Jókor, jó helyen (A Nabucco a Zsidó Nyári Fesztiválon)

2012. szeptember 2.
Dohány utcai Zsinagóga

VERDI: Nabucco

*

A budapesti Zsidó Nyári Fesztivál sokadszorra tűzött műsorára egy teljes operát koncertszerű előadásban a Dohány utcai zsinagógában. Minden alkalommal sikerült olyan művet találni, amely tematikájában kapcsolódik a helyhez és annak szelleméhez. Halévy Zsidónője vagy a Sámson és Delila is jó választás volt, de a Nabucco valóban telitalálat: ha van opera, amelynek egyes részei mély ihletettséggel, valóban a lelket megérintve hangzanak e falak között, ez kétségtelenül az. A finálé nagy concertatójának szavai („Hatalmas Jehova, ki nem hall téged?”) vagy a művet lezáró mondat a zsidó főpap ajkáról („Az Urat szolgálva királyok királya leszel!”) bármely szertartás alatt elhangzó ima szövege is lehetne.

A helyszín és mű ritka szerencsés találkozásának felemelő atmoszférájáért sokat tett az alább majd részleteiben méltatandó zenei megvalósítás, azonban szomorúan kell megállapítani, hogy a koncert vizuális összképe, a látvány rengeteget rontott rajta. A hölgyek szépek voltak és elegánsak, de az urak… egységes döntést sejtet, hogy minden férfi szólista fekete ingben lépett pódiumra, amelyet anno José Cura vezetett be szokásként, majd folytatta Polgár László, Pappano és a többiek. Nem szerettem, kifejezetten utáltam az ő esetükben is, de Cura fekete selyem inge és a most látott fekete ingek szedett-vedettsége között zongorázható lenne a különbség. Volt itt nagyzsebes ing, fekete retro ingpulóver a hetvenes évekből, nem beszélve a basszus főszereplő ötnapos borostájáról, kipája alól szanaszét lengedező hajtincseiről… nem folytatom. Közelről nézve rémes volt, a kivetítőkön egyenesen riasztó, és abszolút méltatlan a műhöz, az eseményhez. Egy művész, ha fellépésre készül, ráadásul ilyen jelentőségű koncertre, nem engedheti meg magának, hogy ezzel az elhanyagolt és ápolatlan külsővel álljon ki, tiszteletlenül a mű, a hely és a fellépő kollegák iránt. A koncertszervezők pedig végképp nem engedhetnék meg neki.

Térjünk át a zenei megvalósításra, mert abban legalább szinte maradéktalanul örömünket lelhettük. Boross Csilla pár éve a római Operában, a Riccardo Muti keze alatt született előadásban egy csapásra robbant be az operai köztudatba Abigéljével. TV-ben láttam az előadást és benne az alakítást, nagyon tetszett, és vártam, hogy előbb-utóbb élőben is képet alkothassak róla. A vasárnapi produkció megerősítette az akkor szerzett pozitív benyomásokat. Boross hangja nem a nagy Abigélek sötét, súlyos hangja, nem Suliotis, Dimitrova, Gulin és Guleghina, hanem Deutekom vagy Fekete Veronika hangkarakterére emlékeztet, akik a legmagasabb koloratúrszoprán szerepek után, az Éj Királynőjétől érkeztek el Abigélhez, a „soprano drammatico d’agilitá” szerepkör legnagyobb próbaköveinek egyikéhez. Mindkét hangfaj indokolt lehet: az egyik, ha a súlyos hang mellett győzik a virtuóz részeket és bírják magassággal, a másik, ha a világos hangszín megfelelő hangerővel párosul, amelyet az együttesek és a zenekari hangzás gyakori vastagsága megkövetel. Boross Csilla hangja lényegében minden regiszterben adekvát a követelményekkel: a magas regiszterben semmiféle gondja nincs, biztosan és fényesen szól, széles torokkal, jó támasszal, laza hangképzéssel; a középregiszterben pont elegendő, csak a mély regiszter erőtlensége utal rá – a római előadás után megjelent olasz kritikák is ezt jelölték meg egyetlen hiányosságnak –, hogy nem vérbeli drámai szopránnal van dolgunk, azonban ezt az alakítás egészét tekintve nem találtam problematikusnak. (Ha Guleghina esetében elnézem, hasonló engedékenység megilleti Boross Csillát is.)

A másik dolog, amit produkciójával kapcsolatban rögzítenem kell, hogy – a pódium végletes behatároltsága ellenére is – lényegében eljátszotta Abigél szerepét. Apró gesztusokkal, néha még gesztusoknak sem mondható mikrojelzésekkel utalt a szereplők közti viszonyra, konfliktusra: a nyitány első hangjától benne élt a darab áramkörében. Színházban a színpadra lépés előtt még ihat egy kortyot, megmozgathatja izmait, itt ilyen lehetősége nem volt; nagy profizmusra vall, hogy belépő recitativója első hangjától, minden bemelegítés nélkül OTT VOLT, hangilag, figurában egyaránt. Esetében is tapasztalni lehetett azt a lényegében megfoghatatlan, de mégis érzékelhető aurát, amely azokat a művészeket veszi körül, akik a világ nagy színpadain forognak, a mi korábbi nagy énekeseinken is mindig meg lehetett érezni ezt a változást, a nagy karmesterek, nagy rendezők, nagy házak bélyegét. Ez a bélyeg immár rajta van Boross Csillán is. A magam részéről érdeklődéssel várom további itthoni fellépéseit, de abban szinte biztos vagyok, hogy nem Richard Strauss Ariadnéja az ő világa. Odabella, Giselda, Verdi korai, a nagy triász és közvetlen utána íródott operái nagyon is hangjának való szerepeit kéne inkább énekelnie, nem csak itthon, külföldön is.

