Macbeth-premier az Operaházban

2011. március 22.
Magyar Állami Operaház

VERDI: Macbeth

Macbeth: Alexandru Agache
Banquo: Fried Péter
Lady Macbeth: Lukács Gyöngyi
Udvarhölgy: Magyari Eszter
Macduff: Rame Lahaj
Malcolm: Pataki Potyók Dániel
Macbeth szolgája: Clementis Tamás

Diktátorok jönnek-mennek?

Sötét egy ügy. Minden szempontból. A céltábla alsó széle közepén: a hatalom mindenekelőtt. Érdekek szövetkeznek, előbb barátokká, majd gyűlölt ellenséggé válnak. Ha megvan az áhított poszt, akkor irány egy grádiccsal följebb. Egészen a csúcsig. A csúcsok jellegzetessége, hogy már nincs minek vetni a hátat, onnan tehát igen könnyű lezúgni. Ráadásul szinte mindenki oda törekszik és igen nagy a tülekedés. Verdi Macbethje plasztikusan mutatja be az örök körforgást. Diktátorok jönnek-mennek benne. Vélhetően az álmában ledöfött Duncan sem volt különb Macbethnél. Na, ja, az alvó szolgák! Aki puha, az elbukik, jól példázza ezt nemcsak a király, hanem Banquo esete is. Aki amúgy gyanakszik egy kissé, de nem eléggé.

Szinetár Miklóst nem ez a rész fogta meg a darabban. Mert vajon Duncan király csak egy szédülten kódorgó statiszta lenne, szimpla ötmásodperces jelenésként? És nem merült fel a kérdés sem a darab végén: meddig fog tartani Malcolm és Macduff oly szilárd(nak tűnő) szövetsége? Mi lenne, ha egy fölvonással tovább tartana az opera? Nyilván a következő jelenetben azonnal egymásnak esnének. De hátha van más aspektus!

Itt van ugye két ember, valaha szerették egymást. Talán most is, de ez nem nagyon derül ki. Vélhetően mindennapos történet: kapcsolatuk az érzelem ellaposodásával némileg üzletiessé vált. Egy remekül üzemelő gazdasági közösségé, mi több, érdekszövetségé. De ez nem olyan, mint a Banquo-Macbeth páros, ez tényleg fölbonthatatlan, és pont ettől erősebbek amannál. Banquo egyedül van, hitvese (ha van) nem harcostárs. Macbeth viszont egyedül nem tudna a grádicsok legfelsőbbikére lépni, az asszony adja az erőt, az asszony adja a hitet, sőt, ő határozza meg a célt is.

De hát Szinetár Miklóst a darab ezen olvasata sem fogta meg igazán. Persze a Lady ott van, noszogatja is rendesen az urát, de ez inkább az énekesnő intenzív jelenlétének, mintsem rendezői instrukciónak köszönhető. Noha utálok előzetes rendezői kinyilatkozásokat olvasni/hallgatni, azt nem lehetett nem meghallani (oly gyakran elhangzott), hogy a rendezés a páros erotikus töltetű kapcsolatára épült. Ha ez az információ elkerült volna - hát, eszembe sem jut az előadást nézvén. Persze, mert Szinetár eszközei csak elég szimplán utaltak erre a változatra, és semmiképpen sem tudták fölülírni Verdi és főleg Shakespeare ez irányú, azaz ezzel ellentétes elképzeléseit. Verdi életműve alapján sejthetjük azért, ha ez a változat komoly lenne, akkor tudna épkézláb szerelmi kettőssel is szolgálni.

