Mert Mozart minden hivalkodást túlél – Az Idomeneo új produkciója az Operaházban

2023. május 16.
Magyar Állami Operaház

Mozart: Idomeneo

Ilia - Baráth Emőke
Idomeneo - Brickner Szabolcs
Idamante - Balga Gabriella
Elektra - Topolánszky Laura
Arbace - Ninh Duc Hoang Long
A Hang - Rácz István
Neptun - Szabó Dávid

km. a Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara, valamint a Magyar Táncművészeti Egyetem hallgatói
vez. Kocsár Balázs

Ha első látásra egyetlen jelzőt lehetne csak ráaggatnom a kényszerűen leköszönő operaházi triumvirátus utolsó premierjére, az a hivalkodó lenne. Pedig nem létezik operakomponista, akitől ez a tulajdonság távolabb állna, mint Mozart, akinek Idomeneóját tekinthettük meg ezen az esős májusi napon. A komponistától hitelesen jegyezték fel, hogy „éppen annyi hang van a műveimben, mint amennyi szükséges”, ezzel riposztolt ugyanis az operájából mit sem értő sznob uralkodói finnyáskodásra. Azt hiszem, II. Józsefnek tetszene a Magyar Állami Operaház szemet üresen gyönyörködtető új produkciója, de Mozart odafönt bizonyára dacosan rázza fejét a fölös látványelemek garmadája láttán.

Mert van ebben az előadásban minden.

A díszlet, Sebastian Hannak munkája még hagyján. Praktikusan és akkurátusan forgatják a díszítő urak a kifordítom-befordítom épületet, ami vélhetően a krétai királyi palota stilizált változata valahogy átértelmezve korunkba. De ennél a pontnál mindjárt meg kell állni. Mert ugyan a hatalmas LED-falakon (csak remélem, hogy a tavalyi Hoffmann meséi elemei újratöltve) folyvást villódzó reklámdömping és a színpadi játék olykor nagyon mai környezetet varázsolt elénk, de más pillanatban meg visszacsöppenünk az alapsztori idejére, (a történészek szerint) bő három évezreddel korábbra.

Az amúgy nagyon tetszetős jelmezek terén (Márton Richárd munkája) még nagyobb káosz uralkodik. Idomeneo alakítója vagy hatszor öltözik, mintha divatbemutatón lenne. A csavargó hajléktalantól Serédi Jusztinián komplett hercegprímási szereléséig, a virtigli angol tábornoki egyenruhától a nyitott galléros modern államférfi PC megjelenéséig mindent megmutat. A főszereplők kivétel nélkül hasonlóan folyamatos átalakuláson mennek keresztül. Van, aki szinte egyetlen villanásnyi megjelenésére is új öltözetet ránt magára. Elektra darabzáró, tényleg impozáns ruhája pedig mintha az önszántából leköszönő szegedi zeneigazgató minapi, lapunknak adott interjújára akarna rímelni: egymaga többe kerülhetett, mint a dél-alföldi teátrum bármely komplett produkciója. Mintha az Operaház feneketlen gazdagságáról szólna elsődlegesen az előadás, pedig…

(Pedig hónapok óta halljuk, olvassuk a titánokkal Perszeuszként harcoló hőstől az anyagi nehézségek megénekelt tengerárját, s a bekövetkezett bibliai hét szűk esztendőről szóló, poszeidóni indulattal tolmácsolt végtelen siralomhalmazt. Benne következményképpen előadások tömeges elmaradásáról, épületek bezárásáról, művészek gázsijának jelentős kurtításáról, és persze az egészen Olümposzig felcsapó energiaárakkal, meg a háborús helyzettel, aláföstve a gigantikus jegyárak egyszerre sztoikus és egyszerre heroikus megmagyarázkodásával. Ezeket még akár érteném is, de akkor mire ez a váratlan bőség? Még egyszer utoljára megmutatjuk, mert megtehetjük, avagy ezt már úgyis az utódnak kell kifizetni c. szappanopera legújabb fejezete?)

Almási-Tóth András mindenesetre megmutatná. Rendezése a korok közt csapongva (bár ez még akár koncepció is lehetne) sem nyújt többet, mint a darab leegyszerűsített olvasata kicsit modernebb köntösbe belebújtatva. Amikor megpróbálna valamiben elmélyedni, egyből ingoványos talajra téved. Mondok is rá egy példát. A dalmű szerint Idamante és Ilia az írott harmadik felvonásban vallják meg egymásnak szerelmüket. Rendezőnk ezzel szemben a függöny első (képletes) szétnyílása után in flagranti belecsap a lecsóba: Ilia éppen kászálódik kifelé a franciaágyból egy szál pendelyben a békésen horpasztó Idamante mellől. Vajon miről fog szólni a következő két felvonás?

Almási-Tóth darabértelmezésben is megmarad az üres sablonok szintjén, viszont ez nem feltűnő, mert a gazdag kiállítás és a látványos díszletmozgatás elfedi a gondolathiányt. S amikor már a jelmezbemutató is kezd unalmassá válni és a díszletet sem lehet már tovább tologatni, akkor – deus ex machina – felbukkan egy bűbájos kutyus. Vagy Neptun hangjának kisportolt és anyaszült meztelen korpusza. Ezeknek ugyan végképp semmi értelme nincs, de a Nagyérdemű végre felélénkül, hiszen majd lehet róla beszélni odahaza. (A koreai turisták előttem kapkodják is elő a telefont, pont úgy, ahogy nem illik.)

