L’italiana in Pesthidegkút (Rossini: Olasz nő Algyírban)

2008. június 15.
Klebelsberg Kultúrkúria

ROSSINI: Olasz nő Algyírban

Mustafa – Hercz Péter
Elvira – Dér Krisztina
Vilma – Érsek Dóra
Lali – Rezsnyák Róbert
Lindoro – Szerekován János
Isabella – Simon Krisztina
Taddeo – Hábetler András

Ventoscala Szimfonikus Zenekar
Vez.: Meskó Ilona

Rendező: Paróczay Balázs

Valaki valahol – sokszor sorjáznak így a Rossini-operacímek: Ciro Babilóniában, A török Itáliában, Aurelianus Palmürában, Mózes Egyiptomban, Olasz nő Algírban. (Azaz most Algyírban.) Operák sorozatban az ifjú és bohém zseni sziporkázóan szellemdús kaptafáján.

A szervezők szerint az Olasz nőt még sosem adtak hazánkban, Várnai Péter mindentudó Operalexikona szerint viszont igen, 1819-ben a Pesti Német Színházban. Mindegy, az is nagyon rég volt. Semmit nem von le a rendezők érdeméből, ha nem elsőként, hanem „csak” – 189 év után – másodikként vitték színre Rossini kis színesét. A L’italiana in Algeri a nagyvilágban viszonylag mindennapos mű, tizenöt lemezfelvételét és három DVD-jét számoltam össze hamarjában a kor aktuális nagyjainak közreműködésével.

Pesthidegkúton némileg magyarították az Olasz nőt. Nem szimplán magyarul adták, az előadás mókásan kétnyelvű volt. (Nem úgy, mint pár évtizede, amikor jött egy-két vendégművész az Operába, akik a magyarul deklamáló partnerek mellett – jó esetben – eredeti nyelven énekeltek. Sokkal inkább úgy, mint a néhány évvel ezelőtti nagyszerű lapp–finn–orosz szerelmesfilmben, a Kiskakukkban láthattuk.) Mindenki az „anyanyelvén” énekelt: a helyiek magyarul, az idegenek (Isabella, Taddeo) olaszul, s Lindoro, a korábban idevetődött olasz, aki, mivel helyenként törve, de „beszélni is már magyart”, felemásan kommunikált.

És e koncepció mentén lett Algírból Algyír, Mustafa bégből Mustafa kocsmáros. Nem teljesen idegen a honi színrevitelekből az efféle feldolgozás, bár a zenés színpadról csak egy igazán ideillő példa jut eszembe. A 90-es évek elejéről a Zichy-kastély udvarán magyar nyelven bemutatott Händel-opera, az Agrippina, Oberfrank Géza és Kerényi Miklós Gábor remek átdolgozásában. (És istenem, micsoda előadásban: Gulyás, Gregor, Csavlek, Frankó... és mind a csúcson volt.)

Paróczay Balázs rendezése nem egyszerű aktualizálás volt, sok minden vállaltan mai kelet-európai volt benne, de mégis kortalan és általános feldolgozást láthattunk. Ami kortalan és általános volt benne, azok elsősorban az emberi viszonyokról szóltak, olykor másról és többről is, mint ami az eredeti Rossini-műben benne van. Egy zsarnokoskodó, ám primitív kényúrról, a leleményes (és tüneményes) asszonyokról, a szervilis (és alkoholista) falunépéről, az álszent közerkölcsről.

Az alkotók fiatalságára írom, hogy az ötleteket nem mindig sikerült pontosan kidolgozniuk, s hogy nem minden díszletelem működik azonos hatásfokkal (díszlet–jelmez: Sápi Hédi, szcenika: Kis Gábor Norbert). Alapgondnak éreztem viszont, hogy a színpadon létrehozott dombocska, amin a közreműködők mindvégig mozogtak, laticelre épült, így az énekesek folyamatosan imbolyogtak, ami lehet, hogy jópofa effektus, de jelentősen (és értelmetlenül) megnehezítette az éneklést. Kár érte, de egy jó ötlet csak annyiban hatásos, amennyiben megvalósítható!

