Ki ez a Miklós? – Még egyszer a szegedi Hoffmannról

2014. május 24.
Szeged, Nemzeti Színház

Offenbach: Hoffmann meséi

Hoffmann, költő: László Boldizsár
Miklós, a barátja: Kálnay Zsófia
Olympia: Nánási Helga
Giulietta: Vajda Júlia
Antónia: Kónya Krisztina
Andres, Cochenille, Pitichinaccio, Ferenc: Szerekován János
Lindorf, Coppelius, Dapertutto, Miracle: Kelemen Zoltán
Nathanael, Spalanzani: Andrejcsik István
Hermann, Schlemil: Pataki Bence
Luther, Crespel: Altorjay Tamás
Antónia anyja: Szonda Éva

Szegedi Nemzeti Színház Ének- és Zenekara
vez.: Pál Tamás

Juronics Tamás egyetlen érdeme, hogy feltette a kérdést: ki ez a Miklós? A szép lassan tisztes operarendezői múltat összetalicskázó koreográfus ezúttal sem törődött sokat a színészvezetéssel, hőseink többnyire céltalanul jöttek-mentek. Megint a tömegjelenetek sikerültek jobban (nyilván a táncos múlt ebben jobban segít), a kamaraszituációk kevésbé. Ezt Juronics is megérezhette, mert a kevésszereplős részleteket mindig igyekezett valami egyedivel feldobni. Az Antónia-képben például egy termet látunk, ahol fekete lepellel leborított székek állnak, felettük egy-egy szimpla villanykörte. A szereplők jönnek-mennek egy teljes felvonáson át, hol felkapcsolják egyesével őket, hol meg leoltják. És még jól is mutat! Igaz, semmit nem fejez ki, akár a Rigolettóban vagy a Trisztán és Izoldában is ugyanilyen pompásan hatna – mint üres látványelem.

Pedig Juronics Tamás korábbi „rendezésein” sem segített ez a fajta „látványszínház”. Kicsit az az érzésem, hogy a szegedi teátrum vezetése azért bízza meg rendszeresen rendezéssel az egyébként nagyszerű koreográfust, hogy így nagyobb teret kaphasson a muzsika. De ezúttal szerencsénkre Juronics feltette a kérdést, a mű talán legizgalmasabb pontjára tapintva: ki ez a Miklós? És meg is válaszolta, ráadásul az egész estén átívelve. Ha valami megmarad ebből az előadásból, akkor az ez. És a zene.

Ami viszont így parttalanul áradhatott. Ezen az estén zsúfolt teltház fogadta Jacques Offenbach örökérvényű remekművét, s a hálás publikum negyed tizenegykor (egy szünet után!) vidéken ritkán hallható, hosszan tartó vastapssal ünnepelte az este hőseit. Méltán, ez az előadás zenei oldalról nézve minden szempontból kiemelkedő volt, s nemcsak kárpát-medencei viszonylatban.

Szeged örök énekes-istálló, de ennek is hagyománya van. Mindig van egy-két újonnan feltűnt tehetség, aki miatt érdemes lezarándokolni a Dél-Alföldre, de ebben a Hoffmann meséi-előadáson egész új csatársor futott ki a pályára.

Kezdjük Miklóssal! Talán azért sikerült Juronics egyetlen fontos rendezői ötlete oly ütősre, mert Miklós szerepét Kálnay Zsófia alakította. Akinek nem kellett sokat magyarázni, hogy csinos, fiatal nőként kell végigkövetnie Hoffmann önpusztító kálváriáját. Hiszen az nem lát a saját szemétől, nem veszi észre, hogy nem Olympia, Antónia vagy Giulietta kegyeiért szükséges tönkre mennie, hanem meg kell ragadnia az egyetlen valódi lehetőséget a boldogulásához. És tényleg, a himnikus finálé (ez persze nem a megszokott zárás, de a Hoffmann meséi ezt elbírja) valami ilyesmi véget feltételez. Kálnay ráadásul hangban is elkápráztat, elvarázsol, az ember végig szurkol, hogy vegye már észre őt Hoffmann (ergo: a rendező), mert különben magunk leszünk kénytelen – botcsinálta Lindorf tanácsos úrként – előadás után megvárni a művészbejárónál...

Meggyőző, magabiztos és szenvedélyes Hoffmannt alakított László Boldizsár. Hangban minden eddigi alakításánál erősebbnek érzem, s a figura ezúttal pontosan lefedte a szerzői igényeket. Talán pont az jelentette a szükséges pluszt, hogy a záróképben László szemmel láthatóan utolsó erőtartalékait mozgósítva vetette bele magát (szó szerint) a sodró lendületű jelenetbe. Ez a Hoffmann nem igazán kifinomult költő, durván, mondhatni vadul éli életét és szerelmeit sem feltétlen gyöngédséggel veszi le lábáról. S a figura működik, hatásos és elsöprő.

A négyes baritonfőszerep sikere borítékolható volt Kelemen Zoltánnál. Kicsit morózus, majdnem harapós hanghordozás az egyik oldalon, kicsit iskolás, de azért hatásos színpadi jelenlét a másikon. Pedig nincs könnyű dolga, hiszen nem tipikus gonosszal van dolgunk, a kép ennél jóval-jóval összetettebb.

Olympiát Nánási Helga énekelte. Ritka üzembiztos és virtuóz produkciót kaptunk tőle. Azok is jól jártak, akiket a csúcsmagasságok hoznak lázba, mert Olympia megvadulását egy sor háromvonalas hanggal illusztrálta – pazarul. Mivel a Hoffmann meséiben egy koloratúrszoprán képességeinek csak néhány spektrumát tudja felmutatni, reménykedve várom a következő találkozást egy összetettebb szólamban.

Az, hogy hozzá képest Kónya Krisztina Antóniája „csak” jó, szép és korrekt volt, annak köszönhető, hogy a szimpatikus fiatal énekesnő talán nem tudott vagy nem akart belehalni a szerepébe. Valahogy nem tudtam elhinni neki, bármely nemes hangadással énekelt. Vajda Júlia már az 1988-as felújításon remek Giulietta volt, bő negyedszázaddal később még mindig az. A „régi”, nagy csapat tagjaként vesz részt a produkcióban Szonda Éva, ezúttal Antónia anyjának rövid, de fölöttébb fontos szerepében. Szerekován János a négyes karaktertenor szerepben láthatóan kevés rendezői segítséget kapott, így erősen karakteresre vette a figurákat, s hangban szintén erőssége volt az előadásnak.

Nem győzöm kiemelni: az előadás magyar nyelvű, üde és élményszerű jelenség volt jó néhány év után magyar nyelven - Szinetár Miklós fordításában - hallani egy nem nyelvünkre komponált remekművet. Tessék vele újra kísérletezni! (Újra reneszánsza lehet a magyar nyelvű operaelőadásnak?)

Az előadás motorja ismét Pál Tamás volt, immár a nyolcadik x-hez közeledve is fáradhatatlan lendülettel vetette bele magát Offenbach remekművébe. Volt egy nehéz pillanata, amikor az Antónia-kép kellős közepén elkezdődött a hídi vásárt ünneplő városi tűzijáték. Az idős Maestro egy pillanatig sem jött zavarba, már a harmadik lövésre „beigazította” zenekarát, s a hátborzongató Crespel-Miracle-Hoffmann tercett ilyen démoni aláfestéssel, ha lehet még hatásosabban szólt.