Marzelline vezetné a Népet? – Az új Fidelio az Operaházban

2026. április 21/24
Magyar Állami Operaház

BEETHOVEN: Fidelio

Fernando - Haja Zsolt
Pizarro - Cser Krisztián / Szemerédy Károly
Florestan - Jamez McCorkle / Kovácsházi István
Leonora - Sinéad Campbell Wallace / Szántó Andrea
Rocco - Palerdi András / Kiss András
Marzelline - Sáfár Orsolya / Anija Lombard (operastúdió)
Jaquino - Pál Botond (operastúdió)
Első fogoly - Gulyás Dénes
Második fogoly - Kováts Kolos

km. a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Halász Péter

Tobias Kratzer rendezőnek teljesen igaza van abban, hogy Beethoven Fideliojának egyik központi gondolata a Szabadság (igen, nagybetűvel). Ez a téma amúgy a XIX. század kezdetén, amikor a Mestert elkezdte a dalmű foglalkoztatni, általános volt az értelmiség és az alkotóművészek körében. Valós vagy képletes feldolgozások százai, ezrei születtek a szabadságról. Például alig másfél évtizeddel később készült Eugène Delacroix híres allegorikus festménye, A Szabadság vezeti a Népet címmel. Delacroix emlegetése csöppet sem véletlen, mert maga a rendező is erre futtatja ki a látszólag nagyon más irányba tartó cselekményt. Ennek kizárólagos hátránya egyedül az lehet, hogy ezáltal elsikkad a dalmű másik központi gondolata, az, ami a hitvesi hűséget állítaná fókuszba.

Amúgy a színrevitel, ami a londoni Covent Gardenben 2020-ban már egyszer elővezetett feldolgozás helyi újra játszása, ritka érdekes csapdát rejt a klasszikus rendezések iránt fogékony pesti publikum számára. Az első felvonás egészen konzervatívan indul, mindenki nyugodtan hátra dől és elcsomagolja a rendezőnek szánt képletes záptojásait a képletes nylonszatyrába. A nyitány elég bárgyúan szájbarágós, de -ppp- jóvoltából tudjuk ilyenkor a helyes megoldást a szemhéj használatáról. Az első felvonás a legtradicionálisabb várudvarban játszódik, maga Beethoven is tökéletesnek érezné, egyedül az orbitális méretű francia zászlót nem értené (ahogy mi sem, lehet, hogy a szabadság alatt a rendezői szabadságot kell értenünk?).

A dalmű csörgedezik (illetve a karmester jóvoltából inkább zubog, de erről majd később) a maga medrében. A csapda a prózában van elrejtve. Az Operaház honlapján szövegíróként három név van feltüntetve, mint minden normális Fidelio-előadáson, azé a három úré, akik a komponista szándéka szerint egymást kiegészítve alkották meg anno az eredeti szöveget. Egy ponton gyanús, hogy ez mégsem lehet az eredeti, ez az érzés később állandósul. Így egyértelművé válhat, hogy ismeretlen szövegíró jóvoltából történetünk átalakul, persze kizárólag a szabadság köré csoportosítva. A dalmű énekelt szövege viszont az eredeti, vélhetően Kratzer azzal már nem törődött, hogy így olykor ellentmondások lehetnek (vannak) az ének és a próza között.

A történet tehát zajlik, talán annyi (egyáltalán nem lényegtelen) változással, hogy szerelmes Marzellinénk ezúttal nem csak simán vágyakozik a fess Fidelio után, hanem a Rocco ária közben át is esne az első (khmm) ölelkezésen, de a „fiú” elhúzódik, ezért láthatóan csalódott is. (Csak jelzem, hogy Beethovenről feljegyezték, hogy ki nem állhatta Mozart Don Giovanniját a dalmű buja szexualitása miatt.) Később, a nagy Leonora-ária alatt Marzelline meg is lesi Fideliót öltözés közben, így kiderül a vélt szerelmese titka (tudniillik, hogy nő). Innentől kezdve a lány megváltozik és az iménti mély csalódottság átalakul női részvétté és (bár erre az alapcselekmény ab ovo nem sok lehetőséget ad) együtt küzdenek Florestan kiszabadításáért. Olyannyira, hogy a második felvonás közepe felé a tömlöcben Marzelline jelenik meg szabadítóként és Ő teszi ártalmatlanná pisztollyal a tőrrel hadonászó Pizarrót, majd utána a forradalminak ható jelenetben a trombitát és a fegyvert kézben tartva az említett Delacroix-festmény ikonikus alakját megidézve (ám ezúttal fedetlen keblek nélkül) hozza el a várva várt szabadulást. Gyanús, hogy a trombitát is Ő fújta.

