Mi maradt, mi változott? – Operai napló – Rigoletto az Operaházban

2026. március 22/24/28
Magyar Állami Operaház

VERDI: Rigoletto

A mantovai herceg - Boncsér Gergely / Andrei Danilov
Rigoletto - Alexandru Agache / Kálmándy Mihály / Mókus Attila
Gilda - Topolánszky Laura / Szemere Zita
Sparafucile - Rácz István
Maddalena - Mester Viktória
Monterone - Szvétek László
Marullo/Porkoláb - Bátki Fazekas Zoltán
Borsa - Erdős Attila
Ceprano gróf - Dani Dávid
Ceprano grófné - Anija Lombard (operastúdió)
Giovanna - Sahakyan Lusine
Apród - Takács Lilla (operastúdió)

km. a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara

Az Operaház egy lefutott széria után általában pihentet egy-egy produkciót, olykor több évre is. A Rigoletto kivételnek számít, az előző évadokban is műsoron volt – helyesen, hiszen a darab annyira népszerű, hogy érdemes folyamatosan repertoáron tartani. Az idei előadások jegyeit is nagyon jól értékesítették, közülük több is telt házas volt már hetekkel előre. Szinetár Miklós rendezése, amely egészen olyan, mint ahogy egy tapasztalt néző egy opera előadását elképzeli, elnyerheti a hagyományos rendezéseket kedvelők tetszését, de nem kell idegenkedni tőle a rendezői színház híveinek se. Ha….

...ha olyan zenei megvalósítás járul hozzá, amelyet a budapesti Operaház ma ki tud állítani. Nem minden ponton, nem tökéletesen, de ahogy az előző években, idén is volt pár olyan alakítás a főszerepekben, amelyekért már önmagukban érdemes jegyet váltani. Ám sajnos, mint eddig is mindig, idén is voltak gyengébb, vagy egyenesen elégtelenre értékelhető szereplések, amelyek sajnos súlyosan rontották az összképet. Nézzük hát, mi maradt, mi változott a korábbiakhoz képest!

Minden Rigoletto előadás kulcsa a címszereplő. A szerep nagy énekest és nagy színészt követel, aki képes a bariton fach legigényesebb feladatának megfelelni. Színész még csak akad minden házban, megfelelő hang már sokkal kevésbé. Olyankor jön a vendégszereplő alternatívája, és ebben már lehet jó nagyokat mellényúlni. Nem véletlen: hősbariton szerepkörben az egész világon sem dúskálnak az operaházak. Ha nincs, akkor megpróbálnak kinevezni egyet, de mint tudjuk, a kinevezettek sosem valóságos megoldások, és ilyenkor borul minden.

Az Operaház ma két baritonnal is rendelkezik saját erőből, és ez nem kis dolog. Mindketten hosszú pályával hátuk mögött, de még mindig kizárólagos alternatívaként. Utánuk szinte senki, de senki a láthatáron, akik egyáltalán szóba jöhetnének, mint posszibilis Rigoletto. (Illetve van egy, de őt évekkel ezelőtt kitette az Opera vezetése a Házból, ám nemrég egy pécsi konzertant Aidában revelatív Amonasrót énekelt Molnár Levente. Pár éves szünet és hangi problémák után, megújulva, ideje lenne visszatérnie a budapesti színház kebelére. Reméljük, hamarosan ennek is eljön az ideje.)

Az idei két bariton közül az egyik Alexandru Agache. Rigolettójáról már számtalanszor leírtam dicsérő jelzőimet, újakat nem nagyon tudnék mondani. Alakítása kerek egész, évtizedek alatt kiérlelt, kidolgozott, nagy lemezcég által megörökített, a világ legnagyobb színházaiban megtapsolt. Legnagyobb erénye a matéria – mindig és újra meglepetés, hogy őrzi elképesztő hangi kondícióját. A régi iskola, a teljes testtel való éneklés nagy bölénye ő, amelyből az egész világon nem sok maradt. Kihaló félben lévő hatalmas voce, amely nem csak a szerep kulcspontjain hat, hanem az egész szerepben, olyan pontokon is, amelyek mások esetében teljesen elsikkadnak. Nem csak a nagy számokra, a monológra és a „Cortigiani”-ra koncentrál. (Ahogy Melis György mondta, ordítani mindenki tud.) Ő az áriákban is ezer árnyalattal énekel, puha pianókra képes, ha kell; vokális indulataival pedig képes szinte felrobbantani a házat.