Mielőtt a zenei megvalósításra áttérnénk, szenteljünk egy bekezdést a látványelemként is funkcionáló karmesternek. Mozart előtti operáknál már nálunk is bevett szokás, hogy megemelik az árkot valamelyest. Ezúttal ez olyannyira sikerült, hogy a zenekar a földszint magasságába került. Egy középen álló, igazgatói pályázatokból ismert bőgős bele is lóg a képbe, de ezt lehet fokozni, ugyanis kijön a karmester, Kocsár Balázs, meghajol és odaáll a zenekar elé. A földszint első sora közepén, mögötte talán egy méterre, s legalább nyolcvan centivel mélyebben ülők (á 28.900,- Ft-ért) többnyire egy fekete hátat látnak tehát a színpadból, de még a földszint közepén is erősen zavaró a jelenléte. (Mit lehet erre mondani? Senki illetékes nem gondolkodik a közönség fejével, avagy végre egyszer a kakasülő járt jobban?)

Kocsár Balázsnak látványként sikerült tehát emlékezetessé tenni az estét, a földszinti nézőknek mindenképpen. Sajnos zenei vezetése is némileg ellentmondásos benyomást keltett. Egyfelől korrekt módon végigtaktírozta az előadást, becsülettel segítve az énekesek és a zenekar munkáját. Másfelől viszont mind tempóban, mind dinamikában csak szűk tartományok között mozgott. Így ennek a fantasztikus remekműnek olyan árnyalatai maradtak sajnálatosan elrejtve, amik nagyon is hozzátartoznak. Ott volt a második rész elején Ilia gyönyörű lírai jelenete. Baráth Emőkének érezhetően nagyon is határozott elképzelése van az ária légies formálásáról, de hiába ment le egészen ppp tartományba, ha a zenekar még mindig mezzoforte szólt. Az előadás zenei megvalósításából egészében hiányzott valami általános emelkedettség, ami nélkül pedig Mozart sava-borsa elveszik. Az előadás nem mindig egyértelmű húzásaiért is terhelheti Kocsárt némi felelősség, de nézői oldalról nem bontható ki, hogy az miként oszlik meg a rendező és a dirigens között. De rögzíthetjük, hogy Mozart akkor is Mozart, mert mindent túlél és az előadáson így is átüt a zsenialitás. Ehhez viszont kellett a közreműködők elsöprő többségének elhivatottsága és lelkesedése.

Abban, hogy a látványelemek oly sokáig elviszik a produkciót, oroszlánrésze van a koreográfusnak, Kulcsár Noéminek, aki felettébb hatásosan mozgatta a tömegjeleneteket. A Magyar Állami Operaház Énekkara (karigazgató: Csiki Gábor) differenciált hangzással és lelkes színpadi közreműködéssel segíti a kórustablókkal (a komponistától szokatlan) bőséggel ellátott produkciót.

Az énekes szólisták közül a már említett Baráth Emőke kimagaslott azzal, hogy milyen anyanyelvi szinten interpretálja Mozart muzsikáját. Ilia alakja kellően összetett figura, melyet világklasszis előadásban kaptunk. (A kihúzott áriájáért nagy kár.) Korábbi, általam látott színpadi produkcióihoz képest feltűnt, hogy Baráth milyen otthonos természetességgel mozog a meglehetősen heterogén környezetben, s hogy játéka az énekesi előadásmódjához hasonlóan kiemelkedően árnyalt.

Brickner Szabolcs Idomeneo-alakítása ékes bizonyítéka, hogy a végtelenül szimpatikus tenoristának ez a pillanatnyi szerepköre, hogy a hősibb fach (Don José és társai) forszírozása egyelőre a meglévő értékek elvesztését kockáztathatja. Alakítása nagyformátumú, megjelenik a figura uralkodói éthosza éppúgy, mint a gyermeke elvesztésétől rettegő apa aggodalma is. Hangi megformálása is kiemelkedő, a szólam technikai nehézségeit is tisztességgel megoldja. A produkcióban már tényleg benne rejlik a nemzetközileg kiemelkedő alakítás.

Idamante nadrágszerepét Balga Gabriella tolmácsolja, énekesi értelemben kimagaslóan. A szólam magabiztosan az övé, minden rezgését hitelesen közvetíti. Játéka kicsit egysíkú, de talán ebben nem egyedül ludas, mert mintha a rendező sem tudott volna kellően rásegíteni a fiúszerep hiteles kibontására.

Elektra alakítóját, Topolánszky Laurát egyrészt örömmel üdvözlöm második operaházi főszerepében (az első Hunyadi Mátyás volt alig pár hónapja). Alakítását hallgatva az első érzésem az volt, hogy amikor megkapta a hírt, hogy övé Elektra, bizonyára hazarohant és azonnal megtanulta Richard Strauss hősnőjét, s amikor kiderült, hogy Mozarté aktuális, már nem tudta elengedni a megtanult hangütést. Ami itt sok és harsány, ez a verista felfogás Mozarttól idegen, s az intonációt is lerontja olykor. Játékban lubickolt a tébolyult királylány alakjának kibontásában, ami a publikum egy részénél elegendőnek bizonyult. Sajnos, Ő is elvesztett egy izgalmas áriát.

Arbace kissé hálátlan szólamát maximális perfekcióval tolmácsolta a fiatal Ninh Duc Hoang Long, hatásos volt Rácz István színfalakon kívülről zengő szózata is.

Csak rögzítem, hogy publikum meghatározó része (a földszinten legalábbis) külföldi volt, egyetlen szövegkiíró készüléken nem láttam magyar feliratokat. Erre hajazott a két felvonás indításaként megfogalmazott történelmi bevezető, melyet a tüllfüggönyre szintén angolul vetítettek ki. Ettől lennénk nemzetköziek?

fotó©: Berecz Valter.