Isten veletek, múlt szép álmai — Operai napló — Traviata

2025. január 28.
Erkel Színház

VERDI: Traviata

Violetta Valéry - Megyimórecz Ildikó
Flora Bervoix - Megyesi Schwartz Lúcia
Annina - Vincze Klára
Alfredo Germont - Boncsér Gergely
Giorgio Germont - Kálmándy Mihály
Gastone - Biri Gergely
Douphol báró - Dobák Attila
d’Obigny márki - Najbauer Lóránt
Grenvil doktor - Zajkás Boldizsár
Giuseppe - Oláh Levente Máté
Küldönc - Andrássy György

km a Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara
vez. Farkas Róbert

“Addio del passato bei sogni ridenti” — ezekkel a szavakkal búcsúzik Valery Violetta az élettől a Traviata harmadik felvonásának szomorú áriájában. Aligha lehetett volna adekvátabb darabot választani az Erkel Színház, mint operai játszóhely búcsúztatására, melyre a 28-i előadás közönségének nagy része egybegyűlt. Mert biztos vagyok benne, hogy nem csak bennem élt az a hatalmas nosztalgikus szomorúság, amellyel búcsút vettem a helytől, ahol megismerkedtem az opera műfajával, és lettem rajongója egy életre. Hányan, de hányan gondolják azt, hogy a döntés, amellyel az Erkelt elveszik a kispénzű operabarátoktól, borzalmas veszteség. Azoktól, akik az 50 milliárdért felújított Operaház megfizethetetlen helyárai miatt kiszorulnak onnan, legfeljebb olykor egy-egy kakasülői élményt engedve meg maguknak.

Szóval Traviata… a jól ismert, többször taglalt, szidott rendezésben. Láttuk sorozatban legutóbb júliusban az Operaházban. Itt van az Erkel színpadán is minden, a kanárisárga londinerektől Hófehérkéig, a felhőmintás pamlagtól a vattacukros néniig — nem érdemes szót se vesztegetni rá. Borzalmas továbbra is, úgy, ahogy van. Amit csak remélni tudok, hogy az Erkel Színház operai temetésével eltemetik Anger Ferenc ostoba rendezését is, és Verdi remeke, ha újra előveszik, kap valami új, méltóbb köntöst. Hiú remény? Lehet. Hiszen az Operaház új rendezései erre nem adnak semmi alapot, sőt. Félő, hogy még ennél a jelenleginél is csak rosszabb jöhet.

Az előadás új címszereplőt avatott, Megyimórecz Ildikó személyében, aki egy youtube-on látható interjúban nagyon őszintén és intelligensen beszélt arról, hogy tudatában van az előtte álló feladat szinte megoldhatatlan nehézségeinek, tekintve, hogy Violetta csodálatosan gyönyörű szerepe egyben a legnehezebbek egyike is. Szeptemberi Frasquitái után (a Carmenben) valószínűsítettem, hogy a szerepet el fogja tudni énekelni, nem kell készülnöm teljes kudarcra.

Melynek esélye egyébként nem volt teljesen kizárható, éppen a feladat olyan nehézsége miatt, amely először adódott Megyimórecz pályáján. Hiszen valójában ekkora szerepet még sose énekelt, eddigi feladatai között még a nagyobbak, főszerepnek mondhatók is eltörpülnek Violetta mellett. Kudarcot is vallhat valaki, aki hangilag, idegileg nem bírja a nyomást — de nem ez történt. A szerepet lényegében és alapvetően megoldotta, debütáló Violettaként egyáltalán nem vallott szégyent, sőt.

De hogy hibátlan lett volna, az nem állítható. Egyrészt nyilvánvaló, hogy hangja nem olyan koloratúrszoprán, amely könnyedén megbirkózik a Sempre libera koloratúráival és néhány gyilkos állásával. Melyek, valljuk be, nála gyakorlottabb és kifejezetten nagy énekesnőkön is kifogtak. (Raina Kabaivanska például a két desz miatt hagyta el a szerepet pár előadás után örökre.) Így ez a cabaletta alakításának egyik gyenge pontjának bizonyult.

