Kevés... - Richard Strauss: Salome – Strauss 150 Fesztivál

2014. május 29.
Magyar Állami Operaház

Richard Strauss: Salome

Heródes - Jürgen Sacher
Heródiás - Ulbrich Andrea
Salome - Manuela Uhl
Jochanaan - Kálmándi Mihály
Narraboth - Nyári Zoltán
Apród - Balga Gabriella
I. zsidó - Horváth István
II. zsidó - Kiss Péter
III. zsidó - Megyesi Zoltán
IV. zsidó - Boncsér Gergely
V. zsidó - Bakonyi Marcell
I. nazarénus - Cser Krisztián
II. nazarénus - Kóbor Tamás
I. katona - Egri Sándor
II. katona - Cserhalmi Ferenc

vez. Pinchas Steinberg

*

Kevés... ez a szó motoszkált folyamatosan a fejemben, és előadás végén konklúzióként ugyanezzel a szóval álltam fel székemből. Strauss Saloméja különleges opera, amely különleges követelményeket támaszt előadóival szemben, és fokozottan érvényes rá az az egyébként minden operára igaz megállapítás, hogy sikeres és hatásos megvalósításához nem elég megszólaltatni csak azt, ami a kottában írva van.

Ez a Salome esetében nem lenne kis feladat önmagában sem — a karmesternek zenekarával a hangjegyeket meg kell tölteni izgalommal, feszültséggel, a főszereplőknek pedig, különösen a címszereplőnek, egészen rendkívüli vokális és színészi képességekkel kell rendelkeznie. A tárgyalt estén sajnos nem volt sem izgalom, sem rendkívüli hangú énekes főszereplők, így aztán a darab „lement”, elcsordogált a kotta szerint anélkül, hogy akár egyetlen percre is felkavaró élményt adott volna.

Ebben a legnagyobb felelősség az est karmesterét, Pinchas Steinberget terheli, aki a darabot jól kézben tartotta, folyamatos kapcsolatot tartva, instruálva zenekarát és énekeseit, de úgy tűnt, kevés inspirációt nyújtva nekik. Énekesei hangi adottságaival alighanem tökéletesen tisztában lehet, valószínűleg ezért takarékoskodott a darab egészében a hangerővel, ami nagyon énekesbarát hozzáállás, de lehetetlenné teszi, hogy a darab csúcspontjai megszülessenek.

Sajnos a tisztán zenekari részekben se szólt úgy a zenekar, ahogy kellene, pedig amikor nem kell tekintettel lennie a szólisták volumenproblémáira, pl. a Hétfátyol-táncban vagy a Salome-Jochanaan kettőst követő nagy zenekari átvezetésben, elkelt volna még jónéhány feszültséggel megtöltött decibel. Emlékeztetnék Kovács János Salome-interpretációjára, amelyben minden percben képes volt a színpadi szituációt és az énekesek hangi állapotát kontollálva a helyes dinamikát megválasztani úgy, hogy a nézőnek semmilyen hiányérzete ne legyen.

Nekem most az általános zenei erőtlenségben különösen fájt egyrészt a tánc középrészének nagy walzerjében a tömör, erős és hatásos vonóshangzás hiánya; másrészt fájtak a zárójelenetet bevezető mélyvonós akkordok, amelyeknek egyenesen idegtépőnek kell lennie ahhoz, hogy Salome tébolyult várakozásának („Es ist kein laut zu vernehmen… Ich höre nichts…”) megjelenítői, az egész finálé hatásos előkészítői és kísérői legyenek. Most azonban ezek az akkordok üresen hangzottak, minden feszültség nélkül, egyik-másik úgy, mintha a hangszeres melléhúzott volna. Több kellett volna, minden szempontból több.

S ha valamiből igazán több kellett volna, az az énekes szólisták hangja, hangereje. Keserűen kell megállapítani, hogy az Operaház jelen állapotában nem képes a Salomét saját erőből kiállítani, mert a főszerepekből legalább háromra nincs se ideális, de még csak jó megoldás se. (Különösen ha a címszerepre posszibilis énekesnő egyidőben éppen két másik Strauss-darabban is érdekelt.)

