Kapcsoltam? (Márta István: Csodálatos mobilvilág)
2010. október 9.
Új Színház
MÁRTA ISTVÁN: Csodálatos mobilvilág
Operatórium hangokra és térerőre
Librettó: Szálinger Balázs
Rendező: Szikora János
Díszlet-jelmez: Tresz Zsuzsa
A hír angyala: Tóth János
A férfi: Derecskei Zsolt
A feleség: Frankó Tünde
Az anya: Fülöp Zsuzsanna
A lelkiismeret: Ambrus Ákos
A rossz: Bánsági Ildikó
A jó: Nemes Wanda
A Magyar Állami Operaház zenekarából alakult kamaraegyüttes
Vez.: Szennai Kálmán
*
Operabemutató? Mert akkor megyünk...
Persze, nem kell rájátszanunk a tájékozatlanságunkra, mi is tudjuk, hogy ha Márta István a szerző, akkor ez inkább valami más lesz.
Nem vitatom én, hogy a mester ért a zeneszerzéshez, egyrészt papírja is van róla, másrészt pedig elég hosszú az a műjegyzék. Szóval letett már az asztalra egy és mást, valamiért mégis inkább színházi szakemberként tartjuk számon.
Aki figyelmesen elolvasta a plakátokat, szórólapokat, általában a beharangozó írásokat, az most is inkább valami egyébre gyanakszik és nem operára. Performansz lesz az, valami zenés happening, akárki meglássa.
Avagy "operatórium"?
Vagy higgyünk a műsorfüzet félig komoly, félig tréfás felszólításának?
"Tisztelt Hölgyem/Uram! Ön az operatóriumi jeggyel egy interaktív színházi előadásra váltott belépőt. A mű – többek között – az emberi akaratot manipuláló csodálatos mobiltelefon-világ mindent behálózó hatalmáról szól. Kérjük, hogy készülékeiket feltétlen kapcsolják be!"
Interaktív színházi előadás?
De aztán sorjáznak a meglepetések, talán túl sok is ahhoz, hogy utólag konzisztens képe alakulhasson ki az embernek a szombat estéjéről. Amit ígérnek, nem tartják be, de amit nem, azt igen.
Kezdem azzal, hogy interaktivitásról szó se volt, és mobiljaink – legalábbis a sajátok – végig kikapcsolva maradtak, ahogy azt megszoktuk operában, színházban vagy hangversenyen. Az előtérben majd' mindenki kapott egy külön, csak az alkalomra szóló készüléket, de a közönség azon egy bevezető videót tekinthetett meg, majd az előadás alatt egyszer-egyszer szöveges üzenetben megkapta az éppen hallható ária (avagy kuplé) szövegét, azaz mindvégig maradtunk befogadók, passzív műélvezők. Nem is nagyon sikerült rájönnöm, hogy mire volt jó az egész mobilosdi – hacsak nem figyelemelterelésnek.
Igaz, ami igaz, az elterelés elég jól működött, így elég nagyot szólt Tóth János "belépője", vagy minek is nevezzük azt, amikor valakit egy dobozba zárva felvonszolnak a zenekari árokból a magasba, majd abból valósággal kirobbanva, trapézon hintázva énekel. Ezzel a rendezői megoldással alighanem sikerült az egész darabot helyhez – vagy legalábbis társulathoz – kötni, mert nem nagyon tudok más olyan baritonról, aki hasonló kunsztokra képes lenne. Ez a figura Tóth Jánosnak volt kitalálva.
De a többi karakter is telitalálat. Derecskei fáradt és merev kishivatalnok, adatfigyelő, statisztikus. Frankó Tünde egészen kivételes színészi képességeket mutat, egyszerre nyűtt háziasszony és vonzó fiatal nő. Fülöp Zsuzsa slamposságában is lehengerlő anyát alakít – hadd tegyem hozzá, hogy vokális teljesítményével is uralkodik.
A csintalan lányokban megszemélyesített jót és rosszat Bánsági Ildikó és Nemes Wanda játssza, és itt a "játék" szó eredeti és legjobb értelmére gondolok.