Ha valaki nem ismeri tüzetesen a darabot, de a slágereket igen, az is megtalálja örömét Agache Rigolettójában. Én ezúttal azokat a félelmetes pillanatokat őriztem meg alakításából, melyekben a hang szinte ledönti az embert. Ahogy először megszólal, pimasz gúnnyal és mégis hatalmas autoritással Ceprano grófhoz; ahogy a Spafucilével énekelt duettben, másnál elsikkadó rövid mondatos recitatívóban is zeng a hang; ahogy az I. felvonás fináléjában szinte hömpölygő, háromszor ismételt „Ah!” kiáltásokban érezteti Rigoletto fájdalmát; ahogy a II. felvonás duettjében Gilda panasza után felugrik, és a „Solo per me l’infamia” részben iszonyatos erővel érezteti lelkiismeret-furdalását. Nagy operai pillanatok ezek, olyan hangon amelyhez foghatót keveset hallottak ezek az 1884 óta álló falak.

Kálmándy Mihály fáradtan és halványan kezdett, ami nem csoda: Rigolettót énekelni kétnaponta, és közben próbálni olyan „csekélyke” szerepet, mint a Parsifal Amfortasa, eszi a hangot. Alakítása is inkább csak jelzett volt, valódi meggyőző erő nélkül. A második felvonásban azonban hirtelen megtalálta a szerep, és ő rátalált hangjára – onnan egy korrekt és tisztességes, minden ponton jól megoldott alakítást nyújtott.

A harmadik előadásba váratlanul, mint Pilátus a Credoba, esett be Mókus Attila. A bécsi Opera kis szerepes házi énekese itt Pesten konstansan főszerepeket énekel. Vajh’ miért? Hangi adottságai alapján biztosan nem. Ez a világos bariton (valójában tenor secund) abszolúte nem alkalmas a korábban részletesen tárgyalt szerepre. Egyenes, csak fejrezonanciával énekel, se nem dús, se nem bő, hangereje korlátozott, színei és kifejező ereje nincs. Szigorúan véve elénekli a szólamot – de minek? Nincs benne se öröm, se köszönet, és olyan igazi operai hangok mellett, mint szoprán, tenor és basszus partnere, egyenesen idegesítő és bosszantó. Felejtsük el, igen tisztelt operai igazgatóság, Mókus Attilát, hagyjuk meg őt a bécsi közönségnek a hangjához illő szerepekben!

A két Gilda közül egyértelműen Szemere Zita tetszett jobban, lévén hangilag ő az alkalmasabb a szerepre. Észlelnem kellett, nemrég hallott nagyszerű Luciájához képest, némi fáradtságot a középregiszterben. Ami nem csoda, a Luciákkal felváltva énekelt Melindákat, utána rögtön Gilda kétnaponként. A fáradtság mindig középen jelentkezik: ha az énekes megfelelő technikával bír, a magas hangokat megoldja; ahol a természetes hang ül, ott volt érezhető némi fény-és volumencsökkenés.

Márpedig Szemere Zita éneke nagy technikai biztonságot mutat: bombabiztos magasságok pianóban és fortében egyaránt, könnyed Esz az ária kadenciájában, hatalmas Esz a Bosszúkettős végén, és ajándékként megvolt a sokszor kihagyott magas D a viharhármasban. (Elgondolkodtam, mert a néző és hallgató már csak ilyen telhetetlen: mi lenne, ha az ária végén felmenne a magas E-re is? Ami ma már nem nagyon megy senkinek, de az én fülemben még mindig itt cseng Luciana Serra bravúrja, amit 1980-ban csinált az Erkel Színházban.) Elképesztően biztosak és gyönyörűek a nagy legato dallamok a duettekben és az áriában, leheletnyi pianók és perfekt trillák. Mindehhez az a ritka képesség, hogy meg tudja állítani a pillanatot, mint például a „Tutte le feste al tempio” részben tette most. Úgy érzékelem, hogy új közönségkedvenc van születőben.

