Újrafelfedezve (Az Anyegin második előadása)

2008. június 1.
Magyar Állami Operaház

CSAJKOVSZKIJ: Anyegin

Anyegin: Molnár Levente
Lenszkij: Nyári Zoltán
Tatjana: Frankó Tünde
Olga: Mester Viktória
Larina: Kukely Júlia
Filipjevna: Takács Tamara
Gremin: Rácz István
Zareckij: Clementis Tamás
Triquet: Kóbor Tamás

A Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara (Karig.: Szabó Sipos Máté)
Vez.: Kovács János

Jelmez, díszlet: Angelika Höckner
Rendezte: Kovalik Balázs

Bocsánat, de szubjektív élménnyel kell kezdenem.
Huszonhárom és fél évvel ezelőtt találkoztam először Csajkovszkij remekművével az Operaház színpadán, az akkor frissen felújított épület első évadja közepén, 1984. december 20-án, Békés András új rendezésében. Az előadás mellbevágott, a dalmű rögvest a kiemelt kedvencek közé verekedte magát. Még az időjárási körülmények is segítették a mű helyes appercipiálását. Emlékszem, a 2. felvonás végén (a párbajt követően) csendes és nagyon szomorú hóesésben zárult össze a függöny. A feszültséget enyhítendő - jó szokás szerint - kimentünk az utcára, ahol szép, sűrű pelyhekben kitartóan hullott a hó.
Békés szép, konzekvens rendezése majd két évtizedig lehetett a miénk, mint a Ház egyik mértékadó produkciója.

A körülmények úgy hozták, hogy 2008-ban az eredetileg kiírt változatoktól eltérően Kovalik Balázs rendezése került a dalszínház műsorára évadzárás gyanánt. Az a rendezés, amit korábban már Németországban és itthon Miskolcon is színrevitt. De nem levetett ruha, hanem újrafeldolgozás, vagy még inkább újrafelfedezés! Már többször találkoztam azzal a helyzettel, hogy egy rendező újra meg újra feldolgozza az adott operát. Jelentős rendező esetén (ezt azért hangsúlyoznám) a néző a mű egyre mélyebb olvasataival találkozhat.
Így történt ez most is.

Kovalik az operában óvatosan áthelyezett néhány megingathatatlannak hitt sarokpillért. Tatjána nem feltétlenül álmodozó kisleány az első két felvonásban, Olga sem az az üresen léha teremtés, akinek eddig gondoltuk. Lenszkij magányosságát más távlatba helyezte át (erről majd később), s váratlanul sorsdöntő fontosságot kapott némely mellékszereplő, elsősorban Filipjevna, a dajka, de Triquet, és még a párbajt levezénylő Zareckij is. A címszereplő evidens kiégettségét egyfajta oblomovos életuntság mázával öntötte le, tette még súlyosabbá.

Az Anyegin legfontosabb szelete az emberi viszonyok ábrázolása, ami nem is választható el az imént említett figurák átállításától. Filipjevna épp azért kap (új) hangsúlyt, mert sorsa más - ráadásul Tatjánáéval párhuzamos - dimenzióba kerül. S Triquet jelenete nem egy szimpla és üres betét, hanem igazi ízig-vérig dráma. Ő a társaság peremgyereke, aki minden gúny és élcelődés ellenére az egyetlen, aki őszinte érzéseket mer kimutatni - pechjére viszonzatlanul. És persze ő nyújtja át a fekete rózsát (Kovalik előadásának szimbólumát) Tatjánának. Olga és Lenszkij kapcsolata pedig az első pillanattól bukásra ítéltetett, mert a hősök nem ugyanabban a világban élnek, nem ugyanazt a nyelvet használják (a feltűnően egyforma öltözet ellenére sem).

Kovalik rendezése az elejétől végig konzekvensen képviselte az új színpadi- és mozgáskultúrát, amit művészeti vezetőként szeretne meghonosítani a Házban, Angelika Höckner jelmezei és díszletei pedig pontosan szolgálták a végletekig kicsiszolódott rendezői koncepciót.

Az új operai direkció javára legyen mondva, hogy a menetközben gyakran cserélődő színpadi és zenei vezetők ellenére is kitartottak az eredeti szereposztás mellett, azt csak az élet napi ügyei (vö. betegség, baleset) befolyásolták.