Szinetár Miklós színpadi koncepciójának ürességét leghangosabban Banquo halála és az azt megelőző jelenet jelzi. Sötétedik, Banquo alakítója besétál rendezői jobbról gyermekével, a színpadon két kisebb csoport a máglya körül melegedik. Kellemes idill, hangulatos életkép kezd kirajzolódni szemünk előtt. Jóleső esti szórakozás jutna eszünkbe, ha az a fránya komponista nem zavarna be azzal baljóslatú zenekari bevezetővel. Banquo kedélyesen üdvözli is az egyik társaságot, barátságosan lapogatják egymás vállát, ahogy egy klasszikus olasz operában illik. Úgy öt másodpercnyi lelkes lapogatás után Banquo visszatér a színpad eleibe és a baljós akkordok közé. Na most, ha tényleg sötét gondolatok bántanák, ahogy mondja, akkor vagy azonnal kérné békésen tábortüzelő barátai segítségét, vagy ha tőlük tart, menekülne árkon-bokron. (Hiszen ekkor még van annyi előnye.) Ember nem áll le ilyenkor merengeni sötét előérzetein. Ahogy mondani szokták: nem igazán életszerű. Banquo tehát végigénekli tisztességgel az áriát, majd a (jogos) taps elültével a két csoport egy emberként feláll a tűz mellől. Körülveszik a hadvezért, akinek szerepe szerint már csak annyi marad, hogy gyermekét menekülésre noszogassa. A gyermeket végül négy fehér ruhás hölgy (tán angyalok) vezeti ki a színpadról.

Amely színpad beoltva dráma ellen, hiszen a statikusság a III. emelet szintjeit verdesi. Jelenetenként a függöny bezárul, bántóan hosszú és néma percekre, a cselekmény (ha beindult egyáltalán) lehanyatlik. Ilyenkor legalább lehet lamentálni a kihagyott helyzeteken. Sovány vigasz.

Nincs ebben a színpadi felállásban semmi bántó, semmi zeneellenes, hacsak az üressége nem. Szinetár számára a dalszínház operai klisék tömegét jelenti. Ha harc, akkor zászló. Operai harc - úgy tűnik - nincs zászló nélkül, de nekem már Szinetár 1985-ös Faustjában is ciki volt ez az ismerős zászlólengető ember. Nem jelent semmit. Igen, jól mutat egy szintig, de talán az Operaház már csak túl van ezen! Mint azon is (talán), hogy a harc befejeztét nem csak úgy lehet jelezni, mint most. Bejön a két hős, színpadiasan csóválják a fejüket és bőszen törölgetik a műanyag kardot. Valahogy ez a középiskolai színjátszó-körök eszköztárát idézi inkább.

Pedig a Macbethben milyen remek jellemek vannak, s milyen pazar lehetőségek a viszonyok kibontására! Miért pont Szinetár Miklósnak kell elmagyaráznunk a hatalom mibenlétét? Ha úgy érzi, hogy valamiért nem szerencsés az aktualizálás, hát számos lehetőség van a meglévő kereteken belül kibontani a viszonyokat. Hogy mi van valójában a zsarnok uralkodó és még zsarnokibb hitvese lelke mélyén. Merthogy izgalmas dolgokra lehetett volna bukkanni. Az üresen sétálgató szellemekkel akár ki is lehetett volna valami mélyebbet is fejezni.

Ha valahova mindenképpen be kéne skatulyázni Szinetár rendezését, akkor hadd osszam meg egy alapimpressziómat. A második felvonás báli képében hirtelen ismerős jelenetet sikerült találni, ismerős helyzet, ismerős kellékekkel. Ugyanezek a műanyag kupák szerepeltek ifjúkorom kedvenc Lammermoori Luciája utolsó előtti képében. Igen ám, de azt az 1970-es rendezést sem a korszerűsége miatt szerettük, s most négy évtized múltán e visszaköszönés inkább taszító, mintsem kellemes. 2011-et írnának, nemde?

Az előadásból mindössze annyi derült ki, hogy diktátorok tehát jönnek. De hogy mennek is, az nem.

- zéta -

A Lady Macbethje

Nagyon vártuk ezt a Macbethet. Az idei szezonban se előtte, se utána nem találni olyan eseményt a Magyar Állami Operaház műsorában, amely felvehetné a versenyt egy új Verdi-produkcióval, az új vezetés is ezzel tette le névjegyét a pesti operabarátok elé, és különös pikantériája a dolognak, hogy sokak meglepetésére együtt dolgozott a volt direktor az új főzeneigazgatóval, hiszen eddig sokan azt hitték és állították, hogy halálos ellenségek. (Azóta több interjúból kiderült, hogy ez a feltételezés nem felel meg a valóságnak.) Ráadásul a szereposztás több mint ígéretes, a két főszerepre egyenesen nemzetközi klasszisokat sikerült kínálni a közönségnek.

