„Mikor, mikor dőlt el ez a szörnyű ügy?” – A Háború és béke az Operaházban
2023. február 8.
Magyar Állami Operaház
PROKOFJEV: Háború és béke
Andrej Bolkonszkij - Szegedi Csaba
Natasa Rosztova - Brassói-Jőrös Andrea
Pierre Bezuhov - Brickner Szabolcs
Kutuzov marsall - Fried Péter
Napóleon - Haja Zsolt
Ilja Rosztov gróf - Kovács István
Hélène Bezuhova - Gál Erika
Szonja Rosztova - Heiter Melinda (játék) és Vincze Klára (ének)
Marja Dmitrijevna Ahroszimova / Mavra Kuzjminicsna - Szántó Andrea
Dolohov főhadnagy / Jacquot, francia tiszt - Cser Krisztián
Gyenyiszov alezredes - Kiss András
Platon Karatajev - Balczó Péter
Nyikolaj Bolkonszkij / Belliard tábornok - Cserhalmi Ferenc
Anatole Kuragin - Nyári Zoltán
Peronszkaja / Dunyása - Süle Dalma
Marja Bolkonszkaja hercegnő - Fürjes Anna Csenge
Matrjosa / Murat marsall segédje - Sahakyan Lusine
Gavrila / Berthier marsall / Davout marsall - Zajkás Boldizsár
Bolkonszkijék öreg lakája / Tyihon Scserbatij / Matvejev - Fülep Máté
Fedor / Jevgenyij herceg segédtisztje / Gérard - Beeri Benjámin e.h.
Andrej herceg küldönce / Ivanov / A bál házigazdája - Bartos Barna
Lakáj a bálon / Kutuzov segédje / Egy külső hang - Biri Gergely
Bolkonszkijék komornyikja / Napóleon segédje / francia tiszt - Dobák Attila
Francia abbé / de Beausset úr - Ujvári Gergely
Marja hercegnő komornája - Kapi Zsuzsanna e.h.
Métivier, francia orvos - Pataki Bence
Compans tábornok segédje - Lakai Róbert Zoltán
Zapevala / Egy külső hang - Mehandzhiev Miroslav Mladenov
km. a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Alan Buribayev
Kezdem a legvégén: tetszett. Sőt, nagyon tetszett.
A vállalkozás lehetetlennek tűnt korábban is, az Operaház utóbbi éveinek mélyrepülése tudatában meg különösen. Most itt ülök a klaviatúra előtt és próbálom megfejteni ezt az ordító ellentmondást. Nem lesz egyszerű, meg rövid sem, de ennél a műnél ezt már megszokhattuk.
Nyilvánvaló, hogy az intézmény a változatlan személyi állománnyal önmagában nem oldhatta meg ezt a rettentő feladatot, ha korábban a sokkal egyszerűbbeknél elhasalt. Ha az okokat keressük, az eddig nem szereplő nevekből kell kiindulnunk.
Alan Buribayev. A negyvenes éveinek elején járó kazah dirigens először vezényel az Operaház égisze alatt és reméljük, még sokszor fog. Budapesten azért már egyszer fellépett, amikor Kocsis Zoltán egy rá jellemzően szarkasztikus pillanatban meghívta Sosztakovics hírhedt oratóriumát, a Dal az Erdőkrőlt dirigálni az újdonatúj MÜPÁ-ba. Buribayev huszonhat éves volt, de már akkor is mindent tudott a szerzőről és a műfajról.
