Jupiter tervez, zenekar végez - A Semele magyarországi bemutatója

2005. március 26. - Fesztivál Színház
HÄNDEL: Semele

Semele: González Mónika
Jupiter: Timothy Bentch
Cadmus: Bretz Gábor
Juno: Lehőcz Andrea
Athamas: Artur Stefanovicz
Ino: Bakos Kornélia
Somnus: Fried Péter
Iris: Jónás Krisztina
Apollo: Szappanos Tibor
Savaria Barokk Együttes
Óbudai Kamarakórus
Vez.: Christian Curnin
Jelmez: Moldován Domokos
Díszlet: Csengeri Zsolt
Rendezte: Halász Péter

Händel Semeléje - bármi is a műfaja - operai külsőségekkel került kései bemutatásra Magyarországon. Ókori, szerelmi téma istenekkel, kevés kórustétellel: opera. Angol a nyelve: oratórium. Szerzője szerint: opera. 1744-es bemutatója szerint: oratórium. De mindegy is - ha lehet díszletettel, jelmezekben, némileg cselekményesen színre vinni, miért is ne?

Bacchus (Dionüszosz) fogantatásának történetét mondja el a görög eredetű mítosz. Semele földi királylány elfogadja a halandó alakjában érkező Jupiter udvarlását, aki egy távoli várában tarja őt. Juno féltékeny, és tervet eszel ki. Semelét, a nemcsak szerelmes, de kéjvágyó, öntetszelgő leányt annak húga, Ino képében megkörnyékezi, kérje meg Jupitert, mutassa meg valódi alakjában magát. Jól számít, a főisten villámai elpusztítják Semelét. Hamvaiból főnix kel életre, aki maga Bacchus, a bor, a mámor istene. Ino férjhez megy Athamashoz, a vég boldog.

A díszlet mai szokás szerint egyszerű: világoskéken világít a háttér, előtte egy rücskös, négyzet alakú, barnás falfelület, rajta díszként relief kosszarv álarccal, időnként előre dől. Meg begurul egy nagy, piros heverő. Úgy látszik, ez kötelező: hogy a nagy fekete térben valami - főleg, ha szerelemre utal - piros legyen. De nagyon.

A jelmezek ókorias női, férfi ruhák, tunikák, hosszabb lebernyegek. Az elején a főbb szereplők afféle ruha formájú \"fakabátban\", amely talán nehezen levetkőzhető sorsukat jellemzi, énekelnek, és próbálnak néha kicsit mozogni, tipegő léptekkel, némileg komikus látványt nyújtva.

Semele, a csábos földi leányzó, González Mónika, csábos operai énekesnői alakjában kelt most életre. Egészen magas követelményeket támaszt a mű az énekesekkel szemben. Az ütemek tucatjain keresztül kígyózó díszítések, fioritúrák hangterjedelmük egészét igénybe veszik. Nem csak ékesítmények, a dallam szerves részei, már csak az érzéki téma okán is. Mindenkinél. Semele annyival szerencsésebb náluk, hogy jó barokk szokás szerint - mint prima donna - ő kapta a legtöbb áriát. Sajnos, operai megszemélyesítője nem indított jól ezen az estén. Talán a premierláz, az új színházi közeggel párosítva, mindenesetre több kis bizonytalanság szeplősítette az egyébként szép, stílusos, alapjában bravúros éneklést az első számokban.

Bretz Gábor mint az apa, a király, túl nagy szerepet nem kapott sem az elején, sem a végén, de méltóságos volt megfelelően erőteljes basszusával.
Jól mutatkozott be viszont Bakos Kornélia Ino szerepében, egyéni színezetű, de szép, súlyos mezzo hangján biztosan hozta a virtuóz díszítéseket is.

Jónás Krisztina Irise kellemes, könnyed hangon jelenítette meg a hírnök istennőt.

Artur Stefanovitz kiérlelt kontratenor-alt hangon, de a többiekénél kissé halkabban szólaltatta meg a Semele után vágyakozó herceget.

Lehőcz Andreának jutott a szerep, hogy az intrikus Junót alt hangjával megformálja. Földi tüneményt jelenített meg, de hát érzelmei nagyon is földiek. Üt is két legyet Semele halálával, mint megjegyzi: eltűnik vetélytársnője, és így megszűnik féltékenysége is. Alt ide, alt oda, Händel tőle is koloratúrszoprán kvalitásokat kíván, amit tökéletesen megkaptunk Lehőcztől - megérdemelten kapta az első rész egyetlen nyílt színi tapsát.

