Leporolták - Varázsfuvola-premier (?) Szegeden

2005. április 30. - Szegedi Nemzeti Színház
MOZART: A Varázsfuvola

Sarastro: Altorjay Tamás
Tamino: Timothy Bentch
Az Éj királynője: Huszár Barbara
Pamina: Váradi Zita
Papageno: Andrejcsik István
Papagena: Rácz Rita
Monostatos: Piskolti László
I. pap: Vághelyi Gábor
II. pap: ifj. Herczeg Ferenc
I. őr: Grünfelder Csaba
II. őr: Tóth Péter
I. dáma: Kónya Krisztina
II. dáma: Simon Krisztina
III. dáma: Tóth Judit
Km. a Szegedi Nemzeti Színház Énekkara (karigazgató Koczka Ferenc) és Zenekara
Vez.: Kardos Gábor
Díszlet- és jelmeztervező: Molnár Zsuzsa
Rendező: Kovalik Balázs

Biztosan megvan az oka annak, hogy egy évekkel korábbi rendezést csaknem teljesen új szereplőgárdával bemutatóként lehet hirdetni, eladni.
Tény, hogy Kovalik Balázs munkáját alaposan leporolták.
Szó szerint.

Még a földszint 11. sorában is köhögtem-krákogtam, állítólag a színpadon időnként alig lehetett látni. A \"főbűnös\" valami bokorszaporulatféle volt, elemeinek szinte folyamatos mozgatása, átrendezése jelentette a produkció legdinamikusabb elemeit.
Legjobb emlékezetem szerint úgy hét éve láthattam ezt a Varázsfuvolát Eindhovenben, a szegediek nyugat-európai turnéján. A primitív, csenevész díszlet (a múlt század harmincas évei kommersz magyar filmjeinek giccses kerti lugasaira emlékeztet) védelmében el kell mondani, hogy kisvárosok apró, színpad-technikailag kezdetleges porondjait is ki kellett szolgálnia.

A heterogén kosztümökre viszont nincs mentség, avagy ha igen, akkor nagyon-nagyon szájbarágós a megoldás. Sarastro, a szerzetesek világos öltönyben, nyakkendősen, a gonosz Monostatos bőrnadrágban, a rabszolgák pedig, ha már mozinál tartunk, mintha Az időgép (itt most a klasszikus, Robert Taylor főszereplésével készült változatra gondolok) a föld alól éjszakánként előbújó monstrumai lennének. De akkor hová tegyük az Éj királynőjének tényleg vonzó ruházatát?

Kovalik korábban olyan eltérő hangulatú opusokat vitt diadalra, vagy legalábbis váltott ki velük élénk diszkussziót, mint a Turandot, a Mefistofele, vagy Rossini Sevillaija. A Zauberflötébe viszont beletört a bicskája (a darab lehetetlen dramaturgiája nem feltétlenül kell, hogy kudarcot jelentsen, ezt jól példázza a prágai Tyn Színház verziója).
A szegedi Varázsfuvola rendezése érdektelen.

A nyitány alatt feltűnik Pamina, majd Sarastro, aztán megjelenik Tamino és az Éj királynője, meg szinte az egész szereplőgárda. Minek? Hogy valami történjen az énekhang nélküli muzsika alatt?
Az ifjak első színpadi felbukkanásakor biciklikereket hoznak, egyikük sántít, a dámák kötést tesznek lábára. Egy pillanatra érdekes ötlet, ám a kerékpárroncs ismételt bemutatása már unalmas.

Papageno az \"Egy tűzrőlpattant…\" kezdetű áriájában mikrofont kap elő, rockénekest játszik, a kóristalányok körülrajongják. A publikum egy része derül, de mi köze Kovalik koncepciója egészéhez, s pláne Mozarthoz?

Amúgy minden magyarul, én az eredeti nyelvű előadások feltétlen híve vagyok, de ha van opera, ahol kivételt lehet tenni, az a Varázsfuvola. A fordító nevét jótékonyan nem tünteti fel a szereposztás - esetlenek, sokszor durvák az aktualizálások.

A zenei megvalósítás viszont elsőrendű. Szigorúan a színlapi sorrendben a főszereplőkről: Altorjay Tamás mindig is a komoly szerepekben, vagy oratorikus művekben volt igazán otthon, ha a hang nem is fedi be teljesen makulátlanul az egész szólamot, de impozáns.

Váradi Zita és Timothy Bentch

Bentch szövegérthetőségét sok magyar kollégája megirigyelhetné, persze leszámítva az alig zavaró akcentust, a voce sokat erősödött volumenben, biztos, hogy napjaink egyik legjobb itthoni Mozart-tenorja.

Huszár Barbara felfedezés. Karcsú, nyúlánk alakja, hosszú ujjai, egzotikus arca elvarázsló színpadi jelenséggé teszik. Egy hang színének megítélése mindig egyéni ízlés dolga is, az biztos, hogy élő előadáson a második ária koloratúráit ennyire biztosan ritkán hallani, apró nüanszok hiányoznak még a perfekcióhoz.

Váradi Zita hangjának vivőereje - legalábbis a nagyvárosok operaházaihoz képest viszonylag kisebb szegedi teátrumban - szinte már túl nagy Paminához. A művésznő színpadi kisugárzása szinte süt, éneklése hihetetlenül kulturált, muzikális, egy-két elvékonyodó magas hang jelezte csupán, hogy talán nem legjobb diszpozíciójában lépett fel. Szeretném olasz operában hallani.

Dietrich Fischer-Dieskau csak lemezre énekelte Papagenót, a színpadra \"túl nagydarabnak\" érezte magát. Andrejcsik Istvánt nem zavarta magassága, remekül komédiázott, de egyes szólamkollégái zavaró túlzásai nélkül, a szokásos megbízható vokális teljesítménnyel. A három dáma három különböző karakterű, önmagában is értékes matéria, nem mosódtak össze, ahogy sokszor előfordul. A \"kisebb\" szerepek közül kiemelendő Vághelyi Gábor és Piskolti László.

Kardos Gábor tolmácsolása inkább a Norringtonéhoz, mint mondjuk Klemperer vagy Furtwängler koncepciójához áll közelebb - világos textúra, friss tempók, összességében ápolt zenekari hangzás.

A vastaps kapcsán elgondolkodtam: hol van ma az a vidéki operatársulat Magyarországon, mely mindösszesen két vendéggel a főszerepekben ki tudja állítani a Varázsfuvolát?

Andrejcsik István és az első szereposztás Paminája: Vajda Júlia