Kékszakállú és Mandarin Debrecenben

2005. október 20. - Debrecen, Csokonai Színház
BARTÓK BÉLA - BALÁZS BÉLA: A kékszakállú herceg vára
Díszlet: Molnár Zsuzsa
Jelmez: Kelemen Kata
Rendező: Csutka István
Judit - Bódi Marianna
Kékszakállú - Rácz István
Debreceni Filharmonikus Zenekar
Vez.: Kollár Imre

BARTÓK BÉLA - LENGYEL MENYHÉRT: A csodálatos mandarin
Díszlet: Árvai György
Jelmez: Andrea T. Haamer
Mandarin - Czár Gergely
Lány - Linda Schneiderova
Öreg úr - Kéri Nagy Béla
Fiatal fiú - Fodor András
Csavargó 1 - Svidró Viktor
Csavargó 2 - Zaka Tamás
Csavargó 3 - Steuer Tibor
Debreceni Filharmonikus Zenekar
Rendező-koreográfus: Egerházi Attila
Vez.: Kollár Imre

Miből lesz a cserebogár? - tehetnénk fel a kérdést. Avagy van-e élet Miskolcon túl? Persze nem a város kiemelkedő jelentősége a firtatás tárgya, inkább a nyári események okán elmélkedhetünk egy sort. A debreceni Csokonai Színház ugyanis az Operafesztiválon bemutatott két Bartók-művet, A kékszakállú herceg várát és A csodálatos mandarint őszre betervezte produkciói sorába. A már unalomig ismert történtek következtében azonban a színház kénytelen volt lemondani az Alföldi Róbert fémjelezte rendezésről, és új, az örökös(ök) számára is elfogadható koncepciót kellett kidolgozni. Nyereség-e ez, vagy veszteség? Veszteség abban a tekintetben, hogy már csak azért is kíváncsi lettem volna az ominózus asztalfelborítós verzióra, s arra, mi volt benne olyannyira elfogadhatatlan. A közönség szempontjából azonban az új, jellegében azonban inkább visszafogott, hagyományosnak mondható rendezés is elégséges, pláne, hogy Csutka István személyében debütáló operarendezővel van dolgunk.

A sötét, bordó bársony függönyön halványan sejlik fel Mensáros László 1990-es Prológja, sejtelmes indítást, meseszerű bevezetőt adva. A megkopott felvételen már csak arca fénylik fel, mimikája, gesztusai - főként a háttér miatt - elvesznek. Régi történet ez, s a régi módit, a letűnt kor nagy regösét követi a Kékszakállú és Judit baljós belépője.

S hogy \"Hol a színpad: kint-e vagy bent?\" - hát lent. Mint egy bunkerbe, érkeznek meg rácsos liften szereplőink a vár sötét mélyébe, s közben valóban misterioso szól a mély vonósok pentaton dallama.

Az ajtók megszokott rendben követik egymást, a nyitással azonban kevéssé bajlódik Judit: virtuális kulcsokat kap, s a félfa megtámasztásával már emelkedik is az ajtó. Leginkább a könnyek tavának füstgéppel előállított hullámzó habjai látványosak; a régi asszonyok viszont teljesen elvakítanak - szemből kapunk 24 reflektort.

A szereplők mozgatása is igen konvencionális, sőt, olykor esetleges, mögöttes tartalmat is láthatnánk bele, de ezúttal lehet, hogy félrevinne. Tény mindenesetre, hogy bár Judit és a herceg együtt érkeznek, ám máris távolodnak egymástól, s ezután többnyire jó pár lépés távolságot tartanak; Judit mintha csak a kulcsok átadásának kötelező kontaktusa, később annak kikényszerítése miatt közelítene, az ötödik ajtó után viszont változik a kép: nagy összefonódások, forró csókok, kapaszkodás a másikba egészen a végkimenetelig. Az összkép egyetlen meglepő, szemöldökemelésre késztető része a színpad fölötti feliratozás. Jó, hogy van, de magyar nyelvűt magyarul...