Topolánszky Laura csak részben fedi Gildáról alkotott elképzeléseimet. Nagyon szép színű hanganyag, megvan a szükséges fénye és csengése, de úgy érzem, inkább lírai szoprán, mint koloratúr, évek múlásával, akár még több is, mint csak lírai. A bravúr magasságok vidékén nem igazán otthonos – bár az ária kadenciájában megvan az Esz, a Bosszúkettős végén fájdalmasan hiányzik a nagy hatáshoz. Valahogy kevés a könnyedség, a csilingelés, a staccato koloratúrák. Szép és jó alakítás, de nem igazán az ő szerepe ez. Tudom, az Operaház vezetése ma nem tervez énekessel (írásba is adták, hogy ezt nem tekinti dolgának), mégis helyes lenne eldönteni, milyen szerepkörben számít erre a szép hangú fiatal énekesnőre. Mert Cherubino és Fjodor cárevics mezzo szerepe nem egészen ugyanaz az énekelni való, mint Gilda és az Idomeneo Elektrája.

A két Mantuai herceg az előadás erős pontja. Boncsér Gergelynek három egymás utáni napon kellett fellépni, váltótársa megbetegedése miatt. Egy ilyen szerepet naponta énekelni, ráadásul úgy, hogy a második és harmadik előadás között csak egy éjszaka telt el, önmagában bravúr részéről, az énekes gyilkolása a színházéról. Boncsér kiválóan teljesített, meggyőződésem, hogy annak az új technikának köszönhetően, amellyel az utóbbi években énekel. Nem spórolt, de hallhatóan nem is volt rá szükség: szórta a magasságokat, győzte ennek a rendkívül kényelmetlen fekvésű szerepnek minden buktatóját. Ehhez pluszba kaptuk azt a könnyedséget, mely alakítását jellemezte, és amely nélkül a Herceg figurája nehezen kel életre.

Andrej Danyilov a harmadik szériában tért vissza a pesti Rigolettóba. Nem tagadom, hogy rajongója vagyok a Marton-énekverseny óta, az ott első díjat nyert produkcióit rendszeresen hallgatom a youtube-on. Élőben sem okoz sose csalódást: vérbeli tenor, aki a magas regiszterben hódít igazán. Öröm hallani, ahogy minél magasabbra megy, annál jobban kinyílik; ha kell olvadó, ha kell, szárnyaló, mindig példás olaszos dallamformálással és dikcióval. Jó lenne hallani más szerepekben is, a budapesti közönség tapsaiból ítélve nem csak az én kedvencem lett rövid idő alatt.

A kisebb szerepeket, ahogy az Aidában sem, idén nem kettőzték, ugyanazok énekeltek minden este. Rácz István pompás hangi formában adott jelentőséget Sparafucile nem igazán terjedelmes, de nagy hangot és személyiséget kívánó szólamában, a viharhármas sikere nagy részben rajta is múlott. Mester Viktória az első két alkalommal nem igazán tetszett, mindig úgy érzem, hogy kevés a volumen minden fekvésben. A harmadik előadásban váratlanul erőre kapott, és nagyban hozzájárult a kvartett és a Viharhármas sikeréhez.

Ambivalens benyomást keltett Szvétek László Monterone szerepében. Az első előadás első megszólalásában hangja szinte oktávnyit lebegett, majd ez eltűnt. A másodikon semmi lebegés, a harmadikon megint rosszul kezdett, de a II. felvonásban mindhárom alkalommal nagy és egészséges hangon, hatásosan dörögte szólamát. Ki érti ezt a színvonal hullámzást? – mert én nem. Sahakyan Lusine Giovanna máskor elsikkadó szerepét emelte jelentőssé sokkal nagyobb szerepekre alkalmas hanganyagával; jól kitalált gesztusokkal, mimikával bájos figurát is teremtett. Nincs kis szerep, csak rossz színész - tartja a mondás. Ez igaz az operában is. Érdekes személyiség minden körülmények között észre véteti magát.

