Bejelentkezés Regisztráció

Operabemutatók

Könnyekkel küszködve (A Pillangókisasszony Miskolcon)

2008-03-05 09:03:00 - zéta -

\"Pillangókisasszony\" 2008. március 1.
Miskolc
Miskolci Nemzeti Színház

PUCCINI: Pillangókisasszony

Létay Kiss Gabriella, Mester Viktória, Hajdú András, Molnár Erik, Kecskeméti Edina, Turpinszky Béla, Boncsér Gergely, Kincses Károly, Demeter Sándor, Irlanda Gergely, Orth Éva
A Miskolci Nemzeti Színház Ének- és Zenekara
Vez.: Phillippe de Chalendar

Könnyű lenne inkább ezt a lelkendező címet adni: „Csillag született!!!”, így, három felkiáltójellel, de a műfaj komolysága visszatart ettől. Pedig eufórikusan jöttem ki a színházból, s ha nem várok az írással, könnyen elsöpör az első indulat. De így, lehiggadtan sem tudok szabadulni a gondolattól. Ugyanis a címszereplő, Létay Kiss Gabriella alakítása számvetésre késztetett, s ezt a T. Olvasóval is meg kell osztanom.

Lassan két évtizede, hogy elkezdtem vidéki opera-körutaimat. Igyekeztem mindig, mindenütt „képbe kerülni”, minden új produkcióval, minden frissen feltűnt énekhanggal összetalálkozni, s ez többé-kevésbé sikerült is. Sok nagy élménnyel, fantasztikus alakítás emlékével gazdagodtam, de bizony sokszor szisszentem föl egy-egy kevésbé sikerült rendezői vagy énekesi megoldás láttán/hallatán. A mélypontot azért elmesélem: egy ízben a debreceni Hoffmann címszereplője a darabzáró áriáját kerek nyolc ütemmel korábban kezdte el egy ismerős akkord hallatán, és ezen előnyét minden látható, majd hallható karmesteri tiltakozás ellenére az utolsó hangig megtartotta, a közben elmoduláló zenekari közegben is.
Most, sok évvel később úgy érzem, a Sors megjutalmazott kitartásomért, busásan kárpótolva a sok nyűgös és fárasztó utazásért, a balul sikerült és peches estékért, még az előbb említett, a pályáról rég eltávozott bonviván fájdalmas (bár ma inkább csak mosolyogtató) produkciójáért is.

Néhány hónapja az Operaház, majd kisvártatva a Művészetek Palotája keresett megbetegedett Pillangója helyett gyors beugrót. A felemásra sikerült helyettesítések után csak most világosodott meg: a megoldás ezúttal tényleg itt volt az orrunk előtt, csak nem vettük észre. Létay Kiss Gabriella alakítása olyan erejű és mélységű, amihez foghatóval csak kivételes esetben volt szerencsém összetalálkozni. (Neveket nem is mondanék, ritkán, talán ötször-hatszor fordult elő „pályafutásom” során.)

Ez a Pillangó nem alakítás volt, Létay Kiss Gabriella maga volt Cso-cso-szán ezen az estén. Már a belépése is ritka stílusosra sikerült, pontosan megjelenítve a fiatal gésa álomvilágát, azt a közeget, ami miatt Cso-cso-szán nem veszi, nem veheti észre a kalandvágyó amerikai tiszt valódi céljait és gondolkodását. Ez ugyanis a figura alapproblémája, minden Pillangó-alakítás próbaköve. Ha ezt nem érzi meg a publikum, akkor az alakítás – legyen bármilyen zenei minőségű – hamis és félrevezető lesz. Létay pedig ezt az érzést nemcsak bemutatni, hanem fenntartani is tudta, ezzel is többszörösére növelve a tragédia amúgy is rettentő súlyát.

Mindehhez elképesztő zeneiség párosult. Ez a hang ezen az estén a fáradtság legkisebb jele nélkül hatolt át Puccini rendkívül megterhelő anyagán. A komplex alakítás nagyságrendje a második felvonásban válik egyértelművé, talán a nagyária („Un bel di vedremo”) után. Létay Kiss ezt egyfajta önkívületi állapotban tolmácsolta, de ez az állapot – nem győzöm hangsúlyozni – nem az énekesnőből fakadt, hanem a szerepből. S a helyzet a nagyáriát követően sem változott.