Operaházi énekesek és prózai színészek vegyesen. Az énekelnivaló ezúttal nem tesz közöttük különbséget, egyikük esetében sem túl könnyű, de nem is különleges.
Derecskei Zsolt és Frankó Tünde pedig éppúgy mond prózát, ahogy Bánsági Ildikó és Nemes Wanda énekelnek. A hatáskörök feltűnés nélkül felcserélhetők – és gyakran fel is cserélődnek.
Ezt azért sem nehéz megtenni, mert minden "szám" eléggé homogén, ahogyan az egész zene az. A stílus songok és filmzenék viszonylag egyhangú sora. Ki tudja, ha Kurt Weill kacérkodott volna a dodekafóniával, talán éppen valami ilyesmit írt volna?
Csak az előadást bezáró tényleg szép kórus lóg ki a sorból, de az sem különlegességével. Egyszerűen más, mint az addig elhangzott többi...
Az alkotók nem igazán szoktak örülni, ha a tanácstalan közönség vállvonogatva "érdekesnek" titulálja a művet. Ettől most, ha nem is nagy örömmel, de meg tudom kímélni őket: sajnálom, a darabot zenei szempontból érdektelennek találtam. Együtt a látvánnyal, a nagyon átgondolt szereplőmozgatással, a szinte folyamatosan vetített díszlet-elemekkel viszont annál hatásosabbnak.
A CD-változatot aligha érné meg piacra dobni, de az is kérdéses, hogy filmen működne-e. Talán azon sem.
De a műfaji bizonytalanság csak addig áll fenn, amíg Márta István szerzeményét valamilyen zenei műfajként próbáljuk meg definiálni. Azért nem opera, mert annak nem lenne jó, az "operatórium" pedig közhelyszerűen kézenfekvő hülyeség.
Ez kérem szépen: színház!
De térjünk csak vissza a csodálatos (illetve csodálatosan nyomasztó) mobilvilágra. Bizonyára itt rejlik a mondanivaló, a lényeg, minden, ami miatt érdemes volt a darabot megcsinálni és megnézni.
Azt már említettem, hogy az előadásra előkészített mobilok használatát figyelemelterelésnek éreztem. Amíg a publikum babrált a telefonjával, hogy megtekinthesse a bevezetőül szánt videocsatolmányt, fent a színpad hátterére ugyanannak a filmnek egy lényegesen bővebb változatát vetítették. Fordítva még pontosabb: amíg egy igazán szép filmetűdöt vetítettek a minden helyzetben telefonáló emberekről, addig a telefonokon egy sokkal kisebb felbontású, rosszabb minőségű, zanzásított vágás volt látható.
Az, hogy az áriák szövege elérhető legyen egy telefonra küldött szöveges fájlban, szintén csak az első pillanatban tűnt jó ötletnek, a másodikban már nem. Az operában a színpad fölé szokták vetíteni a szöveget, és úgy nem kell lehajtott fejjel böngészni. Elég egy-egy pillantás a szövegre, a figyelmem maradhat a színpadon, a szereplőkön, a játékon. Ráadásul a többnyire nagyon egyszerű dallamfordulatokkal operáló áriák – kamarazenekari kísérettel és magyar nyelvű szöveggel – mindenféle olvasható segédlet nélkül is kifogástalanul érthetőek voltak. Aki az odafigyelés helyett telefonjába bújt, végső soron sokkal kevesebbet kapott.
Nos, lehet, hogy ez volt az egész előadás lényege és mondandója? A féktelen mobilhasználat paródiája? SMS-t írunk, amikor beszélgethetnénk is? Videoüzenetet cserélünk, pedig találkozhatnánk is? Digitekre és pixelekre butított változatát éljük csak a valóságnak?
Ha így van, akkor értem.
Legalábbis ezt értem. Azt már kevésbé, hogy ehhez az olvasathoz mit szól az előadást támogató, a telefonokat osztogató, a műszaki hátteret nem kis munkával megteremtő mobil-vállalat...
De ez már legyen az ő gondjuk!
