Meglepetés Curától - A Tosca a Tavaszi Fesztiválon

2014.03.21.
Magyar Állami Operaház

Giacomo Puccini: Tosca
Tosca: Boross Csilla
Cavaradossi: José Cura
Scarpia: Kálmándi Mihály
Angelotti: Cser Krisztián
Sekrestyés: Hábetler András
Spoletta: Haramza László
Sciarrone: Busa Tamás
Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez: Kocsár Balázs

Nincs szerencséje a színházaknak tenoristáikkal, és nincs szerencséje a tenoristáknak a kritikusokkal. Igaz, régóta megy a tenorínség feletti siránkozás, de az mégiscsak több, mint elgondolkodtató, hogy még a bécsi Staatsoper nagynevű tenorsztárjairól is egymás után jelennek meg a rosszabbnál rosszabb kritikák. A bécsi Merker honlapján gyakran három kritikus is ír ugyanarról az előadásról, ezért bizony gyakran olvasni egymásnak ellentmondó véleményeket is, de mostanában valahogy nagyon is nagy az összhang. Rolando Villazon maradék hangján küszködik az Anyegin nehéznek éppen nem mondható Lenszkijével, és örülni kell, ha gond nélkül az előadás végére ér, írják hárman is, három különböző előadásról. Massimo Giordano előbb lényegében megbukik a Tosca-sorozatban, kiérdemelve minden idők egyik leggyengébb Cavaradossijának minősítését, ami persze nem gátolja meg a színház vezetését, hogy az új Lecouvreur-produkcióban főszerepre tűzze ki. Charles Castronovo kapcsán pedig felteszik a kérdést: hogy lehet, hogy egy ennyire „italianitá” és csengés nélküli hang olasz repertoárban a Staatsoper színpadára kerülhet.

Azt hittem, José Cura operaházi fellépése kapcsán nekem is a tenorok alkonyáról kell majd értekeznem, de nem: Cura meglepett, méghozzá igen-igen kellemesen. A Momus olvasói tudják rólam, hogy finoman szólva se vagyok Cura-rajongó, sőt. 1998 óta számos koncerten és különféle szerepekben abszolvált operaelőadásban volt alkalmam látni és hallani őt. Ismertem lemezeit és dvd-felvételeit, és néhány kivételtől (Aida Tokióban, A végzet hatalma Milánóban, Otello Buenos Airesben) eltekintve súlyos fenntartásaimat voltam kénytelen hangoztatni vele kapcsolatban. Most örömmel teszem fegyveremet a lábamhoz, és kijelentem, hogy 1998 óta soha egyetlen egyszer sem találtam ennyire meggyőzőnek.

Cura újjászületett, ezen az estén mindenképp. Hogy ez a forma és éneklés állandó lesz-e vagy csak egyszeri jelenség, ezt majd a jövő fogja eldönteni. Mindenesetre tény, hogy most énekelt Cavaradossijából hiányoztak a rá korábban annyira jellemző negatívumok. Felhagyott azzal az eléggé el nem ítélhető énekstílussal, amely inkább emlékeztetett egyfajta markírozásra, mint teljes hangon való operaéneklésre. Azzal a borzalmas attitűddel, hogy „majd meglátjátok mekkora művész vagyok én, hogy hang nélkül is lazán eljátszom a szerepet!”

Végig nagyon szépen, tiszta vonalvezetéssel énekelt, csak igen ritkán lehetett tapasztalni, hogy a kelleténél visszafogottabban, kevesebb hanggal, „spórolva” énekel, a szerep csúcspontjain pedig valóban intenzíven, szinte pazarlóan bánt a hangjával. A voce ma sokkal jobb pozícióban van, feljebb és elől szól, mint korábban, sokkal kevésbé torkos, kevésbé sötét. De így is megőrizte a curai egyedi hangszínt – ami szerény véleményem szerint mindig is sikerének titka volt — és ettől a magas hangjai is sokkal biztosabbak és fényesebbek. Korábbi erős portamentói is alig észrevehetőek, a magas hangoknál mindig is alkalmazott rányitás-befedés technikát ma is alkalmazza, de nem zavaróan, így a szerep kulcshangjai ritkán hallott intenzitással szólaltak meg. Ezek közül is ki kell emelni a pompásan eljátszott és megszólaltatott Vittoria-jelenet B-jét, de az első felvonás rettegett magas H-ja is abszolút a helyén volt.

