Megtestesült kan angyalok - A Karnyóné premierje a MÁO-ban

2007. május 4.
Magyar Állami Operaház

VAJDA JÁNOS: Karnyóné
Opera két felvonásban

Karnyóné: Wiedemann Bernadett
Lipitlotty: Fekete Attila
Tipp Topp: Derecskei Zsolt
Boris: Mitilineou Cleo
Kuruzs: Laczkó Róbert
Lázár: Tóth János
Samuka: Gémes Katalin
Karnyó: Gulyás Dénes
Tünde: Kertesi Ingrid
Tündérfi: Vadász Dániel

Szöveg: Csokonai Vitéz Mihály, Várady Szabolcs
Magyar nyelvű feliratok: Karczag Márton
Díszlet: Khell Zsolt
Jelmez: Szakács Györgyi
Karmester: Török Géza

Rendező: Ascher Tamás

Vajda János Karnyóné című operáját mutatta be pénteken a Magyar Állami Operaház. A beharangozóknak igazuk volt: tényleg fontos színpadi eseménynek lehettünk tanúi.

A függöny felgördültének pillanatában már nyilvánvaló, hogy a Karnyóné Ascher-féle rendezése olyan végiggondolt, egységes, kerek mű, amelyben a különböző jelrendszerek (zene, szöveg, díszlet, jelmez, smink, táncok) egymással következetesen koherensek. Ezért a \"zseniális zeneszerző példátlan darabját kiváló művészek frenetikus tolmácsolásában elhangzó fantasztikus előadást gigantikus tapssal jutalmazta a nagyszerű közönség\" típusú recenzió helyett komplex elemzésre teszek kísérletet.

Véleményem szerint akkor indulunk el helyes úton, ha az idézőjelek felől próbáljuk megérteni ezt a kétségtelenül szellemes, friss színpadi művet és előadást. Maga a tény, hogy kortárs műként egy XVIII. század végi, erősen vásári hangulatú vígjáték zenés adaptációja kerül a Magyar Állami Operaház színpadára, már adhat némi okot erre.

Csokonai Vitéz Mihály 1799-ben Csurgón írta Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak című darabját, amely az 1987-es Csokonai összes szerint: vígjáték 3 felvonásban - és két felvonásból, valamint egy záróbeszédből áll. A gyakorlatilag rögtönzésszerűen született mű dramaturgiája laza, a szöveg erőssége inkább a stiláris megoldásokban rejlik: a debreceni poéta külön-külön beszédmódot talált ki karaktereinek. E beszédmódok olyan eltaláltak, hogy már magukban jól jellemzik a figurákat, ugyanakkor karikatúraszerűen túlzóak - ahogyan az egy diákdarab vagy egy vásári játék sikeréhez szükséges.

Vajda János koncepciója hallhatóan az, hogy ezt az erős nyelvi stilaritást a zene nyelvére is átültesse, Ascher Tamásé pedig egyfelől hogy megjelenítse a XVIII. századi színjátszó hagyományt, másfelől hogy reflektáljon is arra. Ha úgy tetszik, az előadás egy idézet a XVIII. század színházművészetéből, amelynek idézőjelei azonban egyúttal a közéjük helyezett tárgy jelentéstani változását is hivatottak jelölni. Nézzük, hogyan is történik mindez!

A függöny felgördültekor üres, alig világított teret látunk a színpadon, középen háromtagú banda garabonciás öltözetben, egyikük ütőgardonnal, a másik kettő köcsögdudával. Azonnal rá is zendítenek néhány taktusra, amiről nehéz hirtelen megállapítani: egy autentikus gyimesi dallamról, esetleg annak átiratáról vagy csak imitációjáról van szó? Nyolc-tíz ütem után a banda két tagja eltűnik a színpadról, egyikük marad, hegedűt húz elő, és miközben a zenében új téma csendül fel, ő úgy tesz, mintha maga játszana - persze hamar kiderül, ez is csak imitáció. Olcsó, százéves poénnak is tűnhet, de nem az. Az alig egy-két perces játékkal kísért nyitány arra figyelmeztet, hogy a most következő történetet valamiféle igricek mondják el nekünk (újabb idézőjel), de vigyázat: csalnak.

Ezt követően - Csokonai dramaturgiáját megforgatva - megjelennek a színpadon a két szeleburdiak: Lipitlotty (Fekete Attila) és Tipp Topp (Derecskei Zsolt), akik még itt, ebben az üres térben szemérmetlenül beleéneklik a néző arcába, hogy ők bizony csak érdekből udvarolnak az özvegynek. Ebben a duettben ismét ügyes zeneszerzői trükk vezeti meg a hallgatót: a refrén témájáról nehéz volna eldöntetni, hogy originális szerzemény, egy népdal vagy verbunk átirata, esetleg Kodály Háry Jánosának paródiája-e?

A duettet követően végre valóban belépünk a történetbe. A színpad mélyéről egy hatalmas, a nézőtér felé nyíló, befelé perspektivikusan szűkülő doboz gördül előre, ami nem más, mint Karnyóné kanizsai boltja - látjuk is a berendezés minden részletét, a legapróbb, polcra helyezett csuporig. A díszlet (Khell Zsolt munkája) hangulatában a népszínművek valósághűségre törekvő, naiv Patyomkin-tereit idézi, lassú előregördülése pedig azt a hatást kelti, mintha a kamera közelítene a történet színhelyére. A filmszerű hatásnak természetesen semmi köze sem a felvilágosodás korához, sem a színházhoz, mégsem lóg ki az előadásban használt többi eszköz rendszeréből, mert ez is az elmeséltség illúzióját kelti.
Még valami! Khell Zsolt díszletboltjában az is zseniális, hogy az átmérője jóval kisebb, mint a színpadnyílásé, tehát a néző egyrészt folyton látja annak keretét, másrészt a szereplőket, akik az oldalsó takarásból a díszletbe lépnek: megint egy idézőjel.