A nagyon várt produkció azonban sajnos sok szempontból nem igazolta a várakozásokat. Szögezzük le, hogy ez nem a főszereplőkön múlott, mert ők nagyszerű teljesítményt nyújtottak. Az előadás alatt és utána is folyamatosan azon morfondíroztam, mi lehetett az oka, hogy az általam annyira imádott darab zeneileg nem tudott úgy áramkörébe vonni, mint korábban bármikor. Meggyőződésem, hogy a baj a zenei irányításban keresendő.
Győriványi Ráth György vezénylése - noha a karmester sokadszor találkozott a művel, a Teatro Colónban vezényelt előadásának felvételét hallottam is - távol áll a fiatal Verdi zenéjének lelkületétől. Levezeti az előadást, különösebb baleset nélkül, de teljes mértékben hiányoznak a pregnáns hangsúlyok, a feszültség, a temperamentum, a dinamikai kontrasztok, a színek és az árnyalatok.

Mivel Győriványi mindenekelőtt operakarmester, különösen meglepő és érthetetlen, hogy mennyire nem kíséri énekeseit, nem segíti őket. Rengeteg az elhibázott tempó, ha gyorsnak kéne lenni, lassú, és fordítva, bizonyos pontokon egészen abszurd módon: a Macbeth-Banquo duett önkínzó tépelődéséhez szinte induló tempót diktál, a Lady első áriájának dallama nem árad, hömpölyög fenségesen, inkább fut, rohan; a Brindisi recitativója csaknem képtelenül gyors, hogy utána magát a Bordalt már-már cammogóssá lassítsa. (Ekkor már szinte felkiáltottam: miért? Mi ez?) Ezekkel ellentétben áll a menekültek kórusa, amelyikben az eleve lassú tempót úgy lelassítja, hogy az már a dallam halálát jelenti, nem beszélve a szép csendben elszenderedő nézőkről. Győriványi dirigálása sajnos semmiképpen nem mérhető a korábbi betanulás két kitűnő maestrója, Rico Saccani és Medveczky Ádám teljesítményéhez.

Ilyen körülmények közt a főszereplők helyzete cseppet sem lehetett könnyű, hogy alakításuk mégis nemzetközi klasszis, nagy tudásukat és profizmusukat dicséri. Macbeth és a Lady kapcsolatáról úgyszólván könyvtárnyi irodalom szól, nem csak Verdi, hanem az alapművet, Shakespeare drámáját elemezve is. Kétségtelen, hogy Verdi mintha a Ladyben látta volna meg az erősebb, a határozottabb karaktert, aki minden gátlás nélkül hajszolja egyre iszonyúbb bűnökbe férjét.

Lukács Gyöngyi a gonoszság megjelenítésének sztereotip eszközei nélkül is pontosan és éles metszéssel rajzolja meg a Lady figuráját. Aki ismeri és követi alakítását a valamikori londoni debütálásától mostanáig, nagy és határozott fejlődésnek lehet tanúja. Engem sokkal jobban meggyőzött most, mint 2003-ban, különösen az töltött el örömmel, hogy milyen technikai biztonsággal uralja gyilkos szólamát. A Lady "agilitá" részeit súlyos hanggal megoldani igen nehéz feladat, Lukács Gyöngyi azonban képes arra is, hogy ha kell, a legkényesebb állásokban szinte elkönnyítse hangját, hogy a futamok úgy szólaljanak meg, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne kiénekelni őket. De eközben súlyos és sötét, ha kell, szoprán hang esetében egészen kivételes mélyregiszterrel, esendő és megható is tud lenni a grandiózus Alvajáró-jelenetben.