Számomra az alakítás csúcspontját a már-már elcsépelt Levélária jelentette, amelyet végtelenül egyszerűen, az asztaltól fel nem állva, szinte mozdulatlanul, de mégis hihetetlen belső izzással, csodálatos frazírozással énekelt el. Utoljára ezt a így, ilyen eszköztelenül, de mégis magas művészi nívón 1984-ben Nicolai Geddától láttam és hallottam. Természetesen a két tenor teljesen más hangkaraktert, teljesen más művészi koncepciót képvisel, de mégis mindkettőjük Levéláriája felejthetetlen.

Cura jelenléte az első felvonásban nagy impulzust jelentett minden közreműködőnek. Érezni lehetett, benne volt a levegőben, hogy mindenki tudja: valami fontos dologban közreműködik. Valamikor régen, 30-40 éve éreztem Tosca előadásokon ilyet a magyar közreműködőkön, mikor Bergonzi, King vagy Aragall lépett fel a darabban. A második felvonástól ez a pozitív értelmű feszültség sajnos lelohadt, egyrészt valószínűleg a karmester, Kocsár Balázs miatt, aki éppen a második felvonásban nem tudta ébren tartani, sőt fokozni azt. Pedig a Tosca második felvonása csak akkor jó, ha az ember minden idegszálával érzi, a bőrén érzi a krimi feszültségét. Kocsár sajnos általában sem az a biztos kezű, ihletett karmester, aki egy előadást valóban fel tud hevíteni, de ez alkalommal legalább azt elismerhetjük, hogy szokásos önkényeskedései helyett többnyire alkalmazkodóan kísérte énekeseit. Ám azt is rögzíteni kell, hogy a színház máskor kitűnő zenekara más keze alatt nem szokott ennyi pontatlansággal játszani. Az előadás zenekari mélypontját a Levélária bevezetőzenéjének vonós szólói jelentették, még csoda, hogy Cura ilyen felvezetés után úgy tudott megszólalni, ahogy.

A feszültség lanyhulásának másik valószínű oka lehetett Cura partnereinek a második felvonástól kezdődő küzdelme szerepeikkel és az ebből eredő hangi elfáradás. Boross Csilla itthon először énekelte a címszerepet, talán külföldön se túl sokszor vállalkozott rá eddig. Az utóbbi években gyakrabban lép fel itthon, aminek mindannyian csak örülhetünk, de aki figyelemmel kíséri fellépéseit, annak egyben alkalma is van, hogy lássa hangi fejlődését, vagy bizonyos pontokon esetleg fellépő negatív jelenségeket. Boross könnyű lírai koloratúrszopránból lett kitartó tanulással egy nemzetközileg is jegyzett drámaibb koloratúr, de a középregiszter gyengesége és a mély regiszter hiánya folytán alapvetően nem Tosca-hang. Sokan azt mondhatják erre, hogy Abigél vagy Lady Macbeth szólama sokkal nehezebb, ami nem igaz: nem nehezebb, hanem más. Azokban a szerepekben Boross remekül uralja a szólam legnehezebb részeit is, a koloratúrákkal az ő orgánumának semmi gondja, ellenben nehezen győzi Tosca középfekvésű, szélesen áradó dallamíveit.