Kálmándi Mihályt majd’ huszonöt éve hallgatom Nabuccóként, de azt kell mondanom, soha, 1989-es szenzációs Jochanaanja óta egyetlen egyszer se győzött meg ennyire. Hangja minden fekvésben a megfelelő erővel szólt, fortéban – talán a terem szerencsés akusztikája miatt is – a szokottnál tömörebben, súlyosabban; a szerep lírai részeiben, az áriában és a második felvonás nagy monológjában eddig soha nem tapasztalt bensőséggel, átéltséggel. Örülnék, ha majd színházban, kevésbé előnyös akusztikai viszonyok közt is azonos hatást tudna kiváltani belőlem. (Bár nem szorosan zenei kérdés, mégis megjegyezném, hogy annyira lefogyott, amely egy pont után már – Isten ne adja! – a pályát is veszélyeztetheti. Nézzen rossz példaként operai tenorkollegáinak egyikére, aki súlya ötven százalékának elvesztésével elvesztette hangja száz százalékát is. Ötvenéves kor felett el kell dönteni, hogy valaki manöken vagy hősbariton akar-e lenni. A kettő együtt nem megy.)

Amennyire tudom, Bretz Gábor először találkozott Zakariás szerepével, folytatva Verdi nagy basszusszerepeinek Banquóval megkezdett birtokbavételét. (Hova e sietség? Még nincs negyvenéves, basszusnak szinte gyermekkor, némi fokozatosság egészségesebb lenne.) A debütálásra utal, hogy ő volt az egyetlen, aki végig kottából énekelt, illetve nem is egyszerűen kottából, hanem a kottába bújva, abból szinte egyáltalán fel se pillantva. Így szerepformálásról esetében egyáltalán nem beszélhetünk. Ami a szólam énektechnikai részét, annak kidolgozottságát illeti, minden rendben van. Bretz bennem egyre inkább egy olyan énekes benyomását kelti, aki semmilyen értelemben nem hangfenomén, nem egy született, nagy, nemes orgánum, de amit a természet nem mért ki neki, azt tiszteletreméltó, sokszor egyenesen imponáló énekkultúrával igyekszik pótolni, és ez legtöbbször sikerül is neki. Zakariás Verdi nagy basszusszerepei közt az egyik legigényesebb, rengeteg iszonyatosan nehéz résszel. Nagyon magas, kényelmetlenül mély, és közben folyamatosan zúgni kell, mint egy orgona. Bretz fenn és lenn is megfelelő erővel szólt, hangi adottságai miatt az organazúgás elmaradt ugyan, de az első áriában mégis olyan autoritással szólalt meg, hogy azt hittem – igaz, még a többi főszereplő belépése előtt! –, hogy ez lesz az a ritka alkalom, amikor Zakariás elviszi az estét a másik két főszereplő orra elől. Nem így történt, egyrészt a másik két főszereplő kitűnő diszpozíciója miatt, másrészt, mert a második felvonástól már valamivel kevésbé erőteljesen szólalt meg, különösen a hangi organazúgást követelő második áriában. A prófécia nagyugrásos regiszterváltásai sem voltak teljesen törésmentesek hangszínben, legjobban azonban a nagy erővel és hosszan kitartott záróhangot hiányoltam, amelynek a darab egészét tekintve is szimbolikus jelentősége van. Ezzel a hiányossággal sajnos nem áll egyedül, nagynevű kollegáinak többsége is gyakran fárad el erre az utolsó E-re, amely énektechnikailag minden basszus számára kényelmetlen fekvés. Összességében Bretz Gábor hangilag Zakariás megszólaltatására ha nem is ideális, de legitim megoldásnak tűnt. Teljesítménye debütálásnak több, mint jó, sőt ígéretes, és ha tovább dolgozik a szerepen, sokkal magasabb színvonalra is képes lehet.

A három abszolút főszereplő mellett többen is hozták az operaházi Nabuccóból már jól ismert alakításukat, Fekete Attila, Gál Erika, Fülöp Zsuzsa és a pompás formában éneklő kórus különösen magas nívón járultak hozzá az est sikeréhez. A repertoár-előadásokon nem mindig tapasztalt lelkesedéssel játszott az Operaház Failoni Zenekara is, és ebben óriási érdeme volt a dirigensnek, Pál Tamásnak, akit sajnos évek óta nélkülözünk a pesti karmesterpultokról. Most ismét láthattuk, milyen profizmussal, darabismerettel vezeti zenészeit, manuálisan sokkal takarékosabban, de számomra több részben is korábban nem tapasztalt belefeledkezéssel, az apróságokra és a nagy ívekre is odafigyelő gondossággal. A kivetítőnek köszönhetően gyakran látszott, milyen örömmel, mosollyal nyúlt hangszeréhez a zenekar minden tagja; az együttmuzsikálás semmihez nem fogható öröme ez, és a tudat, hogy valami jóban, fontosban vesznek részt. Öröm volt tehát a zenélés nekik is. És ami talán még fontosabb: nekünk is.