Megvan a tenor! (Trubadúr-premier Szegeden)

2007. március 9.
Szeged
Szegedi Nemzeti Színház

VERDI: A trubadúr

Vajda Júlia, Szonda Éva, Cselóczki Tamás, Kelemen Zoltán, Altorjay Tamás
A Szegedi Nemzeti Színház Énekkara (karigazgató Kovács Kornélia)
Szegedi Szimfonikus Zenekar
Vez.: Molnár László

Díszlet: Romvári Gergely
Jelmez: Papp Janó
Rendezte: Harangi Mária

Zéta kellene, hogy ezt megírja - neki könnyebb volna.
Kísérteties párhuzamot fedezek fel pécsi beszámolója (A legelső premier - A Traviata Pécsett, 2007-02-28) és a szegedi Trubadúr-premier között - és nem Verdi miatt.

A tavalyihoz képest közel kétszázmillióval kevesebb városi támogatást kap a Szegedi Nemzeti Színház - noha a hiány egy részét saját bevételeinek várható növekedésével kompenzálja majd.
Sokkal fájóbb, hogy a tervek szerint \"racionalizálják\" a Szegedi Szimfonikusok és a színház saját zenekarának működését - utóbbit felszámolják, zenészeinek egy részét a Szimfonikusok átveszik.
Másik (félő: nagyobb) részét nem.

Sajnos, valamiféle trendet látok a dologban - fiatalkoromban, Vaszy Viktor igazgatása alatt hetente ötször tudtam Szegeden operát nézni, sokszor öt különböző darabot.
Idén februárban, legjobb emlékezetem szerint, egyetlen operaelőadás sem szerepelt a programban.
És mégis. Ez a társulat, melynek az idei szezonban a Trovatore a második premierje (a Don Giovanni után), és áprilisban jön A windsori víg nők, a mai magyar (nemzetközi?) viszonyok között is figyelemre méltó.
(Jut eszembe: a MÁO-ban most hányadik bemutatónál tartunk ebben az évadban?)

De vissza ehhez az estéhez - melyhez foghatót Szegeden nem is tudom, milyen régen tapasztaltam. Őrjöngő, már a III. felvonásban vastapsozó publikum, fokozatosan felsistergő előadás (a társaságomban lévő hölgy utóbb bevallotta, úgy gondolta az elején, még tíz perc, és közlöm vele, inkább elmegyünk sörözni). Tényleg kissé döcögősen indult, a színidirektor halálhírt kellett, hogy bejelentsen, tette ezt némileg kenetteljesen, ha a T. Publikum egy percig felállással tiszteleg, akkor nem lehet a Ferrandót alakító Altorjay Tamásra neheztelni, mert kissé \"döcögősebben\" énekelt, mint szokott.

Aztán jött Vajda Júlia - és győzött, illetve rögtön meggyőzött. Paradoxon, hogy szinte napra pontosan ekkor hallottam őt először, 1982 márciusában, a Nabucco kecskeméti főpróbáján, Anna nyúlfarknyi szólamában, felfigyeltem, mekkora hang. De most sem tartom egy Verdi-hangnak, legalábbis drámai Verdi-szerepekben, a voce ehhez még mindig túl könnyű, a magas hangok lebegnek, terhelés alatt szopránja elvékonyodik. Ám nagy művészre vall, hogy a figurát el tudja hitetni, az előadás előtt biztos, hogy bespájzolt pár köbméter levegőt, mert nem tudni, honnan veszi, a szólam megformálása artisztikus, egyszerűen, egy Jelenség.
Nagy alakítás a Vajdáé.

És ott a hasonló karriert futott Szonda Éva mint Azucena, másodvirágzásában, nagyon, nagyon rég hallottam hangját ennyire frissnek, huhogásmentesnek. Amikor az ember azt hinné, hogy már minden puskaporát ellőtte, rátesz egy lapáttal a IV. felvonás kettősében.
Kelemen Zoltán talán nem a legjobb diszpozícióban kezdett, Lunája a II. felvonás áriája utáni cabalettában talált magára. Jelentős állomás (a korábban magyarul már énekelt) szólam a pályáján, ha most nem is hatott olyan átütő erővel, mint a Forza Carlosaként.

És most jön a lényeg. Lehet, hogy az opera zeneileg legfontosabb szereplője Azucena, de jó Manrico nélkül nincs Trubadúr-előadás. Cselóczki Tamás jött, látott és győzött. Szinte hihetetlen, hogy a 33 esztendős tenorista csak két éve énekel szólistaként, korábban elsősorban oratóriumokban lépett fel, operaszínpadon mindösszesen egyetlen szerepben, Remendadóként! A hang valami csodálatos színű, ő Domingót tartja példaképének - ha mindenképpen egy nagy elődhöz kellene hasonlítanom, inkább di Stefano hangszíne az övé, szerencsére Cselóczki \"fedéssel\" énekel. Vokálisan és színészileg is tökéletes a produkció. A Stretta \"h\"-ban (persze manapság kinél nem), de a két \"h\" üzembiztosan szólalt meg, a közönség őrjöngött. Molnár karnagy úr beintette az ismétlést - és most kaptunk két olyan \"h\"-t, hogy az egész ruhatárat rá lehetett volna akasztani.

Amúgy Molnár László élete előadását dirigálta. Taktusról taktusra lehetne a darabon dicsérettel végigmenni (és kedves DNI, a Szegedi Szimfonikusok, ha tagjai a MűPában nem azon gondolkodnak koncert közben, ki fekteti le otthon a gyereket, vagy hány órát tudnak pihenni a másnapi próbáig, akkor nagyon jó együttes tud lenni). Csak két példa: a II. felvonás concertatójában most figyeltem fel rá, hogy paradox módon a két rivális, Manrico és Luna sokszor ugyanazt a dallamot énekli, annyira kristálytiszta volt Molnárnál a textúra; a IV. felvonás Leonóra-áriájának (amúgy a \"Ma tu vedrai\" nélkül, a darab a szokásos húzásokkal ment) zenekari kísérete pedig maga volt a Dolore. Ha vezénylésének legfontosabb jellemzőjét kellene kiemelnem, a ritmust választanám - és a Trubadúr zenei anyagának is ez a legfőbb vonása.

Tömören, szépen szólt az énekkar. Romvári Gergely díszletei egyszerűek, gyorsan, könnyen variálhatóak, szépek Papp Janó jelmezei (egyedül Azucena néz ki fura parókájában inkább úgy, mint egy albínó Angela Davies, semmint egy vén cigányasszony).
Apropó, jelmez: hát ez egy klasszikus \"jelmezes operaelőadás\", a legkonzervatívabb fajtából, Kovalik, Zsótér, Galgóczi, Kerényi szegedi munkái után egyértelmű visszafordulás, még ha tudomásul is kell venni, hogy a szegedi operabarátok zöme a rendezést tekintve maradi, sőt, őskövület, és a tavalyi Carmen, az idei Don Giovanni után most részesülhetett végre \"szép\" látványban. Harangi egy-két egyéninek szánt elképzelése inkább nevetséges (a Máglyaária alatt Azucena anyjának kísértete tűnik fel, de inkább egy vén madárijesztő képzetét kelti, aztán a záróképben állandó jelenléte már bosszantó).

Ez a szegedi Trubadúr hihetetlen zenei értékei miatt maradandó élmény.
Nézzék meg, nézzék meg kérem, akár becsukott szemmel, de nézzék meg.