Az idézőjelek által teremtett, még átlátható kapcsolat a halmazok és részhalmazok láncolatában akkor kezd egy Möbius-szalagszerű, magába forduló rendszerré válni, amikor megjelenik a színen Kuruzs (Laczkó Róbert), akit a nyitányban a leleplezett hegedűsként láthattunk, és a második részben lesz már-már áttekinthetetlenné, amikor az addig csak emlegetett Karnyó (Gulyás Dénes) a nézőtér felől érkezik a színpadra. Az ő feltűnése egyébként megint átrendezi a Csokonai-dramaturgiát is, a librettót szerző Várady Szabolcs ugyanis nem kis leleménnyel az ő áriájába írta bele az eredeti darab záróbeszédének részleteit. Vagyis az eredeti előadáshoz hozzácsapott, a nézőkhöz intézett beszéd idézetként a darab része lett.

Az előadás lezárása aztán végleg kifordít minden eddigi logikát. A Karnyónét gyászolók nagy ámulatára hirtelen láng és füst árasztja el a színpadot, csodálatos fák ereszkednek le, és máris egy kis tündérországot látunk, amelybe dróton leengedve érkezik meg Tünde (Kertesi Ingrid) és Tündérfi (Vadász Dániel). Még szép, hogy Tündérfi látványosan oldja ki saját és Tünde karabinereit, hiszen ez a belibbenés is, meg a csoda is, ami eztán következik, csak játék, tréfa: idézőjeles cselekvés.

Amint pedig Karnyóné \"feltámad\", egy nyalka huszárfiú pattan be a színpadra, és a János vitéz tündérországbeli fináléjára emlékeztető idillben eldalolja Csokonai A boldogság című versét - mintha az is a darab része volna. Ezzel ki is helyeztetik az utolsó, az egész előadást magába foglaló idézőjel, amely világosan megmutatja: nem igaz történetet láttunk ám, nem volt valódi, amit elmeséltünk, csak a Csokonai nevű költő számos műve közül egy.

A nem kevés színészi munkára is fogott énekesek érezhetően lubickolnak az előadásban. Wiedemann Bernadett (tudjuk: az ő hangjára született Karnyóné szólama) könnyedén, lazán, értő humorral viszi végig szerepét, amelynek leghálásabb pontja a halál-jelenet. A közkeletű felfogás szerint opera az, amikor leszúrnak valakit, és ahelyett, hogy meghalna, énekelni kezd. Erre játszik rá szerző és énekes egyaránt, amikor a \"mérget\" bevett Karnyóné, mielőtt a maga által előkészített ravatalra feküdne, megtestesült kan angyalokat és más élőlényeket hívogatva hosszasan trillázik, hátha valaki meghallja, és megmenti. Kiváló alakítás, nem csoda, hogy a közönség teli szájjal nevetett.

A szeleburdiakat alakító két tenor két külön karakter, két különböző tónus. Derecskei Zsolt az élénkebb, pimaszabb, Fekete Attila pedig a hősi, aki szerepe szerint élvezettel is merevedik heroikus pózba, hogy ott zengjen ércesen roppant sületlenségeket. Külön meg kell említeni a Lázár szerepét alakító Tóth Jánost, aki a Csokonai által teremtett dialektusban volt kénytelen énekelni a szólamát, egyébként remekül. Hasonló nyomás nehezedik a kissé együgyű Samukát megformáló Gémes Katalinra, azzal a kiegészítéssel, hogy neki az első jelenetében éneklés közben egy kis létramászás is jutott - de a nehézségek nem jelentettek gondot a számára. A Borist alakító Mitilineou Cleóra az eredeti irodalmi anyagban foglaltakhoz képest jóval több feladatot bíztak, ami jót tett az operának: az énekesnő hangjával is képes volt hozzávastagodni a tenyeres-talpas szolgálólány szerepéhez. Gulyás Dénes ugyancsak kiváló humorral hozta a dörgedelmes Karnyó figuráját, Kertesi Ingrid energikus Tünde, Vadász Dániel pedig cseltő-botló Tündérfi képében lépett elénk.

Mindenképp meg kell említeni Szakács Györgyi jelmezeit, amelyek a rendezés egészébe illeszkedve egyszerre idézték a XVIII. századot, és azt, amit mi erről a korról gondolunk. Lipitlotty például pontosan úgy festett, mintha Ivan Alekszandrovics Hlesztakov ifjú Werthernek öltözött volna, Karnyó mint amikor Sandokan Long John Silvert utánozza a kalózkadétok jelmezbálján, Tipp Topp mint Metternich herceg, amikor beszáll a Hungária együttesbe, hogy egy videoklipben együtt énekeljék a Séró bárót, Karnyóné jelmeze pedig egyesítette a Csongor és Tünde három ördögfiókáját Miriggyel egyetemben.

Mindent egybevéve: pazar volt, amit hallottunk, és amit láttunk. A Karnyóné bemutatója újabb bizonyíték arra, hogy az is szép dolog, amikor legalább száz éve halott zeneszerzők műveit tálalják újabb és újabb csomagolásban, de még érdekesebb, ha valami frissiben, itt, most, nekünk készül.

Erről különben elvileg minden magyarul tévéző ember meggyőződhetett, hiszen e sorok leírása után, vasárnap este a Duna TV leadta az előadás felvételét az itt tárgyalt első szereposztással.