Kérdések özönében (Arrigo Boito: Mefistofele)

Viharos és sejthetően kusza évadját kezdte a Magyar Állami Operaház Arrigo Boito ritkán játszott operájával, a Mefistofelevel. Maga a komponista is inkább költőként ismert, ahogy a Pallas és a Révai Nagylexikon egyetértésben írja róla: Mint költő elég mély és tartalmas, de néha visszataszítóan «verista.». Az előbbit erősíti a tény, Boito volt az inspirátora egyebek mellett Giuseppe Verdi két időskori remekművének, s az alkotások (az Otello és a Falstaff) szövegkönyvét is ő írta.

Boitóról a szájhagyomány nemcsak azt őrizte meg, hogy páratlanul magas intellektussal bírt, hanem azt is, hogy vérbeli olaszként (pedig anyja révén félig lengyel volt) valódi mediterrán temperamentummal rendelkező, szangvinikus természet volt. Szerette a szép asszonyokat és párbajozott is értük, egyik ellenfele épp a Parasztbecsület librettistája, a szintén költő Verga volt. De ki volt az operaszerző Arrigo Boito?

A Mefistofele korai (első) bemutatója idején mindössze 26 esztendős, de a milánói Scalaban – ma úgy mondanánk – piárosan feltuningolt produkció látványosan megbukik. Boito nem adja föl, s jelentősen átdolgozza a művet (elsősorban húz belőle), s az 1875-ös bolognai siker után az opera elindul (ahogy mondani szokták) világhódító útjára. Boito mindig csak 33 esztendős, Verdi ebben a krisztusi korban még jóval a Macbeth előtt volt. A zabolázatlan alkotó ezután viszont félig-meddig hátat fordított az zeneszerzés műfajának. Egy operáját, az Ero e Leandrot állítólag megsemmisítette, s bár igazán szép kort ért meg, komoly zeneműként ezt követően csak a torzón maradt Nerone került ki keze alól. Fölmerül az újabb kérdés: milyen zeneszerző volt tehát Arrigo Boito?

De mielőtt erre rátérnénk, azért még elismeréssel kell fejet hajtanunk a férfias bátorság előtt, amivel az ifjú titán neki mert ugrani minden idők egyik legösszetettebb színművének, Goethe Faustjának, hogy abból színpadkész operalibrettót kerekítsen. Ha pusztán a szöveget tekintjük, akkor az általunk ismert verzió, a második nekifutásra elkészült, 1875-ös opusz maximálisan igazolja is e bátorságot.

Más a helyzet viszont Arrigo Boito komponista-képességeit illetően. A Mefistofele alapvetően nagyzenekarra készült alkotás, ehhez képest rendkívül sok olyan jelenet van benne, amiben csak kamaraformációt működtet, sőt olyan is jó néhány, ahol szinte csak egy-két szólóhangszer van jelen, néha kínosan unalmas zenei helyzetek sorát teremtve. Boito egyébként elég dallaminvenciózus szerző, de az operában található négy-öt igényesebb ária (talán Margheritáét kivéve) így többnyire vérszegény kísérettel kerül megszólaltatásra. Még ennél is nagyobb problémát jelent az egész operán végighúzódó harmóniai szegénység. Bár Boitót szokás az „itáliai Wagnerként” emlegetni, ez csak annyiban állja meg a helyét, hogy néha egy-egy hangszerkezelési ötlete emlékeztet a német mesterére. Ilyenek például a mennyei jelenetek, ahol találhatunk Lohengrinre emlékeztető hangszerállásokat. Bár Boito operája ugyan a harmóniafűzés alapszabályaira épül, annak szintje nem haladja meg Kesztler Lőrinc Tanár Úr összhangzattan iskolájának mondjuk 15. leckéjét. A hallgatót egy idő után kínosan nem kavarja föl a hangközök pontos kiszámíthatósága, s az, hogy Boito óvakodott bárminemű merészebb akkorddal előállni. A darabra jellemző tipikus megoldást hallhatjuk a prológust és epilógust lezáró, apoteózist megcélzott fináléban. A hatást mindkét esetben a kiválasztott E-dúr hármashangzat egyre nagyobb hangszer-csoporttal és egyre több énekessel történő, s iskolás módon egyre hangosabb előadásával próbálja meg elérni. Persze hatásos, de hol van ez a hatás mondjuk Az Istenek alkonyának a záróképétől?

A Nemzeti Színházban, majd a megalakuló Magyar Királyi Operaházban 1889-ig terjedően összesen 29 előadásban került színre Boito operája. Fölvetődik a következő kérdés, hogy a megfogyatkozott helyszínű, megfogyatkozott előadásszámú Operaház vajon miért érezte szükségét fölébreszteni Boito alkotását jól megérdemelt Csipkerózsika-álmából? Mond-e valamit korunk emberének e (zeneileg) szappanoperás zenemű?

A helyzet megoldására Kovalik Balázs lett hivatva, aki e feladatra önszántából nevezett be, lévén, hogy a tervezés időszakában Ő volt a Ház művészeti igazgatója. (E tény a darabválasztás kényes kérdését is felveti.)

De Boito másod-harmadvonalbeli komponista-képessége annyira nem lehetett újdonság a budapesti produkció alkotói számára, ugyanis a műsorlapon olvashatjuk a mindig találó G.B Shaw talányos mondatait a Mefistofeléről. A számomra legadekvátabb szerint „az egész mű azt példázza, hogy mit tud tenni az opera műfajával egy művelt irodalmár, akinek nincsenek eredetei zenei adottságai…”. Igen, pontosan erről szól a Magyar Állami Operaház mostani előadása is.

