Két szép ferrarai dáma házasságot kötne máma (A Cosi fan tutte a MűPában)

2008. december 2.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

MOZART: Cosi fan tutte

Gillian Ramm, Anke Vondung, Tassis Christoyannis, Topi Lehtipuu, Claire Ormshaw, William Shimell
Budapesti Stúdió Kórus
Budapesti Fesztiválzenekar
Vez.: Fischer Iván

Szerencséje van a Művészetek Palotája közönségének a Mozart-operákkal, volt itt már bécsi Don Giovanni és Figaro házassága, Titus kegyelme Fischer Ádámmal, a két, részben sikerült Győriványi–Horváth-projektről (Varázsfuvola és Don Giovanni) nem is beszélve. A da Ponte-trilógiából már csak a Cosi fan tutte hiányzott. Érdemes volt idáig várni rá, ugyanis kiemelkedően szép előadás született belőle ezen a decemberi estén.

A Cosi fan tutte alapvetően keserédes, sok helyen a túlzott érzelgősséggel és szentimentalizmussal kacérkodó mű, ennek ellenére kevés derűsebb operát ismerek nála. Mozart az emberi gyarlóság teljes tárházát felvonultatta, mégis nagy szeretettel formálta az opera szereplőit.

Ugyanezt tette a jelen előadást színpadra állító Samantha Potter is, aki Nicholas Hytner glyndebourne-i produkciója nyomán készítette el a hangversenytermi változatot. Nem is koncertelőadást rendezett, hanem afféle kamaraoperát, jelzésszerű díszletekkel, az eredeti jelmezekkel, és sok-sok apró, finom játékbeli megoldással. Az ötletek nagy része nyilván Hynther rendezéséből származik, amelyet két éve játszanak nyaranta Angliában, ezenkívül sok helyütt turnéznak is vele.

A produkció szellemi vezére a rendező mellett az eredeti, 2006-os bemutatót is dirigáló Fischer Iván. A nagy presztízsű karmester idehaza viszonylag kevés operát vezényelt – a legemlékezetesebb talán a Ljubimov-féle Don Giovanni volt –, külföldön jóval többet. Párizsi Varázsfuvolája és ez a glyndebourne-i Cosi DVD-n is hozzáférhető.

Fischer Iván pálcája nyomán izgalmas előadás született: nem hiányzott belőle a lendület és a dinamizmus, mindamellett néhány ária (például Despina első áriája és Fiordiligi rondója), vagy éppen az 1. felvonás fináléja páratlan részletgazdagsággal szólalt meg, köszönhetően a Fesztiválzenekar inspirált játékának.

A nemzetközi énekesgárdát sem érheti nagy kifogás, hiszen, ha nem is mindig nyújtottak elsőrangú vokális produkciót, játékintelligenciájuk és hozzáállásuk messze a magyar átlag feletti volt. Zeneileg a legjobbnak a Despina bőrébe bújó, huncut mosollyal a szája szegletében énekelő Claire Ormshaw-t találtam, ám a két szép ferrarai dámát megformáló énekesnő, a beugró ausztrál szoprán, Gillian Ramm és a mezzo Anke Vondung sem sokkal maradt el tőle. Utóbbi igen kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtott, előbbi talán kevésbé énekelt egyenletes színvonalon, ám áriáit ihletetten adta elő.

A két szerelmes ifjúról nem szólhatok ennyi jót, mindketten megfelelőnek ítéltettek a szerepben, ám vokálisan nem voltak mindig makulátlanok. A Ferrandóként fellépő Topi Lehtipuu tetszett jobban, hatalmas energiával vetette bele magát a játékba, míg a Guglielmót éneklő Tassis Christoyannis egy kissé visszafogottabb volt, mind játékban, mind pedig énekben.

Don Alfonso fontos szerepét szerencsére nem mindenhol osztják – kényszermegoldásként – másodvonalbeli énekesekre. William Shimell a legkevésbé sem az, kellően cinikus és démoni a szerepben, játékát mindamellett jóleső visszafogottság jellemzi. Feltehetően az angol baritonista nemzetközi pályafutásának alakulására nem volt hatással, ám megállapíthatjuk, hogy színpadi megjelenése megtévesztésig szegény Szakácsi Sándoréra emlékeztet.

Nem kellenek csillogó díszletek, Mozart muzsikája és a tehetséges közreműködők gyakran elegendőek egy sikeres operaestéhez. Pont olyanhoz, mint amilyen ez a decemberi is volt.

(Fotók: MűPa / Pető Zsuzsa)