Ez utóbbinak köszönhetően Molnár Levente mindjárt két egymást követő napon alakíthatta a címszerepet, ami - elvileg - minden kritikai felhangot visszafogna. Szerencsére Molnárnak erre semmi szüksége. Alakítása rendkívül magasrendű, minden tekintetben európai léptékű, amit a művész fiatal kora még inkább értékessé tesz. A szólam rendkívüli terhelését könnyedén veszi, talán egyedül a zárójelenetben érezhető némi - abszolút jogos - fáradtság. Ha nagyon kukacoskodni akarnánk, akkor a kicsit egyoldalú hangképzést említhetnénk, nem feltétlenül muszáj Anyeginnek végigharsognia a szerepet. (De a körülmények ezt igazán magyarázzák.)

Évek óta nem láttam/hallottam ilyen összeszedett és kontrolált alakítást Frankó Tündétől.
Tatjána alakítója már a kezdetektől felnőtt asszony, aki értetlenül és főleg magányosan áll környezete gyerekes viselkedése előtt. Egyfajta Sentaként várja a Hollandiját. (S bár az eljön, a helyzetét nem ismeri fel, ezzel okozza Tatjána és a saját vesztét.) Frankó pontosan teljesíti a rendezést, ugyanakkor néha hűvösen kívülállónak érzem. Ez az oka, hogy Tatjánája nem indít meg, fájdalmán nem tudok sírni sem. De a zenei perfekció és a figura pontos megrajzolása feltétlenül tiszteletet érdemel.

Olgaként Mester Viktória a papírformának megfelelően pontosan hozza a Kovalik által kitalált alakot, zeneileg is hibátlan. Végtelenül profi munka.

Lenszkij jelmezében Nyári Zoltán már összetettebb eset.
Ismét szubjektív leszek. Kelen Péter több évtizedig csodált kongeniális figurája után szinte bármely alakítás fércműnek tűnik, s ezalól Nyárié sem kivétel. Tény, hogy éles, erőltetett hangon (de üzembiztosan) énekli végig a szólamot. Az is tény, hogy zenei artikulációja egyenetlen, tempói mindvégig a nyargalás jegyében születtek. Viszont így pontosan megfelel a Kovalik-féle olvasatnak, az űzött, hajszolt, evilágra nem való költő permanens halálbarohanásának. Ha hiányzik is az az éthosz, amit évtizedekig Kelen valósított meg a magyar operaszínpadon, kiderülhetett, hogy van más megközelítés is. (Amúgy amíg Kelen személyét, hangi és színpadi alakítását igenis beilleszthetőnek érzem Kovalik produkciójába, addig - egyes laikus operarajongó körök által forszírozott ötletként - Fokanov Anatolijét a rendezést látva és a művész korlátait ismerve egyenesen elképzelhetetlennek tartom.)

Gremin jelmezében kicsit idegenül mozgott, viszont annál hatásosabban énekelt Rácz István. Bár Filipjevna alakját pontos színpadi alakítással vázolta föl Takács Tamara, az énekesi teljesítménye helyenként bántóan zeneietlen maradt. Larina szerepében Kukely Júlia hasonlóképp attraktív mozgással és szürke énekléssel vétette észre magát.
Bár hallottam olyan véleményt, hogy Triquet szerepében Kóbor Tamás indiszponált volt, kollegáim előző estéről írt beszámolója alapján hajlok rá, hogy visszafogott és elcsukló dalát inkább a szerep egyedi felfogása és a rendezői igény alakította olyanná.

Dicséretet érdemel az énekkar a remek hangi és színpadi jelenlétért, ideértve azt is, hogy a rájuk bízott táncbetéteket perfekten adták elő.

Az előadás Kovács János biztos kezében volt, de a dráma nem izzott fel oly magaslatokba, mint például legutóbb az Elektra, vagy korábban a Kisvárosi és a Jenufa esetében.

Amikor a 2. felvonás szünetében kimentünk az Andrássy útra levegőzni, váratlanul visszaköszönt a huszonhárom és fél évvel ezelőtti élmény. Persze nem a hó esett a június eleji kánikulában, de az Operaház lépcsőjét borító fekete rózsa segített az előadás \"fílingjét\" maradéktalanul megőrizni. Jó lenne ezt a produkciót is sokáig, akár két évtizedig is látni.
Mértékadó előadás.