Kiszélesíti a középregisztert, aminek mindig ugyanaz a következménye: megmozdul, kiesik helyéről, esetleg elbizonytalanodik a magasság. Ennek az elbizonytalanodásnak voltunk tanúi az előadásban, a második és harmadik felvonásban, az exponált magas C-ket többször hirtelen levágta, a harmadik felvonásban ugyanígy tett a duett unisono H-jával is, de lespórolta a „lama” végének mély hangját is („gli piantai nel cuor”), felfelé lépve, nem lefelé, jelezve, hogy a drámai szoprán mélysége nem erőssége. A hangi problémák egy lényegében megoldatlan „Vissí d’arté”-ben kulmináltak, amely minden Tosca legnehezebb pillanata. Éppen ezért onnan éreztem igazán, hogy alakítása is óvatosabb lett, például Scarpia megölésének jelenetét ritkán láttam ennyire távolságtartó ürességgel, a szerepbe nem belemenve eljátszani. Megoldatlan volt a 2. felvonás végi távozása is. A szárnyasajtót eleve úgy löki meg, mintha már előre tudná, hogy egy tükörrel fog szembe kerülni, pedig a jelenet épp akkor hatásos, ha a tükör tényére csak akkor és ott döbben rá.

Boross Csilla fogadatlan prókátorként és művészetének híveként azt ajánlanám neki, hogy ne lépjen ki a hangjának való szerepkörből, ne erőltesse a drámai szoprán fachot, mert ha egy előadáson belül ilyen módon lefárad, hosszú távon még jobban megterhelheti hangját. Az intelligens énekes legfontosabb tulajdonsága, hogy ismeri önnön korlátait, és ha Boross Csilla is betartja azokat, a magyar operakultúra jelentős értéke marad. Természetesen Toscája a leírtakkal együtt is színvonalas alakítás, de saját énekesi jövője szempontjából egyáltalán nem veszélytelen.

Hasonló impresszióim voltak Kálmándi Mihály Scarpiájáról, aki itthon először énekelte a szerepet, de azt hiszem, külföldön sem lépett fel még benne. A debütálásra utalt az a tény, hogy a Te Deum elején alaposan belezavarodott a szövegbe, a második felvonás dobszólójával pedig minden karmesteri integetésre is csak nehezen tudott egy ritmusba kerülni. Kálmándi idén iszonyatosan sokat énekelt, már az a tény, hogy Hollandit próbálva is ilyen színvonalon tudta színpadra vinni a szerepet, nem kis dolog. Figuráját nem éreztem késznek, mintha még maga se döntötte volna el, hogy az elegáns urat vagy a nagy gonoszt akarja-e eljátszani. Így alakítása kicsit színtelenre sikeredett, játékban is, hangban is. A Te Deumot meglepően jól győzte, nehézsége inkább, mint — igen kevés kivételtől eltekintve — minden Scarpiának, a második felvonásban támadtak, a „Se la giurata fede” kezdetű ariosóban. Mindent egybe vetve Kálmándi jó Scarpia már most is, és biztos vagyok benne, hogy a későbbi előadáson még jelentősen érni fog.

A mellékszerepekben, mint már annyiszor, kiemelném Haramza László remekül eljátszott, karakteres Spolettáját. Hábetler András nem a mérges, hanem a kedvesen bohókás Sekrestyést játssza és énekli igen jól, a kollegáinál gyakran tapasztalt ripacséria nélkül. Cser Krisztián hangja most is remekül szólt, okvetlenül generációjának egyik legértékesebb matériájának birtokosa, azonban most egy, a korábbiakban nem tapasztalható karcosságot is hallottam itt-ott. Nem kellene feleslegesen erőltetnie a volument, hangja anélkül is szól, inkább arra vigyázzon, hogy a szép hangszínt semmiképp ne érje károsodás.

Összességében nagyon kellemes, sok ponton ritka élményt adó volt ez a péntek esti Tosca. A vasárnapi ismétlésre, pedig állítólag még a péntekinél is jobb volt, nem tudtam elmenni, mert úgy döntöttem, inkább Simon Keenlyside áriaestjére nevezek be. Ma már tudom: rosszul döntöttem. Sajnálom, kár volt.

fotó: Nagy Attila