A Salome vendégszereplőivel hosszú évek óta nincs szerencsénk. Eliane Coelho már messze a pálya delelőjén túl jött Budapestre, és bár hangilag erősen kifogásolható produkciót nyújtott, három előadásából kettőben a személyiség súlyával, szuggesztivitásával sokat be tudott pótolni hiányosságaiból. Natalia Ushakova sajnos teljesen alkalmatlan volt a szerepre, meghívása egyértelmű kérdőjel maradt, és a mostani két előadásra kiírt Nadja Michael se ígért semmi jót annak alapján, amit az utóbbi években rádión közvetített Lady Macbethjei vagy a Youtube-on található Salome-alakításának részleteiben hallani lehetett.

A beugró Manuela Uhl sokkal reménytelibbnek tűnt szintén a Youtube-on fellelhető alakításai, továbbá a honlapján található információ alapján, miszerint 2013 végétől menedzselését az egyik legnagyobb tekintélyű német impresszárió vette át. Ez egyfajta garanciának tűnt, Germinal Hilbert nem tévedhet akkorát, gondoltam. Tévedtem: tévedhet.

Manuela Uhl honlapja szerint a német repertoár nagy szerepeit énekli jelentős sőt kifejezetten vezető operaházakban, ami számomra eggyel szaporítja a manapság oly gyakori operai talányok számát. Hangja tulajdonképpen alkalmatlan a szerepre, de nem csak Saloméra, hanem az összesre, ami repertoárján szerepel, közép- és mélyregiszterben kicsi, színtelen, erőtlen, amelyet teljesen elfed a zenekar; a magas regiszterben is maximum egy valamikori Mozart-szubrett volumenével szól.

A mű felvételeiben tájékozott hallgató, akit elkényeztettek a Nilsson/Solti, Jones/Böhm, Caballé/Leinsdorf, Marton/Mehta párosok, végig úgy érezhette, hogy valami mást hall, nem azt a darabot, melyet ismer és szeret. Az operajátszásban mostanság dívó, „modern” tendenciák szerint Salome szerepére nem hangi szempontok alapján választanak énekesnőt, ez teljesen egyértelmű. Hiszen Salome ideális alakítója ki is lenne? Egy 18 éves manökenbe oltott Birgit Nilsson — az eképp összefoglalható követelményrendszerből nyilvánvalóan a manöken a lényeg manapság, nem a Wagner-szoprán hangi adottságai. Manuela Uhl ennek az új követelménynek megfelelt, azonban a partitúra követelményeinek jószerivel semmiben sem.

Heródes szerepe általában a Wagner hőstenorok késői pályaszakaszának fontos állomása (gondoljunk René Kollo, Siegfried Jerusalem vagy Thomas Moser kitűnő alakításaira), vagy egy színház jelentős karaktertenorjának pályáján az egyik csúcspont tud lenni. (Ilyen volt Palcsó Sándor, Rozsos István, de még Udvardy Tibor esetében is) A mostani vendég, Jürgen Sacher ezek közül egyiknek sem felel meg. Ő egy szolid képességekkel megáldott karaktertenor, aki kisebb szerepekben egy társulat biztos pontja lehet, de Heródes szerepének bonyolult, zeneileg is, színészileg is hallatlanul komplex feladatától felmérhetetlenül messzire áll. Játéka tulajdonképpen a szerep lejárására, elkerülhetetlen játékelemeire szorítkozott, ezen túl egyetlen percre nem tudott és akart elszakadni a karmestertől, szemét egyetlen pillanatra se véve le róla. Szakmailag korrekt de kevéssé lelkesítő alakítás az övé.

