Kártyapakli, szinte csak ászokkal

2013. június 9.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Wagner: Lohengrin
Lohengrin: Kovácsházi István
Elza: Ricarda Merbeth
Telramund: Anton Keremidtchiev
Ortrud: Linda Watson
King Henry: Fried Péter
A király hírnöke: Haja Zsolt
1. nemes : Mukk József
2. nemes: Beöthy Kiss László
3. nemes : Geiger Lajos
4. nemes : Jekl László

Rendező: Marton László
Díszlet: Horgas Péter
Jelmez: Benedek Mari
Koreográfus: Duda Éva
világítás: Bányai Tamás
Közreműködik: a Magyar Állami Operaház Zenekara, MR Énekkar (karigazgató: Somos Csaba), Honvéd Férfikar, Budapesti Stúdió Kórus (karigazgató Strausz Kálmán)
Művészeti vezető: Fischer Ádám
Vezényel: Vajda Gergely

A MÜPA vasárnapi Lohengrin előadásának végén a színpadra lépő rendezőt búzással fogadták. Néhányan búztak csak, de elég hangosan, mire néhányan hangosan bravózni kezdtek, ilyen értelemben tehát a meccs állása 1:1. Akik búztak, nem tudom, miért tették. Mit akartak, mit vártak? Marton László rendezése nem váltotta meg a világot, nem adott forradalmian új és egyéni olvasatot Wagner művéről: a MÜPA színpadi lehetőségeit kihasználva rendezett, a darabtól nem idegenül, jól fogyaszthatóan. Ha kihagyja a nászszoba átvizsgálását aknakeresőkkel és rendőrkutyákkal (az egyik gyönyörűűűűűűűűű eb volt!) még jobban tetszett volna, de így is ezerszer inkább kérem így és ezt, mint a müncheni házépítő Lohengrint vagy a bécsi vakon bolyongó Elsát. Hogy a bayreuthi patkányokról már ne is beszéljünk…

Ami viszont a zenei megvalósítást illeti, úgy érzem, mindenki egy felemelő este élményével távozhatott. Kicsit udvariatlanul a magyar férfiszereplővel kezdeném a méltatást: Kovácsházi István megismételte, sőt felülmúlta két évvel ezelőtti csodálatos alakítását. Technikája még biztosabb, szilárdabb, mint akkor volt, hangja minden fekvésben, minden dinamikában egyforma színnel, abszolút homogénen szól, ugyanolyan meggyőző és imponáló a kényes piano állásokban, mint a nagy erővel és fénnyel szóló forte magasságokban. Tagadhatatlanul nazálisan énekel, de ez ebben a fachban korántsem olyan zavaró, mint bizonyos olasz szerepeiben volt, és semmiben nem hasonlítható korábbi ”orr-énekesek” sokszor elviselhetetlenül édeskés és bántó nazalitására. (A neveket tiszteletből mellőzzük.) Az orr- és hozzákapcsolva a fej rezonanciája — ez az a biztos pont, amelyre énektechnikája épül. A Kaposi-iskola újabb nagy képviselőjével van dolgunk, aki Molnár András sajnálatos visszavonulása után, remélhetőleg sok évig még, a Wagner repertoár oszlopa, a Wagner-rajongók reménye és vigasza lehet. Nem szeretnék, és nem is nagyon tudok kiemelni egyetlen pontot, de azt mégis aláhúznám, hogy a Grál-elbeszélés elején egyetlen pillanat alatt állította meg a teremben a levegőt, eszköztelenül sugározva a szerep és a zene éthoszát. Figurában nem az a szép fiú, akit mostanában Klaus Florian Vogt és Jonas Kaufmann játszik a világ színpadain, de zenei és hangi vonatkozásban semmivel sem marad le mögöttük, sőt: a vasárnapi Marton-gálakoncertre Kovácsházi alaposan feladta a leckét a Grál-elbeszéléssel készülő Jonas Kaufmannak. A sztár persze valószínűleg nem aggódik, biztosan nem is tudja, mi történt a Müpában vasárnap este. Elég, ha mi tudjuk, hogy Kovácsházi Lohengrinje a magyar operaélet egyik legnagyobb kincse ma, és örülnünk kell, hogy a mienk, hogy nekünk énekli, még ha csak kétévente párszor is, és nem a világ nagy házaiban, sztárkollegái helyett vagy mellettük. Annál nagyobb kár, hogy az Operaház két ilyen alkalom után se jutott el odáig, hogy egy ilyen színvonalú alakítás láttán kihozza énekesével a darabot. Kovácsházi egykor Szu-Csong hercegként indult, végigjárta az olasz és német repertoárt, nem mindig egyértelmű sikert aratva, és most Lohengrinként üli diadalát. Mekkora utat tett meg, Uramisten, mekkorát!

