Loge kincse, avagy a díszletgyártók alkonya (A Rajna kincse a Wagner Napokon)

2007. június 7.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

WAGNER: A Rajna kincse

James Johnson, Olaf Bär, Fekete Attila, Christian Franz, Németh Judit, Herczenik Anna, Hanna Schwarz, Hartmut Welker, Herwig Pecoraro, Jyrki Korhonen, Thomas Jesatko, Korondi Anna, Gémes Katalin, Schöck Atala
A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara
Vez.: Fischer Ádám

Amikor Richard Wagner majd\' 160 évvel ezelőtt belefogott a Siegfried halálába, még nem is sejtette, hogy az érthetőség kedvéért kénytelen lesz előbb egy ezt megelőző zenedrámát alkotni (Az ifjú Siegfriedet), de ott sem tud majd megállni, így végül jókora, négyestés ciklus kerekedik ki az egészből.

Tavaly, a nagysikerű Parsifalt követően azt gondoltam, hogy Fischer Ádám és Kiss Imre még nem is sejti, mi lesz ebből. Nagyon nagyot szólt a Parsifal, így nem vártam, hogy ez még tovább emelkedhet. Ráadásul úgy véltem, a Wagner életművét lezáró misztériumjátékot \"könnyű\" volt eszköztelenül megoldani, de mindez például A Rajna kincsével már nem fog menni.

De ment. Sőt.

Sőt, el kell ismerni, hogy a fent említett urak nagyon is tisztában lehetnek bizonyos színházi hatásmechanizmusokkal. Ugyanis A Rajna kincsével a Wagner Fesztivál nagyot lépett tovább azon a bizonyos úton a tökéletesség irányába. Így ma már én is rendületlenül hiszek abban, amit Fischer a fesztivál sajtótájékoztatóján felvázolt: a cél \"egy olyan új stílus kialakítása mind rendezésben, mind zeneileg, ami új dimenziót jelenthet a világ operajátszása számára\". És ez bizony ezen az estén maradéktalanul megvalósult.

Ott kezdeném, hogy a Rajna azért macerás mű, mert a többi Wagner-operával ellentétben mozgalmas és változatos cselekménye van. Az események itt nem lassan csordogálnak, hanem ellenkezőleg, olykor nagyon is meglódulnak. Ugyanakkor ezt a művet is át- meg átszövi a wagneri filozófia, mely a történetet és a zenei folyamatokat időszakosan megállítja. Első megközelítésre szinte lehetetlennek tűnt, hogy A Rajna kincsét komoly díszletigény nélkül állítsák színre.

Mindehhez képest a díszlettervező-rendező Hartmut Schörghofer és népes csapata (koreográfus: Teresa Rotenberg, fénytervező: Andreas Grüber, videó: Momme Hinrichs és Torge Møller, jelmez/báb: Corinna Crome, dramaturg: Christian Martin Fuchs) csodát tett, de a díszletgyártók nemigen gazdagodtak meg.

A díszletnek nevezett dolog egy fura emelvényen álló különös üveg, mely néha átlátszó, máskor meg nem. Alapvetően vetítővászonként, néha árnyjátékként funkcionál, de fal is, melyen időnként ajtó nyílik. A vetítésnél meg kell állni egy szóra. Az alkotók a darab teljes hossza (uszkve 150 perc!) alatt végig megkomponált jelenetsorokat vetítenek. A mintegy 10-12 méteres szélességű \"üvegvászon\" így végig állandó mozgást éreztet a nézővel. Ezt követően majdnem lényegtelen, hogy a főszereplők többnyire mozdulatlanul, vagy legalábbis statikusan ácsorognak-ücsörögnek elől, frakkban, estélyiben.

A vetített színpadkép.
A vetítő-\"vászon\" előtt Herwig Pecoraro és Hartmut Welker, valamint Loge balett-árnya.
Az előtérben Christian Franz és James Johnson.

További mozgalmasságot jelentenek a táncosok. Ők adják az árnyjátékot, de néha tömegként funkcionálnak. Logénak saját megszemélyesítője van köztük, de a többiek általában a zenedráma értelmezését segítik elő. Az óriások (Fasolt és Fafner) egy-egy óriásbábot kaptak, akik szemöldökük rángatásával kísérik földi másaikat (az énekeseket).

A fentebb mondott csoda nem könnyen írható le. Egyrészt a bonyolult rendszer (énekesek, táncosok, bábok, vetítés, fénytechnika) tökéletes összhangban, zökkenőmentesen működik, de ez még csak a dolog technikai része. Ennél sokkal-sokkal fontosabb, hogy az előadócsapat jóvoltából soha nem látott mélységekre hatolhattunk le a darab értelmezése során. Igen, mi, a nézők.