Rácz István karakteres Kékszakáll, hangja érces, nemes, leginkább tisztes, őszes halántékú érett férfit, bölcsességet sugall, de a keserűség át meg áthatja, mindazonáltal nem tűnik olyan megingathatatlannak, aki ellen tudna állni egy szerelmét (és életét) megtartani akaró minden porcikájában asszonyi nőnek.
Olyannak, amilyent Bódi Marianna nem játszik. Nem díva - nemes és gyönyörű, elragadó, de nem csábító. Néha el is tűnik, ám nem azért, mert a nehezebb anyagot nem abszolválná. Ugyanakkor nem mondható kevésnek - bár hangereje tényleg nem töltene be egy sokkal nagyobb színházat -, csak nem harsány; annál inkább érzékeny, finoman megmunkál minden árnyalatot.

A Debreceni Filharmonikus Zenekarra egy rossz szavam nem lehet. Összeszedett, korrekt munkát végeznek, a tempók, színek helyükön vannak, csak a teljes értékű reveláció maradt el, a csúcspont: az ötödik ajtó harsogó C-dúrjában el tudtam volna még viselni a Bartókra oly jellemző rezekből még többet. Mindezekkel szemben azonban Judit megkapó sóhaja messzemenőkig kárpótol: a \"Szép és nagy a te országod\" ilyen érzéssel teli, tiszta, abszolúte sallang- és vibratómentes megszólaltatásával még nem találkoztam. Ha tehetem, még párszor meghallgatom majd.

A \"ráadásdarabra\", A csodálatos mandarinra rávetődtek az operaélményből fakadó elvárások. Ennek viszont nem tudott megfelelni Egerházi Attila rendezése-koreográfiája.
\"A darab a vágyról, mindent elsöprő elementáris szerelemről és a csodákról szól. A másságtól, az ismeretlentől való félelem intoleranciát szül az emberekben, amely nemegyszer végzetes konfliktusokba torkollik. De a vágy, az intuíció és a szerelem elpusztíthatatlan.\" - erről szól a darab az ő olvasata szerint. Mindennek megvalósítással problémáim vannak.

Főként a kifejezéssel: minden olyan csupasz! Maga a tánctér semmiben sem utal a helyszínre, csak arra szolgál a hátsó térelválasztó alakzat is, hogy el lehessen tűnni mögötte, esetleg alóla előcsúszni.
A szereplők egyszerű ruházata sem sejtet semmit, pláne, hogy a mandarin sem csúnya és nem is visszataszító (sőt!), nem sugározza a barbár ösztönt, az erőt, a Keletet, s a lány egyáltalán nem irtózik tőle - legalábbis nem észrevehetően. Főhősünk ráadásul tánca eszköztárában sem, csupán színpompás sáljával (a fojtás leendő eszközével) tér el a három \"gengsztertől\".

Ilyetén módon a központi jelenet, a hajsza sem tud igazán érvényesülni, leül a cselekmény, mi pedig bambulunk bután. Ez pediglen a koreográfia hiányossága. Mert bármennyire is lehet jó, sőt kiváló a minimalista, puritán művészet, jelen esetben inkább az egysíkú jelzőt kell alkalmaznunk, hiszen a lényeg, a karakterek nem tudtak érvényesülni igazán. Pedig ötletként kiváló például az eső motívuma, mely mindaddig függönyzi a színpadot, amíg meg nem jelenik a tiszta érzésű mandarin, s csak akkor ered el újra, mikor végleg kileheli lelkét.

Egyedül a lány az, aki \"másként\" van jelen: egyszer prostitualizálásának szimbólumaként mintha szétvetett lábakkal lenne keresztre feszítve; másszor - már a mandarinnal együtt - a vágy beteljesedése, a lélek lemeztelenedése fizikailag valósul meg. Csak hát sajnos ez édeskevés. Mint a kereskedelmi televíziók kora esti műsorai: veleje nem sok van, de meztelen kebleket azért lehet látni, s most ennyivel kell beérnünk.