Még egyszer a Nabuccóról (is) …
2006. december 25.
VERDI: Nabucco
Anatolij Fokanov, Kovácsházi István, Rácz István, Rálik Szilvia, Lóry Andrea, Szüle Tamás, Derecskei Zsolt, Iván Ildikó
A Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
Vez.: Török Géza
Megpróbáltam eljátszani a gondolattal: hogyan is merülhetett fel az ötlet, hogy újra elővegyék a néhai főrendező, Mikó András egyik legutolsó rendezését, a Nabuccót?
A végzetes döntéssorozat valamikor tavaly ilyenkor kezdődhetett, a mostani évad előkészítésekor. Ültek egymás mellett még békességben, főigazgató és főzeneigazgató, arról csevegve, mit is adjanak jövőre. Itt van a Nabucco, nálunk már jó ideje nem megy, pedig szereti a nép a korai Verdit. El kéne kérni a szegediektől, ők adták nyáron a Szabadtérin. Sok vita nem lehetett, hiszen pont a főzeneigazgató rendezte, így az ügylet gyorsan megköttetett. Bár azt a bizonyos patkót a felek néhány hónappal később csúnyán összerúgták, de az új megbízott főzeneigazgató is támogatta az eredetinek tűnő, költségkímélő ötletet. Mi több, a miniszteri biztos is, aki nemsokára a menesztett főigazgatót követte, meg a még újabb megbízott főzeneigazgató is. Már nyár vége lehetett, mikor egy színpadmester - gondolom én - levonatozott Szegedre egy colstokkal a zsebében…
Így mire a hír a díszlet méreteiről eljutott a legilletékesebbhez, már eladták a bérleteket, már ki volt írva a szereposztás, mi több, leszerződött a főprimadonna is. Nabuccót adni kell, akkor is, ha nem fér be a díszlet. Ekkor jöhetett a balga gondolat: vegyük elő Mikó 1987-es rendezését, hiszen a díszlet/jelmez itt porosodik a raktárban. No, aki a döntést hozta, bizonyára nem látta az eredeti darabot, s nyilván az sem, aki tanácsadott neki. Mert már az a 87-es bemutató is megért egy misét!
Petrovics Emil 1986 őszén vette át a Ház főigazgatását Mihály Andrástól. Első évét két Verdi-mű keretezte, a Traviata mindjárt az első hónapban (Békés András remek rendezésében), és egy évvel később ez a Nabucco. (A sors pikantériája, hogy a Traviata még most is műsoron van, épp e hó elején volt belőle egy vitatható új betanulás.) A Nabucco történetéhez további adalék, hogy negyedszázados erélyes hatalmi regnálást követően ekkor vonult nyugdíjba - nem igazán önként - az Operaház főrendezője, Mikó András. A Nabucco rendezését amolyan búcsúként kaphatta. Fájdalomdíj, vagy valami hasonló.
Ha létezik antiszínház, hát akkor ez az! A tömegek statikus tablókban állnak, illetve a zsidók és leviták általában földre rogynak. A papok két karjukkal fohászkodnak az éghez, legmagasabbra Zakariás nyúlik, nyilván, mert ő főpap. Nabucco őrültségét élénk szemforgatással jelzi, éppúgy mint a haldokló Abigaille a maga szenvedését. Baál oltára persze hungarocellből van, hogy ne legyen bonyolult ledönteni, s szerepel még jópofa világítós műanyag kard, villámcsapás demonstrálása gyanánt. Manapság a Művészetek Palotájában az efféle produkciókra kiírják, hogy "félig szcenírozva", és a rendező nevét csak feleakkora betűkkel közlik, mint a legkisebb szereplőét.
A fent elképzelt döntéssorozatot lehetne "egyszeri fatális pechszériának" nevezni. A bökkenő, hogy a szorgos operalátogató mostanság gyakorta belefuthat ilyesmibe. A tavalyi (Sachs nélküli) Mesterdalnokok-baki ilyen volt, s ugye nem volt olyan rég, hogy majdnem hasonló okok (meg némi személyes ellentét egy rendezővel) elvezettek Mikó 69-es Don Carlosának kiásására. S emlékszünk még arra is, hogy egy igazán illusztris tervezőnek sikerült olyan Kékszakállú-díszletet alkotnia, amit másnapra sem sikerült lebontani, nemhogy a szünet végére. Jó lenne biztosan tudni, hogy egy efféle ügy végén menesztik (mondjuk) a főszcenikust (menesztették, de nem emiatt), és ilyesmi soha többé nem fordul elő.
