Kétszer ugyanabba a folyóba... (A Parasztbecsület és a Bajazzók Győrben)

2008. január 19.
Győr
Győri Nemzeti Színház

MASCAGNI: Parasztbecsület
Lázin Beatrix, Nyári Zoltán, Bede Fazekas Csaba, Ludván Csilla, Sashalmi Ági

LEONCAVALLO: Bajazzók
Bellai Eszter, Soskó András, Györgyfi József, Takács Zoltán, Vincze Gábor Péter

A Győri Nemzeti Színház Ének- és Zenekara
Vez.: Medveczky Ádám

...nem léphetünk! - jutott eszembe a régi mondás minduntalan az idei első operapremieren a Győri Nemzeti Színházban, január 19-én. Először akkor, amikor felment a függöny, és Menczel Róbert szép megépítésű díszlete körbefordult. Egy régi és sokszor látott előadás lehelete csapott meg, ami - hadd személyeskedjem - számomra a fiatalságot idézte, meg az újdonsült operabarát alapélményeit. Persze, persze, az 1967-es pesti bemutatót, melyhez némiképp később gyakran lett szerencsém.

Eszembe juthatott volna már elébb is, akár az előadást megelőzően, az emeleti társalgóban szembetalálkozván a frissen kiállított, az 1987-es győri premiert idéző tablóval, merthogy a 21 évvel ezelőtti produkció három szereplője a mostani estén is színpadra lépett. De akkor még nem ötlött a gondolat fejembe, hiszen két évtized egy magánénekes életében rettentő nagy idő. Vidéken meg pláne.

Szóval, a Parasztbecsület bevezető hangjainál megcsapott a régi \"erkeles\" előadás szele, és egyből azon töprengtem, hogy vajon a színrevitelért elsősorban felelős Káel Csaba látta-e Békés András egykori rendezését. Egyáltalán, mi marad meg egy alkotó agyában más munkájából, s tudja-e magát függetleníteni egy rendező az általa látottaktól? (Jelentem: nem, de erről majd máskor.)

Miért is volt ez az ismerős érzés? Az este folyamán látott két előadás ugyanis pontosan követte azt a darab-feldolgozási metódust, ami a 60-as, 70-es évek magyarországi operaelőadásaira oly jellemző volt. Ezt tanultabb rendezők szeretik neorealistának hívni, számomra viszont sokkal találóbb a lineáris vonalú kifejezés. Azaz pontról pontra - a szövegkönyvhöz hűségesen - követjük a darabot, s maximum egy-egy ponthoz fűzzük hozzá személyes ötleteinket. Ha ezekből az ötletekből nagyon sok van, akkor összeállnak sorozattá - jó eset, de elég ritka. A gyakorlat viszont inkább az, hogy megy-megy a darab, hopp egy ötlet, megint megy-megy a darab, azután nagy sokára ismét valami új és így tovább.

Káel Csaba rendezése is ilyen békésen csordogáló típusú volt, nem háborított, de nem is kavart föl. Korrekt, szokták az ilyesmire mondani. (Lám, ez a szó tud pejoratív is lenni!) Időnként pedig még a ritka ötletekből is gyomláltam volna. Mert Káel az üresnek tűnő zenei átvezetéseket olykor fontosnak érezte megkoreografálni. Amikor a Parasztbecsületben betódul a nép a templomba, egy utcatakarítóval találtat egy tallért a földön, beleharap, majd elégedetten elteszi. Máskor meg gyerekek rohanják le Lucia néne fogadóját, tán csikkeket lopnának a hamutálból, nem győzi a pincér kendővel legyek módjára elhessegetni őket. Miért mindez, és mi köze a drámához?

Persze vannak találóbb ötletmorzsák, pl. Alfio áriája alatt egy legény megtisztítja a főnök csizmáját az út porától. A Bajazzók \"nyitánya\" alatt egy négytagú artistacsoport elbohóckodja nekünk a későbbi tragédiát, de később is maradnak, hiszen ők lesznek a szék és az asztal a komédiában. Sajnos azonban mindez kevés ahhoz, hogy a fel-felvillanó ötletek egységes rendszerré álljanak össze.

A színészvezetés is zömében korlátozódott az \"itt menj ki, és ott gyere be\" praktikus információira, ez alól leginkább a híres \"Kacagj Bajazzo\" meggyőzően kevés mozdulatú és mély előadása jelentette a kivételt. A szólisták zöme így hozta, amit tudott, azaz igyekezett saját képére formálni a figurát, ami elég eklektikusan, mondjuk úgy, felemásan sikerült.

Lázin Beatrix tavalyelőtti, nagy formátumú Turandot-alakítása csak megsejttette velünk az érzékeny lelkű nőt, Santuzzánál viszont ez már megkerülhetetlen volt. Az eredmény egy szép magvas és értékes előadás, némiképp kérdőjelezhető zenei megoldásokkal. Lázinnak ugyanis kicsit mély a szólam, s - ki tudja, miért - szükségét érezte azt (ti. a mélységet) a szokásosnál jobban kidomborítani. (Olyan ez, mintha egy tenoristának, akinek nem erőssége a felső kvart, állandóan késztetése lenne ebben a lágéban énekelni. Ugye, ennyire lökött tenor nincs?) Lázin lemellezett mélységei indokolatlanok, csúnyák, ráadásul fölöslegesek és rombolják a hangot. El velük!