Egy ilyen asszony mellett erős Macbethnek lenni majdnem elképzelhetetlen feladat. Alexandru Agache a címszerepben nem is törekszik erre. Partnere akar és tud lenni, alakításban is, hangban is hibátlanul kiegészítve asszonyát. Valóban a Lady Macbethje ő. Puhán, szinte visszafogottan kezd, hagyja magát sodorni az események és neje hatalmi tébolya által. Mikor együtt van vele a színen, szinte erőt merít belőle, emiatt minden találkozásuk utóbb gyilkosságot szül, de mikor egyedül marad, töprengeni kezd, elbizonytalanodik. Ezt az érzelmi hullámzást mutatja be virtuóz módon, egészen a negyedik felvonásig. Amikor is hirtelen csoda történik: a bizonytalan figura eltűnik, az áriában már egy nagyformátumú vezér lép elénk. Mintha érezné, hogy egyedül maradt, egyedül kell megbirkóznia a Sorssal, noha a Lady halálának tényével csak később szembesül. A recitativo harcias hangja és az ária panasza is olyan tömör, súlyos, igazi bariton hangon szólal meg, amely ma a világ operaszínpadain is a legmagasabb színvonalat képviseli. Az eddig kihagyott záróáriában pedig egy pillanatra valóban a pokol mélységét, sötétségét érzékelteti.

A két főszereplő méltó társa volt a kórus. Immár a pesti operaelőadások vitathatatlan ténye, hogy a kórusra mindig számíthatunk, benne sose csalódunk. A boszorkányok nyitókórusában nekem még hiányoztak a pregnáns ritmusok (halld Gardelli Hungaroton-felvétele!), de a bariton-basszus kettőst lezáró résztől kezdve a mindenkori egyenletesen nagyon magas színvonalat képviselték. Büszkén állapíthatjuk meg, hogy a "mi" kórusunkra tényleg egy egész operaházat lehet építeni.

Fried Péter puha, szépen szóló basszusa bizonyos pontokon talán nélkülözi a szerephez szükséges erőt, de konstatálni kell, hogy abszolút korrekt technikával énekel, ami nálunk a férfi hangfajokat illetően, sajnos, egyáltalán nem jellemző. Semmi esetlegesség, félig vagy teljesen nyitott, amatőr módon kiabálós hang, pontosan tudja, mit és miért csinál bármelyik regiszterben.
Ugyanez egyáltalán nem mondható el a fiatal albán tenorról. Rame Lahajnak hangja ugyan van, melynek színe kellemes, de területe egyelőre inkább Mozart vagy Donizetti, semmiképp nem Verdi. Macduff szerepében nincsenek extrém magas hangok, ezért szokták tévesen könnyű szerepnek gondolni. Szó sincs róla! Az ária hősi pátosza, vagy a király meggyilkolásának felfedezésekor énekelt frázisok kényelmetlen állása és vastag hangszerelése igazi "tökös" tenorhangot kíván. Ezzel az ifjú tenorista jelenleg nem rendelkezik, de még lehet ideje fejlődni, tanulni (!) - hacsak tönkre nem teszi magát, tönkre nem teszik mások időnek előtte.

Végül: keserűen kell megállapítani, hogy a premier közönsége a nagyszerű énekesi teljesítmények ellenére az előadást érthetetlen közönnyel fogadta. Sok Tavaszi Fesztivál-jegyes néző is lehetett, akik talán nem az operáért, hanem az Operáért jöttek, azaz sokkal inkább az épületre, mint a zenére irányuló kíváncsisággal. (Operapremiert kedden, a legpocsékabb közönségű napon rendezni eleve érthetetlen, a magam részéről nem is emlékszem hasonlóra.) Külföldi operaelőadásokon és tv-közvetítéseken is tapasztalni, hogy a közönség egyre kevésbé tapsol. Mintha nem lenne kedve, ereje összeütni a két kis tapsolásra való kezét. Ami vasárnapi mozimatinén érthető, de operapremieren annál kevésbé. A művészek a szívüket, a lelküket adják a produkcióikba, értünk: nézőkért, hallgatókért. Szégyenletes és eléggé el nem ítélhető dolog fagyos közönnyel fizetni érte.

-ppp-

(Fotók: Juhász Attila)