* * *
Karácsony első napján - kis változással - a teljes második szereposztás harmadik előadását tekinthette meg a nagyérdemű az Erkel Színházban. A rendezésről a fent leírtak okán tehát már nemigen szólnék.
A címszerepben Anatolij Fokanov. Operai szaknyelven szólva "ezt a pofát én már láttam". Igen, ha Fokanovot első este látja/hallja az ember, akkor az marad meg benne, hogy van egy fantasztikus és férfiasan magvas baritonhang. Kicsit szlávos hangképzése nem zavaró, színpadi játéka lehetne kicsit ötlettelibb, de biztos más darabban jobb. Azután, amikor egyre-másra találkozunk vele a különböző produkciókban, akkor rájövünk, hogy minden este ugyanazt látjuk, csak egyszer Posa márkiként, máskor Rigolettóként, azután meg Renatóként és így tovább. Az a szép magvas baritonhang persze megvan üzembiztosan estéről estére, de valahogy így már mégsem olyan tökéletes. A Nabuccóban már annak is lehet örülni, hogy Fokanov olykor egy-egy frázis erejéig legalább kísérletet próbál tenni, hogy az ereje vesztett uralkodót más hangon mutassa be, mint a hatalma csúcsán lévőt.
A leginkább Rálik Szilvia Abigaille-jét vártam. Rálik 2000 táján tűnt föl operai berkekben, kétségkívül tehetséges énekesnő, aki dühítően pazarolja a ritka értékeit. Estéről estére pódiumon van, hol nagyoperettben primadonna, hol szubrett, hol drámai szoprán, hol meg mezzoszoprán. Egy torokkal énekel Verdit, Mozartot, Bartókot, Puccinit, Bellinit, ahogy jön. A 17-i Nabucco-premierjét követő két este a nem igazán hangbarát Beethoven Kilencedikjét énekelte. Vajon meddig? Ehhez képest Abigaille-ként egészen tetszett. Persze a hang mélyebb fekvésben nem szólal igazán meg, hiányzik az a homogén egység, ami a szereptársánál oly evidens. Cserébe kárpótol az igazán üzembiztos magasságaival. Egy-egy szokatlan crescendóját nem értem, hangfitogtatásnak gondolom, talán idővel lecsiszolódik. (Lesz idő erre?) Hiányolom a gyilkos koloratúrfutamok igazán precíz kidolgozottságát is. A figura összetett alakját azonban kétségtelenül hozza - a szerelemvágyó királylányt, a zsarnok, a hatalom érdekében bárkin átgázoló hadvezért éppúgy, mint a szeretethiányban fölnőtt gyereket vagy a féltékeny testvért. Színpadi eszközei elég egyszerűek, de a jó megjelenés sok mindent feledtet.
Rácz István az utóbbi fél évszázad legtehetségesebb hazai basso profondo énekese. Már vagy másfél évtizede hallgatom, de még mindig csak ígéret. Zakariása nemes hangon, prófétai hittel zeng, mégis időről időre intonációs bizonytalanság lengi körül. Így "vezérletével" sikerül az utolsó felvonás záróképének a cappella részében az együttesnek néhány ütem alatt nagyszekundnyit csúsznia, ami azért nem kis teljesítmény.
Fenéna hálátlan szerepébe Lóry Andrea ugrott be, megmenteni az előadást. (Annyira az utolsó pillanatban, hogy a táblán az előadás végén is Gál Erika neve állt.) Ilyen körülmények között nem tehetünk mást, mint megköszönni neki a segítséget. Kovácsházi István Ismaelként sem győzött meg arról, hogy neki a súlyosabb Verdi-hősök világában lenne a helye.
Az énekkar (karigazgató: Szabó Sipos Máté) remekül helytállt, de a zenekar helyenként lötyögéseiben és pontatlanságaiban már a mindennapi operaüzem oly sokszor tapasztalt problémáit hallani. Török Géza kicsit álmosító tempókkal, de biztosan tartotta kézben az előadást.