Partnerei szinte valamennyien ugyancsak a legmagasabb művészi és énekesi színvonalat képviselték, leszámítva talán a Telramundot éneklő baritont, akinek nemzetiségét neve alapján nem tudtam megállapítani, a programfüzet se jelölte meg pontosan, az internetnek köszönhetően tudtam meg, hogy bolgár.
Amit Anton Keremidtchiev csinált, nem volt rossz, csak a többiek nívójához képest kevés volt hangban, jelenségben, erőben, szuggesztivitásban. A decibelek különösen az alsóközép- és mélyregiszterben hiányoztak. Őt hallgatva bizony erős nosztalgiával jutott eszembe Perencz Béla két évvel ezelőtti nagyszerű alakítása. A cím hasonlatával élve: ő ász volt a többiekkel együtt, a mostani vendégbariton azonban inkább csak egy „bubi” lapértékén mozgott.

Ortrud ellenben minden alkalommal az előadás erős pontja volt, el voltam ragadtatva anno Petra Lang és Németh Judit alakításától, és most lenyűgözve csodáltam Linda Watson Ortrudját is. A hölgy leginkább természeti jelenségként értelmezhető, mikor megszólal, különösen a szerep magas fekvésű részeiben, egy tornádó megállíthatatlanságával nyilatkozik meg. Sokszor emlékeztetett az érett Marton döbbenetes alakításaira, bár a hang tömörségét, súlyát illetően elmarad nagy dívánktól. Felvételeit hallgatva nem voltam ennyire elragadtatva tőle, sokszor intonációs problémákat tapasztaltam a csúcshangjain (Elekra, Baden-Baden), most úgy tűnt, hogy ezen a technikai gondon úrrá lett, és igazolta azt a réges régi meggyőződésemet, hogy egy énekest reálisan megítélni csak élőben lehet.

Két éve Camilla Nylunddal osztozott Elsa szerepén Ricarda Merbeth, most mindkét alkalomra őt kérték fel, és jól tették! Merbeth idén sokkal jobban, fényesebb hangon és nagyobb technikai biztonsággal énekelt, mint akkor ő maga és kolleganője. Alakításában most elsősorban éppen ezt a fantasztikus technikai tudást szeretném méltatni. Nem udvarias ilyen dolgot kijelenteni, de Merbeth már nem éppen hamvas kora ellenére is őrzi egy fiatal német szoprán fényét és éteri tisztaságát, nyilvánvalóan technikai felkészültségének és eszköztárának köszönhetően. Hangja egyetlen pillanatra se mozdul ki abból a pozícióból, amely garantálja, hogy a figura tisztasáságát hangján keresztül sugározza. Hibátlan német énektechnika ez, amely olasz szerepekben valószínűleg nem működne ilyen jól, de német repertoárban csodálnivaló. Nagy öröm lenne többször hallani, pl Salome vagy Chrisothemis szerepében.

Kovácsházi mellett a magyar gárda erős pontja volt a király szerepében Fried Péter. Régen nem hallottuk, hiszen az Operaházban totális mellőzésben van része. Most talán a nézőtéren ülő Ókovács Szilveszter is belátta, hogy ezzel milyen merényletet követnek el a magyar operabarátok ellen, milyen veszteség volt, hogy Daland szerepében mást kellett néznünk és hallgatnunk. Fried Madarász Henrik rendkívül nehéz, magas fekvésű szólamát hibátlanul abszolválta, semmiben sem maradva el mellette éneklő nagynevű kollegáitól. Matériája szép, erőteljes, biztosan uralt és irányított hanganyag, szereptudása tökéletes és idiomatikus, uralkodói fenséggel és aurával bírt minden mgszólalásában. Ezen az estén kétségtelenül bizonyította, hogy az egyik legkulturáltabb magyar énekes, basszus fachban pedig nemzetközileg is jegyzett színvonalat képvisel.

A Hirdető jelentős, bár nem főszerepként számon tartott szólamában Haja Zsolt rendkívül kedvező benyomást tett, jó lenne nagyobb szerepekben ismét hallani.

A zenekar a Wagner napokon megszokott rendkívül magas színvonalon játszott, a kórus pedig a valaha életemben hallott talán legzseniálisabb kórusprodukciót nyújtotta. A hallgató lélegzete állt el érzékelve ezt a fényes és tömör együtthangzást: Jerikó harsonái szólhattak egykor így, bizonyítékul szolgálva egyben arra is, hogy az emberi hang hatásával, szóljon az szólóban vagy kórusban, semmi nem veheti fel a versenyt.

Mikor megtudtam, hogy a Lohengrint nem Fischer Ádám vezényli, kicsit megijedtem, mert még nem hallottam Vajda Gergelyt élőben. Biztosan tudom, hogy mások is gondoltak hasonlót, sőt akadt olyan ismerősöm is, aki ezek után el akart állni a jegyvásárlástól. A szokásos előítéletek, mint tudjuk… Végül nem tett így, és jól tette, mert Vajda Gergely kiváló teljesítményt nyújtott. Jómagam csak az első felvonás előjátékában érzékeltem még némi bizonytalanságot és összeszedetlenséget, de utána pillanatok alatt a megfelelő mederbe került minden, és a karmester kifogástalan műismerettel, biztos kézzel vezette együttesét. Csak remélni tudom, hogy operaházi meghívása — ott most igencsak kellenének jó karmesterek ! — csak (rövid) idő kérdése.

Az előadásról további képek találhatók a galériában