Minden előadás sikere nagyban múlik azon, hogy a közreműködők mennyire beszélik autentikusan a komponista nyelvét (azaz zenéjét). Így van ez egy Rossini-opera esetében is. A korabeli bel canto énekkultúra hagyományait mára a világon csak néhány énekes műveli, hazánkban pedig szinte senki. A produkció zenei szempontból így meglehetősen felemás értékeket tudott felmutatni, komoly eredménynek tekinthető, hogy hallhattunk tapsra érdemes alakításokat is.

Vilma (eredetileg Zulma) szolgálót Érsek Dóra alakította, lenyűgöző zenei biztonsággal és stílusismerettel. A fiatal énekesnőről legutoljára a törökbálinti Poldini-opera kapcsán írhattam, akkor is dicsérőleg említettem nevét. (Elgondolkodtató, hogy miért csak periférikus produkciókban kap főszerepet. Túl tehetséges lenne?) Üdítően kirítt a környezetéből – s az egész magyar operakultúrából – azzal, hogy a szerepe szerinti néma jelenlétet is folyamatos élettel tölti meg, azaz nemcsak „lejelezi”, hanem attraktívan meg is éli ezen jeleneteket.

Simon Krisztina és Hábetler András

A másik hős a Taddeót alakító Hábetler András volt. Hábetler fantasztikus figurateremtő alak, ami már más alkalommal is feltűnt, de ez esetben olyan mértékig azonosult a szerepével, ami rendkívül ritka. Taddeo egyszerre volt bugyuta és rafinált, szélhámos és hűséges, bugris és úriember. Az ő zenei megvalósítása is ösztönösen adekvát és pontos volt.

A mérleg pozitív serpenyőjében volt még Lindoro rettentő szerepével Szerekován János is. A szólam, a koloratúrtenor, mint olyan, kiveszett Magyarországon Réti Józseffel. A Réti utáni nemzedék pótmegoldásai között üde színfolt Szerekován alakítása. Énekesi oldalról közelíti a feladatot, viszonylag biztosan uralja a szokatlan és nehéz technikát igénylő szerepet. A rendezői plusz (melyben ő beszéli mindkét nyelvet) a játékmesteri feladatot is kiosztotta rá, melyet tisztességgel ellát.

Az igazi játékmester Lali lenne (eredetileg Haly), akit Rezsnyák Róbert alakít. Az énekes könnyedén hozza a Figaro-szerű alakot, de hangban olykor váratlanul alulmarad a kis létszámú zenekarral szemben is. Fellépése így némileg csalódást jelent.

Az olasz nő, Isabella szerepében Simon Krisztina alkatilag rendben teljesíti a feltételeket. Csinos, mutatós és látványos. Hangban az alsó regisztere halovány, de a figura is kissé élettelen. Az „olasz nyelvűek” közül ő nem tudja egyedül áttörni a nyelvi korlátokat, azaz sejtelmünk sincs, mit énekel.

Szerekován János és Hercz Péter

Elvira hálátlan szólamát becsülettel próbálja ellátni Dér Krisztina. A Kultúrkúria honlapja szerint az utolsó héten beugró énekesnővel szemben nem lenne tisztességes számon kérni egyes magas hangjai élességét, s a színpadi próbák látható hiányát.

Az est leggyengébb és legkínosabb pillanatait jelentette Mustafa szerepében a terjedelmes szólammal bírkózó Hercz Péter alakítása. A szép pályát befutott, remek alkatú és súlyos hanggal bíró basszista számára a könnyed, pergő nyelvezetű Rossini-szólam teljességgel előadhatatlannak bizonyult.

Ugyanígy kellemetlen érzetet keltett az agresszív és unmuzikális operai manírokat idéző férfikar időnkénti megjelenése.
A Ventoscala Szimfonikus Zenekar üde, szép fúvós-, és bizonytalan vonóshangzással, de lelkesen és viszonylag kevés gikszerrel vett részt a produkcióban. Ez manapság Rossini-mű esetében nem is kevés.
A pálcát irányító Meskó Ilona feladata elsősorban az énekesek korrekt kíséretében teljesedett ki.

A tervezett szabadtéri produkciót az időjárás bizonytalansága miatt végül is a Kultúrkúria színháztermében mutatták be, de ez nem vont le semmit az előadás értékeiből. Akit érdekel e ritkán hallható bel canto opusz, a nyáron még két alkalommal megtekintheti.