A két vendég mellett a magyar partnerek közül ki kell emelni az előadás legjobbjának mondható Ulbrich Andreát. Az 1989-es felújítás nagyszerű apródja mára vitathatatlanul belenőtt az úrnő szerepébe. Hangképzéssel kapcsolatos énekesi manírjai itt hirtelen értelmet kapnak, és azok a gesztusok, amelyek elviselhetetlenek voltak Adalgisájában, problematikusak nagy olasz mezzo szerepeiben, itt tökéletesen egybevágnak Herodiás hiszteroid karakterével. Bár a középhangokon most is érezhető némi kiüresedés, a remek, nem dallamívbe illeszkedő, hanem külön megfogható erőteljes magas hangok igen hatásosak, a színpadi játék lankadatlan és mindig erős jelenlétet mutat, tulajdonképpen egyedül érzékeltetve a briliáns partitúra feszült légkörét: Ulbrich Andrea kiváló Heródiás. (Hogy 1989. óta mekkorát süllyedt a magyar énekeskultúra, azt legjobban az Apród kicsi, de fontos szerepében ezúttal fellépő Balga Gabriella mutatta, akinek óriásit kellene még fejlődnie ahhoz, hogy pályatársnőjének egykori alakítását megközelítse.)

Jochanaan szerepében Kálmándi Mihály lépett fel, aki a 89-es felújítás óta a szólam legjobb magyar megszólaltatójának tekinthető. Sajnos így évad vége felé, a rengeteg nehéz szerep és töménytelen előadás után rendkívül fáradtan szól a hangja, a ciszternából felerősített hang után élőben döbbenetesen tompán, erőtlenül, a zenekarral folytatott párbajban minden ponton alulmaradva. Úgy érzem, Kálmándi ellen megbocsáthatatlan bűnt követett el a színház vezetősége, amikor folyamatosan ilyen megterhelésnek tette ki, és nem tudom, hogy többhónapos pihenéssel regenerálható lesz-e az, ami most elveszni látszik.

A hangi regenerálódásnak semmiképpen nem fog jót tenni Wagner Wotanja a következő évadban, először a Rajna kincsében, de utána majd nyilvánvalóan a Ring további részeiben is kitűzve… Minden illetékesnek, de legfőképpen magának Kálmándinak ajánlanám, hogy gondolkozzon el repertoárjának ezen szereppel ill. szerepekkel való bővítésén, egyébként pedig az évad végeztével pihenjen. Pihenjen, pihenjen!

Végezetül a kisebb szerepek alakítói közül kiemelném a Narrabothot minden szempontból remekül éneklő és játszó Nyári Zoltánt, és az első Nazarénus szerepében most is kivételes hangszépséget mutató Cser Krisztiánt. Az öt zsidó kisegyüttesét adó férfiúk becsülettel elénekelték zeneileg igen kényes quintettjüket, de őket hallva is csak az jutott eszembe, hogy mennyit is változott negatív irányba a magyar operakultúra. A régi ötös tagjai (Fülöp Attila, Gerdesits Ferenc, Hantos Balázs és többiek) se voltak éppen hangfenomének, tele voltak már korukból is adódó énektechnikai fogyatékossággal, de VALAMILYENEK voltak: egyéniségek, karakteresek, ami a mostaniakról sajnos a legnagyobb jóindulattal se mondható el.

P.S. A Salomét éveken keresztül pihentette a színház, és a jövő szezonban is hiányozni fog a repertoárról. A darab jelentőségének és népszerűségének tudatában jogos a kérdés: miért? Ez a mostani előadás bizonyos értelemben választ adott a kérdésre. Megfelelő énekesek nélkül egy operát nem érdemes játszani. Ilyen egyszerű ez, és bár rengeteg olyan mű lenne, amelyről ez ugyanúgy elmondható mint a Saloméról, azokban a színház vezetője nem érvényesíti ezt az alapigazságot, a Salomében pedig igen. Azt minden esetre el kell mondani, a fent taglalt előadástól némileg függetlenül, de mégis csak annak alapján, hogy azok a Salome-előadások, amelyeknek 1989-től kb. 15 évig Kovács János dirigálásának, Zempléni Mária és Rozsos István alakításának köszönhetően részesei lehettünk, egy ma már utolérhetetlennek tűnő világszínvonalat képviseltek, és a két énekes zseniális alakításához fogható címszereplőt és Heródest ma az egész világban keresve se találnánk.

Ezt lehet visszasírni, és persze „ez már múlt!” felkiáltással lehet legyinteni is rá. Csak egyet nem lehet, nem szabad: elfelejteni.