hogy igazán formátumos szerepformálással mutatkozzon meg. Ez most sincs másképp, Kovács előadásmódja a bel canto basszusformálás legszebb példájaként említhető. Rajtuk kívül az összes szereplő új beállásnak tekinthető.

Papp Balázs Normannoként váratlan (és kellemes) meglepetést okozott markáns, érces hangadásával. Ez első szerepe az Operaházban, kíváncsian várom a folytatást. (Talán a betyáros bajuszát lehetne szakáll segítségével jobban a szerephez igazítani.)

Alisa Sahakyan Lusine, ahogy korábbi alakításaiból várható volt, nemcsak maximálisan kitöltötte a szerep hangi követelményeit, annál jóval tovább is lépett annál. Ezúttal is reklamálnám még komolyabb főszerepekben való szerepeltetését.

Enrico szerepében a Budapesten négy évtizede debütált Alexandru Agache csak most mutatkozhatott be. Régóta a szerep „tulajdonosa”, lemezfelvétellel is rendelkezik. Igazi formátumos nagyvad, aki hatalmas hanggal és rendkívüli szuggesztióval alakítja a húgát politikai ambíciójának könyörtelenül feláldozó nagyurat. Agache hihetetlenül érzi a bel canto formálás minden csínyját, rendkívül széles eszköztárral rendelkezik. Az olvadó pianóktól a durva fortissimokig bármit meg tud jeleníteni. A délelőtt legizgalmasabb jelenete a második felvonás mindent eldöntő Lucia-Enrico kettőse volt, mely a jóvoltából soha nem hallott intenzitással szólt, a végén impozáns felső G-vel mutatta kiemelkedő díszpozícióját.

Edgardo kényes szólamában nálunk most mutatkozott be Pataki Adorján (korábban máshol már énekelt szerepe). A Budapesten másfél évtizede szereplő szimpatikus erdélyi tenorista kapott már tőlünk hideget-meleget. Ennek oka elsősorban, hogy alakításainak zenei biztonsága, kiszámíthatósága sokszor (volt) kétesélyes. Az utóbbi fellépései határozott fejlődést mutatnak ezen a téren, ez most sem volt másképp. Pataki szárnyaló tenorhanggal, biztos magasságokkal, ízléses formálással teremtette meg Edgardo alakját. A szólam pontosan megfelel Pataki jelenlegi hangi képességeinek, óvnám, hogy ennél hősibb szólamokkal próbálkozzon.

Az előadás ünnepelt sztárja a címszerepben e szériában debütáló Szemere Zita volt, aki az előadás végén Almási-Tóth András művészeti vezetőtől a színpadon, a teltháznyi publikum lelkes ovációja közepette vehette át a Magyar Állami Operaház Kamaraénekese címet. Ehhez képest kicsit ünneprontó leszek.

Szemere Zita elképesztő munkát tett bele Lucia szerepébe. A szólam biztonsággal az övé, a színpadi alakítás, ha csak nézem, pedig egyenesen lebilincselő. Az elmúlt évtizedekben számos magyar és külhoni énekesnőt volt szerencsém megcsodálni, de még senki nem alakította ily naturalisztikusan az Őrülési jelenetet. Vajon mennyi volt ebből a rendező ötlete, ha a korábbi Luciák más eszközökkel, jóval visszafogottabban oldották meg e szituációt? Kétségkívül hatásos Szemere előadása, mégis felmerül a kérdés: nem sok-e ehhez a szerephez? Úgy vélem, ha orvosi értelemben kerülünk ilyen közel a delírium ábrázolásához, a zene háttérbe szorul. De abban sem vagyok biztos, hogy egy szakorvos ezt „élethű” ábrázolásnak mondaná. Az említett első Lammermoori(m) idején Budapesten nagy sikert aratott Darvas Iván az Egy őrült naplójának előadásával. Kifejezetten visszafogott alakítás volt, amely pont a leszűkített eszköztárral ütött oly nagyot.

Egy kicsit összefügg ezzel, hogy Szemere hangadása számomra nagyon plebejus, sőt, túl plebejus. Eddigi fontosabb szerepeiben (Zerlina, Susanna, Blonde, Despina, Adina, Marie – Az ezred lánya, Musetta) ezzel remek karaktert tudott felmutatni. Már ezekben az alakításokban is a túljátszással tudott hatást kelteni, de ott pont erre volt szükség. De ami az Ezred lányában stílusos, vajon az-e Luciaként, csak hogy Donizettinél maradjunk? Hatásosnak hatásos, kétségkívül. Még ugyan nem csapott át paródiába, de erősen közelített hozzá.

A másik problémám, hogy vajon milyen az ideális Lucia-hang? Nekem drámai koloratúrszoprán, de Szemere maximum szubrett. Ez helyenként okoz problémát, ha a dirigens elfelejti visszavenni a zenekart (és olykor előfordult ez is). Volt ilyen Lucia számos az elmúlt évtizedekben is, de ők igyekeztek előadói attitűdben maximálisan felzárkózni, artisztikus formálással, a koloratúrkészség minél precízebb kidomborításával. (Erre legjobb példa talán Lehoczky Éva volt.) De Szemere hallhatóan nem ezt az utat járja, koloratúrái itt-ott elnagyoltak, nem peregnek olyan pregnánsan, a magasságai helyenként kiélesednek.

Közben itt egy alakítás, ami messze kiemeli a belefektetett munka eredményeképpen az énekesnőt saját korosztályából. Azt hiszem, a megoldás az lehet, hogy a majdani legközelebbi sorozatra a Szemere Zita hagyja leülepedni a figurát és esetleg pusztán az idő (netán egy valódi bel canto specialista) segítségével tud megoldást találni erre a problémára. Azt már csak remélem, talán nem csapja be Őt a publikum ovációja.

Az előadást Szennai Kálmán vezényelte. Szennai az Operaház Jolly Jokere lett az elmúlt években. Ez a képessége a Valuskában üdítően hatott, a Don Carlosban meggyőzött, de a korábbi bel canto produkcióiban hagyott kívánnivalót (legutóbb a Stuart Mariában is). Most sem volt ez másképp. Donizetti nem Verdi, és bizony amikor a dirigens ráeresztette a zenekart a színpadra (gyakorlatilag az összes tömegjelenetben), akkor bizony elveszett a bel canto. Mindenki nyomta-fújta-harsogta, amennyire bírta, akár egy verista dalműben. A lírai jelenetekben (jellemzően amikor a fúvósok pihennek) érdekes módon meg tudta teremteni a szükséges hangulatot. Nem tudom, a híresen jó beugró Szennai ezúttal mennyi rákészüléssel sajátította el a darabot. Reménykedhetünk talán egy későbbi sorozatra Ő is árnyaltabb lesz.

A Zenekar és az Énekkar maximálisan megtett mindent a délelőtt sikeréért.

fotó:© Nagy Attila