A mellékszereplőkről pár szót: Erdős Attilát Spoletta után másodszor hallottam tenor szerepben, szerintem a váltás helyes. Nagyon használható énekes karakterszerepekben, bár arra többszöri alkalommal sem tudtam rájönni, milyen pozícióban képzi ezt a korábbinál jóval nagyobb erejű hangját. Dani Dávid Cepranójában nem tudtam felfedezni a miskolci Requiemben hallott hangszépséget. Kétségtelenül igazi basszus, akit jobban meg kéne becsülni ebben a basszusokban ínséges világban. Az előadásokban hallhattunk két fiatal növendéket Marton Éva operastúdiójából, melyet állítólag az új csillagok kinevelésére hoztak létre. Egyelőre csillagok születéséről nem beszélhetünk, és operai tapasztalataim alapján az a gyanúm, hogy a most hallott két ifjú hölgy esetében nem is nagyon számíthatunk.

A férfikar és a zenekar is nagyon rendben teljesítette feladatát.

Az előadások karmestere Halász Péter volt. (Szerettem volna egy előadást Szennai Kálmán dirigálásával is hallani, de ez a lehetőségem sajnos elmaradt.) Halász ugyanúgy dirigált, mint mindig: szélsőséges tempók és az énekesek kísérésére való teljes alkalmatlanság. Nyilvánvaló, hogy nem operakarmester, de az az igazság, hogy hangszerest se tudott kísérni. Évekkel ezelőtt a Perényi Miklóssal játszott Dvořák Gordonkaversenyben sem bizonyult alkalmazkodó partnernek. Halász önjáró, nem érzi a színpadot, nem érzi az énekes szándékát, diszpozícióját, egyetlen este se tudta eltalálni a II. felvonás Gilda-Rigoletto duett lassú részének ideális tempóját, első este sehogy nem állt össze kompakt egésszé a kvartett, a másodikon a Cortigiani-ária lassú részében folyamatos tempo eltérésben volt Kálmándyval. Évek óta hallgatom és nézem előadásait, de mindig ugyanazokkal a problémákkal találkozom. Más nem látja, hallja?

Végezetül néhány általános megjegyzés: az Operaház jelenlegi helyárai mellett nagyon nem mindegy, hogy milyen színvonalú énekeseket kínálnak a közönségnek. Ezek a helyárak már bőven nyugati szinten vannak, többszöröse az összehasonlíthatatlanul magasabb színvonalú koncertek jegyárainak a Müpában és a Zeneakadémián. A direkció felelőssége, hogy ki és mit énekel, egy-egy méltatlan beugrás, az énekesek túlfoglalkoztatása, a vendégszereplők szerződtetése. Ez már nem az Erkel Színház az ő szolid, megfizethető helyáraival, amelyekkel a publikum elnézőbb tudott lenni.

Egyetlen szempont a minőség kell legyen, pontosabban annak kéne lennie. Jelenleg nem ez a helyzet. Úgy tűnik, itt nem számít, ki hogy énekel: hiába van valakinek kiváló hangja, háttérbe van szorítva, mert kényelmetlen lenne, ha kiderülne: sokkal jobb valamelyik kedvencnél, aki le se jön a színpadról. Sokszor tűnik úgy, hogy néhány énekes akárhogy énekel, akkor is jó. Hangja sehol, de akkor is jó. A valódi kiválóságok ellenben hónapokig, évekig mellőzve vannak. Teljesen átláthatatlan, kit és miért hívnak meg vendégnek. Néha jön egy nagyon jó, akit újra kéne hívni, de nem hívják. Máskor olyanokat igen, akiknek semmi keresnivalója itt. Neveket nem mondok, mert nem akarok senkinek kellemetlenséget. Ám hogy ez így nincs rendben, az egészen biztos.

fotó:©MÁO, Nagy Attila