Pálca nélkül vezényel, a közelében ülve nem lehet nem észrevenni, mennyire gondosan kézben tartja az előadást, az ezernyi szólistának minden belépését föladja, ha figyel rá az illető (ergo, szüksége van a segítségre), ha nem. És mindenkit lehetett mindig hallani! Ez annyira meghökkentő felfedezés volt az első felvonás közepén, utána hosszú negyedóráig csak erre tudtam figyelni. Hogy mennyire jól szól minden énekes, még azok is, akikkel korábban voltak hallhatósági gondjaim. Ne gondoljuk, hogy Szergej Prokofjev hangszerelésében van a titok, dehogy! Buribayev gondosan, az énekesek ismeretében tartotta kézben a zenekart. Utána már az is feltűnt, hogy ennyire hiba nélkül játszani ezt az orkesztert milyen kevésszer hallottam. Pedig a komponista irdatlan anyagot tett le eléjük a Háború és békével. Mit tudhat ez az ember, hogy a két együttes és a tengernyi szólista mind így képes a keze alatt teljesíteni? Buribayev egyébként beugró fellépő lehetett, hiszen a tavalyi évadismertetőn még N.N. vezényelte a dalművet. Ha operaigazgató lennék, feltétlenül tennék egy visszautasíthatatlan ajánlatot neki. (Már ha nem kötöttem volna magamat korábban gúzsba elvtelen kompromisszumokkal.)
Buribayev azt a dalművet dirigálta ilyen fölényes mesterségbeli tudással, ami azért az operai köztudatban az „alig előadható” szinonimája. A Háború és béke „előadhatatlansága” nemzetközi szinten két stabil ponton nyugszik.
Egyrészt a hatalmas, majdhogynem kezelhetetlen mennyiségű szólistagárdán (különböző számok röpködnek az eltérő változatokat nézegetve, de fogadjuk el az Operaház által említett 72 személyt). Gondoljunk bele, hogy beül a nézőtérre egy átlagosnál érdeklődőbb operabarát, aki az események zajló forgatagában elveszik a ’ki kicsoda’ témakörnél és jó, ha 8-10 alakot tud pontosan beazonosítani a darab folyamán. Igen ám, de egy józan és racionálisan takarékos Háború és béke-előadás (mint amilyen a miénk) ezt a fejtörőt tovább nehezíti, mert aki az imént X jelmezében szólalt meg, kisvártatva már egy teljesen más szituációban a teljesen más karakterű Y-ként bukkan fel.
Az „előadhatatlanság” másik szilárd pillére maga az alapmű. Nevezetesen az, hogy Lev Tolsztoj folyondárszerűen elnyúló regénye már színpadra is nehezen adaptálható, hiszen egyszerre filozófiai fejtegetés és kalandregény, sőt, olykor haditechnikai szakirodalom is. Ebből operazenét kerekíteni, azaz még tovább egyszerűsíteni különösen problémás. (A színpadi művek operai feldolgozásának témájában ajánlom mindenkinek Pernye András szép és meggyőző esszéjét A drámai időt [Magvető, 1973].) A hatalmas regényfolyam nettó szűk négy órára redukálása önmagában is lebilincselő teljesítmény, de hasonlóan kivitelezhetetlen(nek tűnő) feladat ezt értelmezhetővé, befogadhatóvá tenni a laikus néző számára. És itt jön egy újabb név.
Calixto Bieito. A katalán rendező tavaly egy jó negyedszázados rendezésével jelent meg az Operaház égisze alatt. Az Eiffelben bemutatott Carmen néhány ponton szakított a klasszikus feldolgozásokkal, de alapvetően a drámára koncentrált, talán a kelleténél (vagy az általunk megszokottnál? – kérdezhetjük önkritikusan) durvábban, sokkolóbban mutatta meg a pőre valóságot. Carmen belénk ivódott a látott sokszáz előadás nyomán, melyből tényleg nem egyszerű csak úgy kiszakadni, viszont a Háború és béke esetében nincs semmi az operai zsigereinkben. Rendezőnk azt tehetett, amit csak akart. (Másfél éve, az Operaház koprodukciós partnerénél, Genfben vezette elő.)