Sorolom.
Sosem tűnt még ennyire fel Fasolt Freia iránti becsületesen tiszta szerelme. Döbbenetesen átélhető volt Alberich lelki nyomorultsága, átkának hatása így megsokszorozódhatott. Kiderült, hogy a máskor oly fennkölt és magasztos istenek piti cívódásai mind súlyos pszichés zavarokat rejtenek. Wotan így egyszerű spekuláns vállalkozóvá silányult, aki bizony a maga anyagi hasznát minden elé helyezi, könnyedén adja-veszi a szavát, ahogy a helyzet hozza.

Ezen a világon talán ketten látnak át - az egyik hagyományosan Erda, ez az értelmezés ebben a produkcióban is hangsúlyosan jelent meg. A másik viszont a budapesti Rajna kincse abszolút főhőse, Loge.

A furmányos tűzisten más interpretációkban periférikus figura, akinek megjelenése valahogy sosincs igazán a helyén. Nos, a Művészetek Palotájában Loge kezében futottak össze a szálak - éppúgy, ahogy a komponista-szövegíró Wagner eredetileg is tervezte. Ha kell, cinikus vagy udvarias, ha kell, erőszakos vagy hízelgő. Többször közbelép, pont mindig olyankor, amikor a fásult főisten végképp elrontaná a dolgot. Megpróbálja jó útra terelni az eseményeket, ami persze csak átmenetileg sikerül neki. A kincs valójában őt illetné, mert egyedül ő tudja, mit kéne vele tennie - visszaadni a bánatos sellőknek. De nem tesz érte egy mozdulatot sem. Legszívesebben kimaradna az egészből.

Persze a figura hatása nem lett volna ilyen lenyűgöző, ha nem Christian Franz énekli Logét - s itt rátérnék a produkció zenei elemzésére. A tavalyi Parsifal címszereplője immár a budapesti közönség kedvenceként tért vissza. Végre egy világsztár énekművész, aki pályája csúcsán hallható nálunk - ritka eset! Hihetetlenül sokszínű előadó, gyakorlatilag mindent tud erről a szerepről (is). Fantasztikusan énekelt, széles előadóművészi eszköztárát - a suttogó dünnyögéstől kezdődően egészen a fortissimo harsogásig - a kifejezés szolgálatába állította. Rendkívüli muzikalitásához társult még rendkívül találó mozgáskultúrája.

Wotan némiképp rezignált alakját James Johnson keltette életre. Példás perfektséggel, a két évtizede énekelt szólam abszolút birtokában, a jó erőbeosztás mintaképeként. Feleségét, a féltékeny és házsártos Frickát Németh Judit jelenítette meg, találó színészi-énekesi eszközökkel. A szerep nem mérhető a művésznő tavalyi szenzációs Kundryjához, de az egyetlen nemzetközi mércével bíró Wagner-énekesnőnk szólamon túlnövő, fontos figurát hozott létre.

Christian Franz & James Johnson.

Az előadás egyetlen és sajnálatos zenei mélypontja a nagynevű Olaf Bär nevéhez fűződött. Számomra érthetetlen, hogyan is intonálhatta Donner viharjelenetét végig ennyire alacsonyan, jobb híján csak pillanatnyi indiszpozíciónak tudom tekinteni. Froh nemes szólamát Fekete Attila tőle szokatlan finomsággal és gondossággal formálta meg. Freia kedves megjelenését, ártatlan figuráját Herczenik Anna sugárzó muzikalitással hozta.

Erda fantasztikus szólamát több mint három(!) évtizede alakítja vetélytárs nélkül a világ legnagyobb színpadain Hanna Schwarz. Most Budapesten is megcsodálhattuk. Intakt hangon, de kicsit szenvedélytelenül adta elő a világvégét felidéző jóslatát.

Alberich egyszerre rémisztő és sajnálatraméltó figurája Hartmut Welker előadásában az előadás másik csúcspontját jelentette. Hangját maximálisan a figurához igazítva törekedett a \"ronda\" éneklésre. A pökhendi hatalmat és gazdagságot végleg rombadöntő átkát tán még sosem hallottuk ennél hátborzongatóbbnak. Herwig Pecoraro kitűnő karaktervonásokkal ruházta föl Miméjét. Mindkettejüket örömmel várjuk vissza jövőre a Siegfriedben és Az istenek alkonyában is.

Két nagyszabású, hibátlan basszusalakítást láthattunk/hallhattunk, Fasolt és Fafner óriások darabos figuráját Thomas Jesatko és Jyrki Korhonen hatalmas hanganyaggal mutatták be. A három rajnai sellő finom/kedves szólamát szépen, kecsesen énekelte Korondi Anna, Gémes Katalin és Schöck Atala.

A Magyar Rádió (mostanában viszontagságos időket élő) Szimfonikus Zenekara a nagyszabású zenedrámát egyetlen hatalmas ívben, szinte hibátlan muzsikálással, szimfonikus zenekartól szokatlan minőségű munkabírással valósította meg.

\"Én meg akarom hódítani a világot...\" - aktualizálta gondolatait Fischer Ádám, némi derültséget keltve az említett sajtótájékoztató végén.

Nos, a legjobb úton jár.

Mi meg csak düllesszük bátran a mellünket és jövőre irány a teljes Ring!