Marton Éva nagy sikere Hamburgban

2007. június 13.
Hamburg

A Hamburgi Állami Operaház énekkara (karigazgató Florian Csizmadia) és zenekara
Vez.: György G. Ráth
Színpadkép és kosztümök: Frank Philipp Schlössmann
Rendezte: Oliver Tambosi

Az 1998 áprilisi bemutató felújítása volt ez az este, ebben a szezonban először játszották (amúgy a premier óta a 24. előadás).

Első alkalommal jártam a kikötőváros operaházában, az épület csalódás – a múlt század hatvanas éveiben adhatták át, összhatása jelentéktelen, különösen bántó a semmitmondó utcai front, még fájóbb az ott lévő emléktáblát elolvasni: a valamikor e helyen állt színházépületben volt zeneigazgató Gustav Mahler...

A földszint 12. sorában ülve az akusztikáért sem lelkesedtem, a zenekari hangzás tompának, fojtottnak tűnt.

Tambosi rendezése – Schlössmann minimáldíszleteivel – átgondolt. A színpad két oldalát hatalmas fafalak zárják. Az I. felvonásban a háttérben búzamező, a másodikat egy középütt elhelyezett hatalmas kő uralja (talán kicsit szájbarágósan utalva szövegre), a falak hátul szinte végig összezárnak, csak rövid időre nyitódnak, hogy a vigasztalanul szakadó hóesést láthassuk. Az utolsó felvonásban a színpadon csak kisebb kövek, a rendező a korábbinál többet használ fényeffektusokat, a záróduettben a melegebb színű világítás némi optimizmust sugall.

A zenei megvalósítás összességében jó. Győriványi (aki mint \"György G. Ráth\" szerepelt a színlapon) középutas megoldást választott a frissebb tempójú, agitatívabb interpretációs irányzat (pl. Vogel, Jilek lemezei) és a meditatívabb, „puhább”, romantikusabb felfogás (Ozawa bécsi koncepciója, vagy a Haitink-CD) között. (Amúgy, sajnos, a „prágai verzió” szólalt meg, Kovacovic retusaival.)

A címszerepben a Ház együtteséből Miriam Gordon-Stewart, ragyogó megjelenés, szuggesztív játék. Szopránja – akárcsak a pesti előadásnál Bátori Éva esetében – csak a csúcshangoknál kezd slankosodásával zavarni.

Miroslav Dvorsky fenomenális Laca, talán genetikai alapon? (A bátyust vagy évtizede láttam ugyanebben a szerepben, Prágában a Narodniban, akkor értettem meg, miért is „fut” a jelentős operaházakban. Felejthetetlen volt, ahogy a III. felvonásban, Jenufát védendő, felkapta a hatalmas esküvői asztalt, és szó szerint rávágta az ünneplőkre). Miroslav valamikori lírai tenorja (hol van már a Bécsi Opera Arturója a Luciából) hatalmas volumenűvé fejlődött, ragyogó színű. Ha operadirektorként 2010 magasságában az Aidát, pár évre rá az Otellót tervezném előadni, igencsak feltűnő helyre írnám be noteszomba a nevét.

Majdnem ilyen jó Bezuyen, a hang valamivel kisebb, mint Dvorskyé, és Karolka nyúlfarknyi szerepében – a számos, jól énekelt-alakított kis szólam mellett – feltűnt egy bizonyos Ha Young Lee. Azt hiszem, hallani fogunk még róla (amennyire ebből a néhány taktusból megítélhető volt, főszerepekre predesztinált).

A legnagyobb tapsot – persze – Marton Éva Kostelnickája kapta. Meg kell vallanom, hogy kicsit ambivalens érzéseket keltett, a hang most egészségesebb kondícióban lévőnek tűnt, mint a 2004-es pesti premieren, vagy egy tavaly őszi előadáson, de nem éreztem azt a hihetetlen intenzitást, mint amit nálunk kisugárzott. Ettől eltekintve szerep és szólam tökéletes szimbiózisa Marton Kostelnickája, vajon látható lesz-e egyszer DVD-n?

És most, kedves Olvasó, engedje meg, hogy kicsit játszadozzak, bolondozzak. A Jenufát, a számomra az egyik legkedvesebb operát az elmúlt fél évtizedben négy különböző inszcenálásban láthattam. A Café Momus történetében először megkísérelném ezeket kvantifikálva összevetni.

Hangsúlyozom ismét, mindez játék, egy öt évvel korábbi élmény nem lehet oly friss, mint egy múlt heti, nem kell részleteznem, mennyire szubjektív lesz ez az osztályozás (ahol az ötös a „jeles”, a legkevésbé tetsző dolog elégtelent kap, bár azt hiszem, nem fogok senkit és semmit megbuktatni.)

Rajta, jöjjön a homo ludens.