Kicsi, sárga, savanyú (A nürnbergi mesterdalnokok 2.)

2006. május 24.
Magyar Állami Operaház
WAGNER: A nürnbergi mesterdalnokok

Nem lehet azt állítani, hogy felhőtlen sikertörténet lenne a Magyar Állami Operaház idei egyetlen igazi operabemutatója, legalábbis ami a premier-előadásokat illeti. Hogy lesz ez még jobb is, afelől azonban nincs kétségem.

Mostanság kevés szó esik az operáról az Operában, sztrájk és lemondások tarkítják az amúgy sem unalmas hétköznapokat, mondhatni a művészeten kívüli szempontok uralkodnak a művészi-esztétikai kérdések felett. Ennek fényében teljességgel papírforma előadás született Richard Wagner monumentális mesterművéből, A nürnbergi mesterdalnokokból. A május 24-i, második premiert sokféleképp lehet értékelni. Ha az adott helyzetet - mit szépítsük, gazdasági és morális csőd az ország egyik vezető kulturális intézményénél - figyelembe véve vizsgálódunk, talán más megvilágításba kerülnek a dolgok, ám mégis: ez nem szórakoztatóipar, hanem színház, komoly embereknek kell helyt állniuk estéről estére, megterhelő szerepekben. Így pedig már nem olyan vidám a kép.

Az előadás minősítését tulajdonképpen egyetlen jelzővel el lehetne intézni, aztán mehetnénk is haza: egyenetlen. Hullámzó volt az énekesek teljesítménye és a zenekari játék, és bizony felemásra sikeredett a rendezés is. Kezdjük az utóbbival. Vidnyánszky Attila munkáját látva az az ember érzése, hogy a beregszászi rendező áhítattal tekint a műre, rendezett is egy kicsit, meg nem is, megfelelő színészvezetése és egyes helyeken hatásos ötletei kínos pillanatokkal és blődségekkel keverednek. Utóbbiból sajnos sokkal több akad, így a mesterek sörözése a 2. felvonás végén, a fogaitól megfosztott Beckmesser selypítő éneklése a 3. felvonás 1. képében stb. A pálmát persze a 2. felvonás viszi el, ahol Sachsnak az Orgona-monológot orgonasípok(!!!) között ülve kell énekelnie, a német nyelvben ugyanis - ellentétben a magyarral - külön szó van az orgonára, mint hangszerre (Orgel) és növényre (Flieder). Az Alekszander Belozub tervezte díszletek alapvetően jól funkcionálnak, néhány helyen azonban inkább csak jól mutatnak (például a Mesterek átlátszó gömbjei, mint ülőalkalmatosságok). A jelmezek (szintén Belozub munkái) csupán ízléstelenek.

Az Operaház zenekarának jelen állapotában nagy kihívás a darab, és azt kell mondjam, hogy az előadást dirigáló Jurij Szimonovnak nemkülönben. Szimonov egyszerűen képtelen volt (attól tartok, nem is akart) figyelni az énekeseire, akik így sokszor teljességgel ki voltak szolgáltatva neki és az igen randán szóló rézfúvósoknak, és bizony rendszerint alulmaradtak az egyenlőtlen küzdelemben. A karmester önkényes tempóváltásai is zavarók voltak, főként az 1. felvonás Előjátékában. Mindent egybevetve: a dirigens működése ebben a darabban teljes kudarc.

Az énekesekről is essék néhány szó, annál is inkább, mert ők azok, akik sokszor erőn felül teljesítve megmentették a kényszerszereposztással játszott premiert (három szólista azonos mindkét szereposztásban). Az este legjobb produkciója véleményem szerint a Walther szerepében fellépő Kovácsházi István nevéhez fűződik. Kovácsházi mint Wagner-énekes: ez a felvetés a Nürnbergit megelőzően teljesen abszurdnak tűnt, de a tenorista eloszlatta minden kételyemet. Erejét remekül beosztva, a kényes, nehéz részeket imponáló magabiztossággal, páratlan muzikalitással énekelte. Alakítása mindamellett némiképp egysíkú, ez azonban a rendező koncepciójának és a meglehetősen statikus beállításoknak is köszönhető. Walther bemutatkozó dala és a Próbadal így is az este legemlékezetesebb pillanatai közé tartoztak, és a Versenydal sem sokkal maradt el tőlük.

Kovácsházi István, Wierdl Eszter

Hans Sachs szerepében - miként a 20-i, első premieren, ezúttal is - a német vendégművész, Friedemann Kunder lépett színre. Tanulhatatlan természetességgel mozgott a színpadon, egy olyan játékstílus képviselőjeként, amelyről a legtöbb magyarországi énekes csak álmodik. Színészi teljesítménye kifogástalan, hangi adottságai azonban sajnos korlátozottak. Most kevésbé fáradt el, mint a 20-i előadáson, ennek köszönhetően a 3. felvonás második felét is bírta erővel. A monológokat megfelelően oldotta meg, a hosszú dialógusokban (főként a 3. felvonásban) azonban szinte alig lehetett őt hallani, amiért persze részben a zenekart terheli a felelősség.

Wierdl Eszter megfelelő választásnak tűnik Éva szerepére, szépen énekelte a szólam legnehezebb részét (O Sachs, mein Freund), és igen üde jelenség volt a színpadon. Berczelly Istvánnak minden rutinjára és mesterségbeli tudására szüksége volt, hogy elfogadhatót nyújtson Pogner szerepében, a hang ugyanis már megkopott, a mélységek csak jelzésszerűek, a magasságok problematikusak. Egy rossz belépést követően sokáig tartott, míg magára talált, ám a második felvonásbeli kettősben megkapóan szépen énekelt. Az általa teremtett figurának kellő súlya volt. Dávidként Beöthy-Kiss László is inkább csak a színészi játékban volt erős, hangilag sajnos az este egyik leggyengébb produkciójával rukkolt elő. Képes volt azonban ábrázolni a gazdája iránti odaadó szeretetét és rajongását.

Beckmesserként Sárkány Kázmér szerepeltetése legalábbis kétséges (fél)megoldás. Az opera egyik legnehezebb szólama ez, tele technikailag igen nehéz részekkel, amelyhez Sárkánynak sem a hangja, sem az énektechnikája nem megfelelő. Színészi manírjai is sok helyen zavaróak, azonban kétségtelen, hogy ő is természetesen mozog a színpadon, kidolgozott karaktert formál. Igyekezete dicséretes, és mivel mind a hat idei évadbeli előadást neki egyedül kell énekelnie, úgy tűnik, ő az egyetlen hazai művész, aki el merte vállalni a szerepet.

A kisebb szerepekben vokálisan megbízható volt Bretz Gábor Kothnerként, és Szolnoki Apollónia Magdaléna szerepében, bár utóbbi helyenként meglehetősen közönségesre vette a figurát, emlékeztetve ezzel egy másik Magdalénára a Rigolettóból. A mesterek visszafogott alakítást nyújtottak.

Nehéz az összegzés, nem ajánlható egyértelműen jó szívvel az előadás, ám helyi értékei kétségkívül akadnak, mint ahogy voltak emlékezetes pillanatok is. Mégis, újra van Mesterdalnokok Budapesten: kicsi, sárga, savanyú, de a miénk.

(Fotó: Éder Vera)