Többen felhördültek Nyári Zoltán Turiddujáról hallva. Jogosan, a jó kiállású tenorista engem ifjúságom (jaj, az említett 70-es évek) főhősére, Horváth Bálintra emlékeztettek. Nyári végigharsogta a szólamot, nehogy mindazok, akik nemrégiben még tehetséges lírai tenornak gondolták, most azt hihessék: nem tudja a hősi tónust hozni. Tónus így sem volt, arról viszont meggyőződhettünk, hogy a hangszalagok még elég rugalmasak. (Horváth néhány év után rendre gikszerrel zárta a \"Búcsú az anyától\"-t, ahogy Abody Béla írta róla: \"...és jött az obligát berekedés\".) Nyári Turidduja amúgy elég idegbeteg alkat, úgy tűnik, az énekes - rendezői utasítás hiányában? - ezt a magától értetődő figurát társította a szicíliai parasztlegény alakjához.

Bede Fazekas Csabát az előadás dirigense interjúnkban nemes egyszerűséggel a színház legendájának minősítette. Teljes joggal, teszem hozzá, az előadást látva. A 75. (!) évében járó művész tökéletes hangi kondícióban hozta a fuvaros kemény és férfias figuráját. Egyszerre volt helyi keresztapa és felszarvazott férj, sikeres üzletember és esendő férfi, marcona felnőtt és gyámoltalan gyerek. Eddig még sosem tűnt fel, hogy Alfio ilyen összetett alak lenne. Nagy alakításnak gondolnám, ha nem éreztem volna azt a laza természetességet, amivel Bede Fazekas magáévá tette a szerepet. (És ennek a nemzetközi viszonylatban is jelentős énekesnek miért nincs még Kossuth-díja? Illetékesek, figyelem!) Az énekes amúgy huszonegy évvel ezelőtt már volt Alfio, s bár akkor nem láttam, úgy hiszem, a figura tovább élt benne, mára keserűbb és szálkásabb lett, mint korábban - hiszen tudjuk a leckét: kétszer ugyanabba a folyóba nem léphetünk!

A mondás nagyszerűségét leginkább és legszomorúbban a másik újrázó, Bellai Eszter Nedda-alakításával illusztrálhatjuk. Az énekesnő ma már egyetlen egészséges hangot sem tud kiadni magából, magasságai elviselhetetlenül lebegnek, szövegmondása eltorzul. Színpadi alakításról alig beszélhetünk, játéka neki is nyilván \"hazulról hozott\", mert rém modoros.

Soskó András megint régi időket idézett, hiszen vagy tizenöt éve az Erkel Színházban több ízben énekelte már Canio rettentő szólamát. Akkor az ifjonti hév tűnt fülünkbe, most inkább az elkeseredettség és reményvesztettség. Tudja, hogy Neddát elvesztve már nincs mese, itt az esendő öregkor. Híres áriája, a remek hangi állapotról tanúskodó \"Kacagj Bajazzo\" éppen ezért válik oly szívszorítóvá. Továbbra sem értem, Soskó miért nem énekel Budapesten? Lenne néhány főszerepem számára.

Hogy kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba, azt leginkább Györgyfi József tudja. Ő huszonegy esztendeje ugyanis Caniót énekelte, mára Tonióvá szelídült, azaz inkább karakterizálódott. A Prológot lenyűgözően, tenoristához méltóan impozáns gisz-szel énekli, később viszont olykor kitűnik a mélyebb hangok hiánya. Ennek megfelelően nem a démoni, jagói figurát akarja elhihetni, mint oly sokan, hanem a világtól, az emberektől és az őszinte szerelemtől megcsömörlött, megnyomorodott és elcsúfított alakot. Hőse így inkább szánalmas, mint félelmetes. Szép, átgondolt és tisztességes alakítás.

A színháznál prózai státuszban működő Vincze Gábor Péter (Silvio) ismét kitűnt szép, egészséges hangi matériájával, s énekeseket megszégyenítő pontos frazeálásával.

A zenei irányítás Medveczky Ádám biztos kezében volt, aki - a stílus abszolút ismeretében - remek, délszaki hangulatú előadást produkált. Az énekkar egynémely jelenetét a híresen(?) rossz akusztikájú színház hangosítása inkább zavarta, mint segítette (főleg, amikor egy-egy énekes a szükségesnél közelebb állt a mikrofonhoz, és így szinte kizárólag azt a szólamot lehetett hallani). Ezektől eltekintve az énekkar (karigazgató: Gál Anikó) pontos szereptudással kitűnő résztvevője volt a premiernek. A zenekar pedig feledhető zökkenőkkel ugyan, de többnyire üzembiztosan teljesített.

Az előadás magyar nyelven folyt, éppúgy, mint régen Budapesten. De már tudják: kétszer ugyanabba a folyóba...

(Fotók: Horváth László)