Ideje a második felvonás látványáról is beszélnünk! Az első felvonás tehát mindvégig archaikus várudvarban játszódik (látvány- és díszlettervezők Rainer Sellmaier és Manuel Curiman), ezzel szemben a második felvonás díszletképe látványosan szakít ezzel a realista felfogással. A tér közepén egy nagyjából kör alakú földkupacon hever odaláncolva Florestan (idáig még rendben), körülötte szép rendezetten elegáns estélyiben az Énekkar, közöttük rejtőzve a deus ex machina kulcsszereplője, Fernando miniszter. A kórus érdeklődéssel figyeli a középen zajló eseményeket, az elborzasztó dolgoknál elborzad, a lelkesítőknél lelkesedik. Néhány kamera őket is pásztázza, hátul kivetítve láthatjuk is premier plánban a reflexióikat. Jut eszembe: a darab előtt, amikor csak elfoglalnánk a helyünket a nézőtéren, egy kamera minket pásztáz és ott vagyunk kivetítve a függönyre. Mi vagyunk tehát, akik közelről kukkoljuk Florestan körülményes kiszabadítását és Leonora boldog megdicsőülését.

A némi darabhamisítással vegyes rendezői koncepció működik, engem amúgy a második rész jobban megfogott, mint az első. A mindkét előadáson észlelhető apró technikai malőrök zavarnak, mintha nem lett volna teljes a próbafolyamat, azt csak videóról tanulták volna a művészeink. Az Operaház lekettőzte az öt legnagyobb szerepet, egyedül Jaquino és Fernando alakítói vannak egyedül.

Sinéad Campbell Wallace ír szoprán Leonora szólamát már számos fontos helyen sikerrel jelenítette meg, ezúttal sincs másképp. A hírhedten nehéz szólam abszolút birtokában méltán arat tetszést. Hangjával a puhától az acélkeménységig mindent tökéletesen tud ábrázolni, s közben a hősnő belső dilemmáit is hitelesen érzékelteti. Nagy formátumú alakítás. A másik Leonora vélhetően beugrással került a produkcióba (a premier előtt egy bő héttel még más próbált), ezért talán nem teljesen fair Szántó Andreától számonkérni Kolléganője lenyűgöző profizmusát. Tény ugyanakkor (de ezt előadás nélkül is sejteni lehetett), hogy a szólam irreálisan magas Szántónak. Az előadásból így nem marad számára mint, mint a szakadatlan trükközés, valamint küzdelem a hangokért és jószándékú igyekezet a színpadi valósítás terén. Hálátlan ez előadónak és publikumnak egyaránt.

Az első estén az amerikai Jamez McCorkle keltette életre Florestant. A kétségkívül markáns megjelenésű énekes számos szép és kifejező frázisa ellenére csak körülbelül tudta a szólamot teljesíteni, áriája végére elfáradt s később is több ponton érezhetően spórolt a magasságokkal. Nem így Kovácsházi István, aki a tőle megszokott magas színvonalon, a nehéz szólam pazar tolmácsolásával örvendeztette meg a közönséget. Kovácsházi atombiztos előadása már-már a mindennapok része az Operaházban, talán nem is tudjuk ezért megfelelően a helyén kezelni a művészt, aki az operairodalom mégoly szerteágazó területein egyaránt kiemelkedő teljesítményt képes nyújtani.

Pizarro utálatos szerepében valósággal lubickolt Cser Krisztián, hatalmas hanggal és elsöprő indulattal tolmácsolva az ellentmondást nem tűrő zsarnok szólamát. Szemerédy Károly mindezt csak eljátszotta, hangban sokkal szerényebb megvalósítással. Volt két biztos hangú Rocco, nekem Kiss András nemcsak meggyőzőbb, de őszintébb is volt, Palerdi Andráson jobban érződött a rutin, de a fásultság is.

Mindkét Marzelline nagyszerű volt. Sáfár Orsolya nagyon szép, tiszta frazeálással és kifejező játékkal szolgálta a drámát. A második este meglepetése a fiatal Anija Lombard volt, aki nemcsak kész figurát tudott teremteni, de olyan sugárzással vett rész a darabban, ami nagy reményekre jogosítja. A másik operastúdiós a Jaquinot alakító Pál Botond volt, minden szempontból kielégító zeneiséggel és színpadi jelenléttel. Visszatérően futunk bele Haja Zsolt esetében szereposztási tévedésekbe, mint most is. Fernando szerepe papír szerint nem hosszú, de a szólam elég markáns ahhoz, hogy a tenor2 mélységgel a szólam (és a darab) egyik legfontosabb mondatát („...euch, edle Frau, allein, euch ziemt es, ganz ihn zu be frein”) ne tudja hatásosan megszólaltatni.

Az előadást Halász Péter tanította be és vezényelte. Irányítása alatt mindkét este értelmetlen versenyt futottunk az idővel, mintha Halász félt volna attól, hogy szétesik a darab, ha lelassul. Volt néhány pont, ahol ezt megtette (hatásos is volt), de a dalmű nagy részében fékeveszett száguldás jutott osztályrészül. Az Operaház szép gesztusa, hogy két veterán énekesével adta elő az Első és Második rab szólamát, de a szándék helyből kudarcot vallott a jelenetben irreális tempót diktáló karmesteren. A(z amúgy) katartikus finálé mindkét este az 1500 méteres síkfutás olimpiai döntőjére emlékeztetett százvalahány részvevővel, bár mindenki maradék erejét összeszedve rohant, hogy beérjen, de néhányan lemaradtak.

A Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekarán semmi nem múlott.

fotó:© MÁO - Berecz Valter