\"Létay
Létay Kiss Gabriella
Mester Viktóriával,...
 
\"Létay
...Molnár Erikkel,...
 
\"Létay
...Hajdú Andrással.
 

Létay Kiss Gabriella két remek partnert kapott Miskolcon.
Mester Viktória minden korábbi, általam látott produkcióban meggyőzően szerepelt, meglehetősen eltérő figurákat sikerült változatos színpadi körülmények között életre keltenie. Most Suzukija pontosan leképezte úrnőjét, minden mozdulata, minden hangja Pillangó féltéséből és szeretetéből fakadt. Hangban is pontosan tudta a helyét, ami a sok túlspilázott Suzuki után üdítő kivételként hatott.

Molnár Erik a színház prózai tagja, bár zenés művekben is szívesen szerepel, legújabban a Hippolyt, a lakáj címszereplőjeként aratott nagy sikert. Nem tipikus baritonkarrier, de Molnár Sharpless nem igazán hálás szólamát is tökéletesen hozta. Alakításából szerencsésen hiányzott minden rossz operai manír, viszont az egészséges hangadással pontosan megrajzolta a becsületes és őszinte konzul tiszta figuráját.

Nem volt ilyen szerencsénk a tenor szólammal. Hajdú András nagy, de kiegyensúlyozatlan hangon énekelte Pinkerton szólamát. Formálásról nem igazán beszélhetünk, hiszen minden energiáját a magasságok nagy erejű megszólaltatása kötötte le. Színészi „alakításról” is csak idézőjelben ejthetünk szót, mozgása pedig leginkább egy jóllakott napközisre emlékeztetett. Ez még koncepció is lehetne, ha nem éreztük volna bántóan minduntalan a figura esetlegességét.

A kisebb szólamok közül feltétlenül kiemelném a Gorót megszemélyesítő (gondolom: ifj.) Turpinszky Bélát, Yamadori herceg alakítóját, Boncsér Gergelyt, valamint Kate igazán hálátlan figuráját találó színpadi játékkal megformáló Kecskeméti Edinát.

Menczel Róbert szellemes és három felvonáson át változatlan díszlete pontosan mutatta be a japán lét európai szemmel fölöslegesnek ítélt szertartásait. Funkcióban sikerrel szolgálta a tragédiát, éppúgy, mint Laczó Henriette szép ruhái.

Majoros István rendezése tiszta és átlátható. Nem tudom, mennyire épített az adott címszereplő különleges képességeire (ha igen, akkor dicséretesen ismerte fel a ritka lehetőséget), munkája mindenesetre szépen szolgálta a szerep és énekesnő tökéletes egymásra találását. Rendezői ötletei közül leginkább az maradt emlékezetes, amikor a második felvonás végén megjelent Cso-cso-szán előző felvonásban elzavart rokonsága (szám szerint tizenheten), s a színpadra innen-onnan beoldalogva szólaltatták meg a híres Zümmögőkórust (karigazgató: Regős Zsolt).

Az est zenei vezetése Phillippe de Chalendar kezében volt. Az előadás darabosan indult, a fúvósok egyöntetűen harsányan és durván szóltak, a vonósokból pedig alig hallatszott valami. Majd fokozatosan – az első felvonás végére – mindenki megtalálta a saját hangját. A második felvonástól az előadás már egy másik dimenzióban folytatódott, a zenekar átvette a színpad ihletettségét.

Ha eltekintünk az első felvonástól, elmondhatjuk, hogy jó néhány B kategóriás európai színház örömmel befogadná az előadást, úgy a stílusos és modern rendezést, mint a zenei megvalósítás minőségét tekintve. Mert ugyan milyen gyakran fordul elő operaszínpadokon a Pillangókisasszony záróképében, hogy a jelenlévő négy szereplőből hárman (Suzuki, Kate, Sharpless) a közönséggel egyetemben a könnyeikkel küszködnek a negyedik (Cso-cso-szán) búcsúzkodása láttán?

(Fotók: Miskolci Nemzeti Színház)






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.