Közösségi együttlét (Noé bárkája – Britten operája a Fesztivál Színházban)

2012. szeptember 7.
Fesztivál Színház

BRITTEN: Noé bárkája – misztériumopera

Cser Péter, Bakos Kornélia, Domahidy László és még sokan mások
A Budapesti Énekes Iskola, a Budapesti Fesztiválzenekar tagjai és a Zeneiskolák Országos Szövetsége által szervezett gyerekzenekar
Vez.: Philipp György

*

Jövőre lenne 100 esztendős Benjamin Britten. Különös életművében újra és újra visszatért a gyerekekhez. Nemcsak felkereste őket és iskoláikat, hanem foglalkozott zenei képzésükkel, sőt, rendszeresen komponált is a számukra. Hangszeres kamarazenét éppúgy, mint szimfonikus művet vagy operát. Nyugodtan állíthatjuk: munkásságának jelentős százalékát fordította az utána következő nemzedék nevelésére. Bár ez irányú tevékenységét az életrajzírók hajlamosak periférikusan kezelni, Britten a kortársait messze meghaladó módon foglalkozott a fiatalok zenei képzésével.

A Budapesti Mahler-ünnep keretében, a Fesztivál Színházban került közönség elé Britten idehaza gyakorlatilag ismeretlen operája, a Noé bárkája. A mű alapja egy XV. századi chesteri misztériumjáték, melyet a Britten „házifesztiváljának” számító Aldeburgi Operafesztivál keretében mutattak be 1958-ban. A három főszereplőn kívül már akkor is, ott is minden szerepet gyermekek alakítottak. Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy az ősbemutatónak az oxfordi templom adott helyet.
Ez utóbbi azért lényeges, mert bár a Budapesti Mahler-ünnep szervezői láthatóan igyekeztek mindenben a komponista óhaja alapján színpadra állítani a művet, a helyszínválasztás végül megakadályozta, hogy Britten elképzelésének megfelelő hangulat uralkodjék el a Fesztivál Színház decensen távolságtartó és akusztikailag ridegen semleges nézőterén.
Britten ráadásul nem színpadi művet tervezett, hanem misztériumoperát. A darab ennek megfelelően gyakorlatilag alig rendelkezik cselekménnyel. Fontos része az előadásnak (s nyilván így volt Oxfordban is), hogy a bejáratnál kiosztanak egy kétoldalas kottát, hogy a közönség a hősökkel együtt énekelhesse a darab három jelentősebb, himnikus számát. És azt gondolom, hogy valahol itt rejtőzik a lényeg: a közösségi együttlét a Zene és a Történet nagy egységében.

Hogy a budapesti publikum ne hozhasson szégyent az alkotók és a szervezők fejére, a mű előtt az előadás legfőbb vezetője, Philipp György (aki nemcsak vezényelte, hanem rendezte is a produkciót) mikrofont ragadott és kicsit didaktikusan, sorról sorra haladva átvette a közönséggel (akik ráadásul még a vihar hangi effektjeiben is jótékonyan közreműködhettek) a majdani énekelnivalót. A darab végeztével tehát mi, nézők is azzal a boldog tudattal állhattunk föl székünkből, hogy magunk is megtettünk mindent az előadás sikeréért. És most is beigazolódott az a cappella kóruskoncerteken gyakran hallható mondás: csinálni sokkal jobb.

És itt még egyszer visszakényszerülök a Fesztivál Színház Noé bárkája kapcsán tapasztalt alkalmatlanságához. A minimális cselekmény fölöslegessé teszi a színpadot, amit – szerencsére – a szervezők nem akartak mindenféle csicsás díszlettel/jelmezzel vagy vizuális hókuszpókusszal ellensúlyozni. Viszont így a tér kiüresedett. Annak ellenére, hogy a felhúzott függöny, sőt még a zenekari árok sem képezett elválasztó vonalat, az láthatatlanul – építészeti valójában – nagyon is ott volt.

A felnőtt szereplők közül Cser Péter (Noé) szép baritonja kicsit iskolásan csengett, sokkal hatásosabbnak éreztem Bakos Kornéliát Noé hitvese jelmezében. Talán könnyebb dolga is volt, mert Britten egyedül neki adott valós jellembéli tulajdonságot (a szöveget is a komponista követte el), az alkoholista, léha életet élő feleség személyében, szemben a már-már ostobaságig ájtatos férjurával. Szépen és hatásosan szólt az Úr Domahidy László basszusán.
Az előadás színpadra adaptálásában Philipp György korrektül alkalmazta a komponista elképzeléseit, míg a zenei megvalósítást élményszerű lelkesedéssel tartotta kezében. Lelkesedése valamennyi közreműködőre pozitívan hatott ki, beleértve az előadás végén méltán ünneplő publikumot is.
Benjamin Britten olykor naivnak tűnő elképzelése a profik és amatőrök összefogásáról ezúttal tökéletesen megvalósult.