Ugyanis egy rendezőt nem feltétlenül feszélyez, ha a komponista nem végzett teljes körűen minőségi munkát. Esetünkben az ambiciózus rendezőt inkább serkentette a helyzet: megoldani, kitalálni, értelemmel megtölteni mindazt, amit a zene nem old meg, nem talál ki, nem tölt meg értelemmel. És Kovalik elemében volt, hiszen végre nem kellett szembemenni beethoveni, wagneri, stb. erőkkel, nem volt szükséges új felfedezéseket elhinteni egy olyan operáról, melyről mindenki hiszi/tudja, hogy miről szól.

Ebből a helyzetből Kovalik Balázs egy rendkívül felszabadult, oldott és lendületes előadást volt képes produkálni Antal Csaba (díszlet) és Benedek Mari (jelmez) hatékony, szellemes és gondolkodó segítségével. De ettől a recenzensben még maradt keserűség jócskán, főleg, ha belegondol abba, hogy ekkora fizikai és szellemi energiával, ekkora fizikai és szellemi kapacitással micsoda valódi remekműveket lehetett volna színre vinni, akár olyanokat is, melyek némelyike immár fél évszázada vár az újrafelfedezésre.

Az előadás zenei vezetése jobb kézben nem lehetett, Kovács János boldogan élt együtt őszintén muzsikáló zenekarával, lelkes énekkarával (karigazgató: Szabó Sípos Máté) és énekes szólistáival. Az előadást áthatotta a közös lélegzés, az együttgondolkodás szent áhítata. A dirigens pedig varázsolt, s újra bebizonyította spiritus rector-i képességeit, melyeket – nem is értem, miért – újra és újra bizonyítania szükséges. Kovács ezúttal is a partitúra hangzásképéből indult ki, nagy folyamatokban gondolkodva, a karakteres szituációkat pontosan és hatásosan megjelenítve. Az előadás igazolta, hogy Kovács kezében szinte minden arannyá válik.

A szólisták az együttes tehetséges és fiatal énekesei közül kerültek ki, a körülményekhez képest a legjobb megoldásokra törekedve, persze az ideális megoldásoktól (változóan, de) azért elmaradva.

Bretz Gábor a címszerepben

A címszerepben Bretz Gábort láthattuk/hallhattuk. Egyfelől örömmel üdvözölhetjük, hogy Bretz személyében ismét van nemzetközi színvonalon teljesítő basszbaritonunk, aki mind zeneileg, mind pedig színpadi játékban képes összetett produkciót bemutatni. Ugyanakkor rögzíteni szükséges, hogy Bretz jelenlegi vokális képességei nem teljesen fedik le a szerep kívánalmait, a szólam legmélyebb része (pontosan az, ami Mefistofele ördögi mivoltát leginkább szimbolizálná) csak halványabban van meg. Impozáns ugyanakkor, hogy színpadi jelenléte rendkívül erős és konzekvens, ami messze az előadás fölé emelte Őt.

Faustként Fekete Attila önmagához képest fegyelmezett hangi megformálással jelentkezett. A kantábilis részek hallhatóan feladatot jelentenek, de az énekes visszafogottan és többnyire sikeresen törekedett kulturált megoldásra jutni. Fekete produkciója ékesen bizonyítja, hogy mennyire felemásan működik ma a színházban az énekes-nevelés. A tehetséges fiatal művész – már számos inadekvát és korai szerep után – most egy számára többé-kevésbé ideálisnak tűnő szólamban csak mérsékelt, mondhatni egyenetlen színvonalon tud közreműködni.

Számomra némileg csalódást keltett Létay Kiss Gabriella (Margherita-Elena). Nem tagadom, miskolci Pillangója alapján nagyon magasra tettem a mércét. Az énekesnő példás színpadi alázata, hangi kvalitásai, zenei építkezése most is lenyűgöztek, ugyanakkor a hang mesterséges sötétítése számomra idősebb szoprán-kolléganői egykori hanyatlásainak kezdetére emlékeztettek. De talán csak a figura okozta hatalmas lelki teher, a szerep rendkívüli megpróbáltatásai, az operaházi premierrel járó izgalmak okozták. Elismerés illeti ugyanakkor, hogy a különösen emberpróbáló jelenetben, Margherita halálánál oly hűen és pontosan követni tudta a rendező utasításait.

Boncsér Gergely operaházi szerepeltetését még mindig korainak érzem, de talán ilyen kis szerepeken keresztül eljut a biztos színpadi jelenlét megszerzéséig. Pánczél Éva (Marta-Pantalis) a jól bevált kliséivel operált, ezúttal is hatásosan.

Ha majd operarajongó unokáink megtalálják valaha a kusza 2010/2011-es évad (átvilágító biztosokkal megtűzdelt) krónikáját és csodálkozva néznek majd egymásra, lehet, hogy nem az a kérdés lesz a legelső, hogy miért, hanem az, hogy mi is volt ez egyáltalán? Maximum idézhetik Goethe-t, aki a Faust előjátékában így szólt hozzájuk:

„Utókor! Már az is bosszant, ha hallom!
Teszem, ha erről kellene szavalnom:
kicsúfolhatnám a jelent?
Mert erre vár, s meg kell hogy kapja máma.
Magamfajta legény és tudománya
valamit mégis csak jelent!
Ki könnyű szóval érteti magát,
közönségünk kedvétől mit se tartson,
sőt lesse még nagyobb hadát,
hogy még tágabb körökre hasson.
Csak bátran fel! Te adj útmutatást,
vesd el a képzelet minden koloncát,
működjék szenvedély, érzés, tudás
s, ezt jól jegyezd meg: egy adag bolondság!”

(Jékely Zoltán és Kálnoky László fordítása)