Timothy Bentch mint Jupiter jó ideig lebeg a játéktér fölött, míg végre leeresztik, és szóhoz juthat. De előbb még el kellett(?) volna találnia a kerevetet, amely lassan-lassan próbált alája csúszni, de mégis, úgy látszott valahogy mellé sikerült leszállnia, mert mintha kissé nagyot zökkent volna. Viszont, hogy utána egy Jupiter miért áll neki ágyat tologatni, amikor már mindegy, hogy hol van az, ráadásul nem is bír vele?

Azért jól énekelt, de a magas hangok némelyike kis mértékben a máskor is hallható kontrollálatlanságot mutatta. Jelmeze inkább egy puttóhoz illett volna, az ezüstös, trikóra emlékeztető felsőrészhez nem igazán ment a barokkos, bugyogószerű alsó. Jupiter valószínűleg emberként is tiszteletet parancsolóbb volt.

Hagyott maga után kérdőjeleket a két felvonást magába foglaló első rész, mintha túl sok lett volna a bizonytalanság, ami az énekes teljesítményekre sem volt jó hatással. A második rész mindenestre hallhatóan felszabadultabban kezdődött, és itt már valóban magára talált González Mónika is, több bravúros áriája után csattant fel taps. De biztosabb volt Bentch is, ő is megérdemelten kapott ünneplést.

Fried Péter Somnus szerepében némileg megilletődötten kezdett, de mire a színpad közepére ért lassan surranó kis platformján, már magára talált, és nagy, operai basszusával adott súlyt az egyetlen jelenetre feltűnő szereplőnek.

Nagyáriát kapott a végén Athamas is. Kicsit megingott a hangja itt-ott, viszont a koloratúrák virtuóz megszólaltatásával megérdemelten vívta ki ő is a tapsot.

Szappanos Tibor szép tenor hangon énekelte Apollo nagyon kis szerepét.

Händel kevés recitativóval, inkább ariososzerű részekkel komponálta meg a művet, és a fő hangsúlyt a szinte mindenkitől megkívánt nagyon igényes áriákra helyezte. Különös erénye, hogy Semele halálából nem csinált zenei tűzijátékot, mintegy a keresztény pokolra szállítva az elhamvasztott bűnös lányt - lelke mélyén talán tényleg \"jó öreg pogány\" volt, mint azt Edward Fitzgerald 19. századi angol író megjegyezte?

Mindenesetre Semele inkább szomorú elmúlás-zenét kap, és a rendezés is finoman oldja meg a feladatot, a háttérhatároló falfelület egy villámvonal mentén kettényílik. Egyébként a rendezés ezen kívül sem feltűnő. Két emlékezetesebb pillanat maradt meg bennem, az egyik, amikor a közeledő Jupiter villámaitól megrettent nép-kórus festői alakzatban gyűlik össze, a másik Semele tükör-áriájában a hősnő magakellető mozdulatai.

A kórus - sajnos - nem állt a szólóénekesekhez méltó színvonalon, nem mintha rosszul csináltak volna valamit, alapból nincsenek azon a hangképzési, tisztaságbeli fokon, amit ide elvártunk volna.

De a legproblémásabb a zenekar volt. Az angol vendégkarmester, Christian Curnin mindent megtett, hogy az egész előadást magas színvonalon levezényelje. Látványos hiba nem volt, tempók, karakterek rendben. Feszültség szinten tartva, fokozva, visszafogva, ahogy a drámai szituáció kívánta. Viszont nem értem, miért kellett ilyen kvalitású zenészekből álló zenekart meghívni ehhez a produkcióhoz. Nem csak a közönség vájtabb fülű hányada nevében kérdés ez, hanem a jobb sorsra érdemes énekesek részéről is, akik, mint fentebb írtuk, kivétel nélkül igen-igen magas színvonalon teljesítették feladatukat. Nagyon megdogozhattak azért, hogy a mű kívánalmait megvalósítsák. Nem lehetett kis feladat ilyen, egyszerűen nincs mást mondani: amatőr módon szóló, végig egyöntetűen hamis kíséret mellett. Elfogadhatatlan és szomorú, hogy egy ilyen produkció lejárathatja a régizene ügyét, és pont az új színházteremben.

Nem kényszer - főleg egy Händel-opera esetében - az autentikus zenekar. Itt nincsenek hangszerelésbeli, kizárólag kópia instrumentumokkal megoldható finomságok, és ebből fakadó hangzásaránybeli, modern hangszerekkel csak nehezen megoldható feladatok. A korrekt vonóskíséret megszólaltatása a cél, itt mindennek az énekesekért kell történnie. Adja bármilyen zenekar, csak legalább elfogadhatóan. Sajnos, így maradt a rossz érzés. És a kérdés, hallhatjuk-e ezt egyszer úgy is, hogy az előadás egésze maradandó élményt okoz?