Bieito nyilván egyből szembesült a fentebb vázolt két alapproblémával, a hatalmas szólistagárdával és a cselekményfeldolgozás összetett mivoltával. Az utóbbival kezdem. Mivel nem az a típusú alkotó, aki nekifut a realizmus jegyében lineárisan feldolgozni ezt az amúgy is értelmezhetetlenül összetett történetet, egy harmadikutas megoldáshoz folyamodott, amivel – egy füst alatt – megoldotta az első problematikát is.
Bieito ugyanis nem foglalkozott a cselekménnyel, illetve csak a lehető legminimálisabb mértékben. Nem a történést adta elő elsősorban, hanem az érzést, abból is a legmélyebbet. A színpadon a legfőbb esemény, hogy a gyönyörű palotabelső a négyórás előadás végére atomjaira esik szét (a leleményes díszlettervező, Rebecca Ringst jóvoltából), részint a külső, részint a belső hatások mentén. Mert ilyen a háború műfaja, ezt mostanában szinte kézzelfogható közelségből szemléljük, a külső éppoly hatásosan bomlaszt, mint a belső.
Bieitónál is vannak szereplők, de hogy kik ők valójában, az tényleg csak az 5-6 megjegyezhető főhős esetében lényeges. A többiek (nagyon kevés kivételtől eltekintve) szerepüket/szerepeiket lejátszva maradnak a színen és csendes, de aktív tömegként némán statisztálnak a továbbiakban. Mondok egy példát: Napóleon alakítója az első másfél felvonásban végig jelen van, mint a néma, de igen aktív tömeg része, s ha a neve szóba kerül a bálon, tesz egy feltűnő mozdulatot. Majd a második felvonásban jön a jelenete, utána – kicsit leegyszerűsítve – „visszaavanzsál” megint néma, de igen aktív tömeggé.
Úgy képzelem, Bieito végighallgatva Prokofjev zenéjét, rájött, mennyire koreografikus az, mennyire programzene. Nem véletlenül az orosz balett egyik legjátszottabb alkotója, akinek tizenöt színpadi művéből kilenc balett. Bieito tehát nem rendezett, hanem koreográfiát teremtett. Iszonyat munka lehet mögötte, mert minden aktív (végig mozgásban lévő) szereplő minden pillanatban tudja, hogy mit és miért csinál. Kívülről nézve elképesztően hat ez az összetett mozgásművészet. Magam a bőven négy és fél évtized feletti operalátogatással még nem találkoztam az Operaházban ilyen feszesre rendezett produkcióval.
Bár engem fölényesen meggyőzött, van azért ennek a megközelítésnek hátulütője. De meggyőzött, mert az összes szereplő elképesztő akarással dolgozott ezért az előadásért. Más darabokban hatalmas főszerepeket alakító művészek lebilincselő módon, alázattal dolgoztak szimpla statisztaként az egész este folyamán, s közben persze előadták a rájuk eső tíz-húsz-harminc mondatot is.
Azért a hátulütőről is hadd mondjak néhány gondolatot! Ebben az előadásban – egy kivétellel – nem jelentek, nem jelenhettek meg jelentős személyiségek. S ez felmentette énekművészeinket, hogy aznap énekeljék életük legjobbját. Mert elég volt ebben a munkás ensemble-ban részt venni.
Szegedi Csaba Andrej Bolkonszkijként kicsit egysíkú figurát teremtett, eleinte némiképp a tőle megszokott hangspórolós modorban, de a második felvonásban eddig sosem látott mély érzésekkel és szenvedélyesen. Natasát Brassói-Jőrös Andrea első igazán komoly főszerepként alakította, éretten idézte meg nemcsak tragédiáját, hanem a lány önmagával vívott küzdelmeit is. Pierre Bezuhov szerepében Brickner Szabolcs megint valamivel előrébb rukkolt. Hangban ura volt a súlyos szólamnak, és nemcsak a figura összetettségét tudta hatásosan megjeleníteni, de Pierre filozofikus merengéseit is magyar színpadon ritka elmélyültséggel közvetítette.
