Mese nem kilenc és fél éveseknek – Kodály Háry Jánosa a megújult Erkel Színházban

2013. október 8.
Erkel Színház

Kodály: Háry János

Háry János: Nagy Zoltán
Öreg Háry: Csurka László
Örzse: Bakos Kornélia
Ferenc császár/Bíró uram: Szalma Tamás
A császárné: Farkasréti Mária
Napóleon/Ábrahám, korcsmáros: Hábetler András
Mária Lujza: Várhelyi Éva
Ebelasztin báró: Szerekován János
Öreg Marci: Németh Gábor
Krucifix generális: Szatory Dávid
Magyar silbak: Fehér Tibor
Burkus silbak: Farkas Dénes
Diák: Mátyássy Bence

Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara vezényel: Kocsár Balázs
Rendezte: Vidnyánszky Attila

Úgy tartotta Kodály Zoltán, s most ugyanazt mondja Vidnyánszky Attila is, hogy a gyereknek köll a mese. Meg úgy általában a magyarnak is. Hogy igazán erősnek és hatalmasnak érezhessük magunkat, olyannak, aki sikerrel küzd, „ha támad az ellen”, még akár magát Napóleont is legyőzi, ha kell. Ez így együtt pedig leginkább csak a mesék birodalmában jön össze.

Az Operaház a megújuló Erkel Színházban új rendezésben tárta elénk Kodály daljátékát, a Háry Jánost, s egyben a művet mindjárt az induló évad OperaKalandjának középpontjába is helyezte. Október folyamán (nyilvános főpróbával együtt) összesen 24 előadásban kerül színre. A korrektség kedvéért rögzítsük azt is, hogy mindez a Magyar Állami Operaház és a Debreceni Csokonai Színház közös produkciójaként jött létre.

Magam is úgy tartom, hogy a gyerkőcnek kell a mese, ezért az előadáshoz erősítésképpen a hónom alá kaptam a Kilenc és Fél Évest és elmentünk közelebbről is megszemlélni azt a bizonyos négy kalandot, elő- és utójátékkal.

A mesét a rendező az Öreg Háry alakjának megteremtésével (és szinte folytonos jelenlétével) biztosította. Az ötlet jó, bár nem új, hiszen Juronits Tamás Kecskeméten már kitalálta egyszer. Vidnyánszky Attila viszont úgy vélte, a mai gyerekeknek már kissé távoli lesz a történet, ezért szakavatott dramaturg segítségével (Szász Zsolt) jó alaposan feltupírozta Paulini Béla és Harsányi Zsolt eredeti szövegét. A publikum így elsősorban „emelkedett” szóviccekkel gazdagodhatott, Ebelasztin bárót le-elasztikusbárózták, Napóleon pedig búcsúztában találós kérdésként afrikai állatot keresgélt annak szinonímájaként, hova is bújdosik el szégyenében. (A megoldást azért ideírom, nehogy Olvasóink bármiben hiányt szenvedjenek: viziló=Waterlo.) A Kilenc és Fél Évesnek mellettem a szeme sem rebbent az ilyesféle poénok hallatán. Ezzel szemben a prózai részeknél mindig elkezdte nyomni a "kényelmetlen szék", unatkozott, forgolódott. Nem benne volt a hiba, a tisztes félháznyi ifjúsági közönség nagy része hasonlóan reagált.

Nem úgy a zenénél. Akkor egy pillanat alatt feszült csend teremtődött, melyet csak az olykori ütemes dobogás váltott fel, s nemcsak a Toborzónál. Valljuk meg, hosszú is volt így a Háry, ha a dramaturg jópofizás helyett inkább kihúz a darabból mint egy negyedfél órácskát, mindenki jobban járt volna.

Vidnyánszky rendezése – ezen szépségfoltokkal együtt – tisztességesen felvonultatta Kodály dalművét, bár egy-egy ponton nekem többször volt ürességérzetem a szándékoltan pátosszal teli részeknél. Amikor például Örzse és János a dombtetőn állva néztek el a távolba, miközben a forgószínpad segítségével a domb körbefordult, hát, valahogy a szovjet filmek kezdőképsora jutott eszembe, de ez lehet, hogy egyedül az én hibám. Szép gondolat, hogy a rendező magát Kodályt is beleszőtte a darabba (Mátyássy Bence lelkes és tiszta alakításában), amint fonográffal járja a vidéket, másutt meg tá-kat és ti-ti-ket (avagy a pentaton hangsor tagjait?) szórja szét a mezőn, de ez így kissé szájbarágósan hatott. Az én Kilenc és Fél Évesemet a fonográf érdekelte, mint technikai vívmány, de a mögöttes gondolat a legkevésbé sem jött le neki.

Ezen a kellemes őszi késő délutánon a helyzetet egyedül a Zene mentette. Kocsár Balázs avatott vezetésével biztos produkció született, melyben mindazt hiánytalanul megtaláltuk, amit a dramaturgia és a rendezés esetleg hiányosan tálalt: a humort, a bölcsességet és még a pátoszt is.

A címszerepben Nagy Zoltán veretesen szép alakítással debütált, de rögzíteném, hogy a hang volumene olykor már a földszint ötödik sorában is kevésnek bizonyult. Alkatilag tán nem a leginkább hozzáillőbb Örzsét „kapta” Bakos Kornélia személyében, de a két voce remekül illett össze. Bakos meleg, puha, asszonyosan dévaj hanghordozása és Nagy határozottabb és férfiasan karcosabb dallamvezetése izgalmas párost eredményezett.

Öreg Marci szerepében kicsit szokatlanul hatott Németh Gábor lírai baritonja, de a rutinos énekes ezt buffóeszközök segítségével könnyedén áthidalta. A császárné szólamában Farkasréti Mária stílusosan, míg Mária Lujza szerepében Várhelyi Éva kissé stílustalanul hozta az elvárható szintet. Hábetler András Napóleonja kedvesen bohókás, csekély énekelnivalóját üde humorral fűszerezte. Szerekován János Ebelasztin bárója aranyosan kajla, a bugyuta szójátékokért nem a művészt terheli a felelősség.

Ugyan a gyerkőc a prózák alatt többször érdeklődött az előadás vége iránt, de hazafelé a hátsó ülésen vígan rágyújtott: „hej élet, be gyöngy élet…” Ez pedig magáért beszél.

Örömmel rögzíteném még, hogy az Erkel Színház felújítása során semmi komoly és maradandó károkozás nem történt. A nézőtér sötétbarnás-szürkés hátterét pedig még szokom. Hajrá Erkel!

fotó: Csibi Szilvia, Nagy Attila