Szélsőséges karakter volt Haja Zsolt Napóleon szerepében, ennyire utoljára Melitone csuhájában tetszett a pálya kezdetén (lehet, hogy inkább ebbe az irányba kéne keresgélnie, s hagynia a hősbariton szekeret mással futni?), s érdekes színfoltot jelentett Kovács István (Rosztov gróf) és Gál Erika (Hélène Bezuhova) is.
Fontos kiemelni még Szántó Andrea (Marja Dmitrijevna Ahroszimova / Mavra Kuzjminicsna), Cser Krisztián (Dolohov főhadnagy / Jacquot, francia tiszt), Balczó Péter (Platon Karatajev) és Nyári Zoltán (Anatole Kuragin) jeleneteikben nyújtott elmélyült karakterábrázolását.
Ezen az estén egy (nálunk) szokatlanul megoldott beugrás is nehezítette a közreműködők munkáját, a megbetegedett Heiter Melinda csak arcát és alakját adta Szonja Rosztovának, a hangját az árokból Vincze Klára szolgáltatta. Köszönet érte!
S kivétel nélkül igazi csapatjátékosként szolgálta a dalmű és az est sikerét Kiss András, Cserhalmi Ferenc, Süle Dalma, Fürjes Anna Csenge, Sahakyan Lusine, Zajkás Boldizsár, Fülep Máté, Beeri Benjámin e.h., Bartos Barna, Biri Gergely, Dobák Attila, Ujvári Gergely, Kapi Zsuzsanna e.h., Pataki Bence, Lakai Róbert Zoltán és Mehandzhiev Miroslav Mladenov. Biztos vagyok, hogy számukra egy életre szóló élmény és tanulság lehetett ebben a produkcióban szerepelni.
„Mikor, mikor dőlt el ez a szörnyű ügy?” – kérdezi a letargia tetőpontján a dalmű egyetlen igazi személyisége, Kutuzov, akinek Prokofjev külön jelenetet alkotott. (Tanulságos kérdés, akár mostanra, a mai hódításokra is vonatkoztathatjuk.) Kutuzov marsallt a magánénekesi karrier harmincötödik évében járó Fried Péter énekelte, intakt hangon, a pálya minden tapasztalatát belesűrítve ebbe a hatásos nagymonológba. Megáll a forgatag, a cselekmény és a világ, hiszen ezt (lenne) a legfontosabb ilyenkor megválaszolni: „Mikor, mikor dőlt el ez a szörnyű ügy?” De milyen nehéz kérdés!
Lehet, hogy pontosan ez volt a szerzői szándék, ott, a komponálás idején, a II. világháború forgatagában? Az elmosódott személyiségek és a kimagasló hadvezér vakító kontrasztja? A marsall, akiről persze néhai Joszif Visszarionovics jut eszünkbe, különösebb kombinációs képességek nélkül is, más nem is juthatna. Lehet, hogy Prokofjev így emelt ércnél is maradandóbb szobrot neki?
És milyen darabhoz illő választ adott erre a Sors mindkettejüknek: a dalmű valódi, olasz nyelvű ősbemutatóját (Maggio Musicale, 1953) már egyikük sem érte meg. Ráadásul egyazon napon hunytak el mindketten márciusban, kerek 80 nappal a májusi előadás előtt.
Hát mi ez, ha nem isteni megnyilatkozás?
Az előadást összegezve tehát: tetszett. Sőt, nagyon tetszett. A vállalkozás, Prokofjev Háború és békéjének előadása lehetetlennek tűnt korábban is, az Opera utóbbi éveinek mélyrepülése tudatában meg különösen. Mégis, itt van, sikerült, az előadást menetközben elhagyó tizenegynéhány néző kivételével katartikus sikerrel.
Érdemes hát leásni a mélyre!
fotó: © Berecz Valter.