Másik probléma, mint minden lírai szoprán Violetta esetében, a II. felvonás nagy kitörése, az “Amami, Alfredo” részben mutatkozott. Violetta addig már rengeteget énekel, a baritonnal való duett drámai kitörései is eszik a hangot, és ezek után kéne megszólalni egy tulajdonképpen drámai szopránt követelő részben. Mint szinte mindenki, Megyimórecz is, már a megelőző részben is hallhatóan fáradtan érkezett erre a pontra, ezért nem tudott olyan hatást kelteni hangilag, melyet ez a zenei pillanat megkíván.

Ellenben szépen megoldott kulcsfontosságú, hangjához jobban illő részeket, mint például a “Dite alla giovine”-t a Germont-Violetta kettősben, és a vártnál sokkal jobban a második báli kép olykor mély regiszterbe is kalandozó, erőteljes középregiszterre épülő szólamát. Szépen csinálta, énekben és játékban egyaránt, az egész utolsó felvonást is. Egyszóval kimondható, hogy a szerep alapvetően megvan, most kellene elkezdeni érlelni, csiszolni, előadásról előadásra, levetkőzve a még érezhető vizsgaelőadás jelleget — ha lenne ilyen lehetőség. De nincs. Egyetlen előadás jutott, és ki tudja, mikor lesz rá újra módja. Ez szomorú bizonyítvány arról, ahogy a színház ifjú énekeseivel gazdálkodik. Csodálkozni való ezen nincs, hiszen a színház főigazgatója interjúban már kijelentette, hogy nem tekintik feladatuknak az énekesek nevelését, felépítését.

Megyimórecz kiváló partnert kapott Boncsér Gergely személyében, aki megismételte a nyáron már méltatott kiváló Alfréd-alakítását. Mondom ezt úgy is, hogy az áriáig egyfajta nyugtalanságot éreztem viselkedésén, és ha az énekes nyugtalan, hangja is az lesz. Az áriában, mint nyáron is, az indokolatlanul gyors tempó bizonyára nem nyugtatta meg. A cabaletta azonban, úgy hallom, igen jól fekszik hangjának, előadási habitusának, és egy nem fulmináns — mint nyáron volt — de biztos magas C után megnyugodott, és onnantól nagyon kiegyensúlyozott, szenvedélyes, hangilag is perfekt alakítást nyújtott.

Kálmándy Mihály énekelte Germont Györgyöt — úgy, ahogy ő az utóbbi időben énekelni szokott. Hangja túl van már ezen a szerepen, hiányzik belőle a hajlékonyság, a puha színek, ráadásul az utóbbi években eluralkodott nála az a tendencia, mely a színház egy korábbi, azóta elhunyt baritonjának volt sajátja, hogy “löködi” a hangokat, amelyek így kiesnek a legato ívből. Fénytelen, kásás hang szól — Kálmándy énekel. Ő énekel, de valahogy érdektelen. Ez van.

A mellékszereplőket a nyáron örömmel dicsértem meg, tényleg üdítő volt olyan előadásokat nézni egymás után, amelyben a kis szerepek is rendben voltak. Hát most nem, nagyon nem. Az általános és teljes hangi sápadtságból is kisápadozott Megyesi Schwartz Lucia Flórája és Biri Gergely fahangú Gastonja. Visszasírtam, ej, be visszasírtam Fürjest, Fülepet, Káldi-Kisst és Ujvári Gergelyt!

A karmester Farkas Róbert volt, akit operában először hallottam. Úgy láttam, hogy biztos kézzel irányítja együttesét. Irányít inkább, mint vezet vagy kísér. Ez számomra az opera műfaja és kívánalmai esetében inkább negatívum, mint pozitívum. Sokszor mintha az énekesre való tekintet nélkül saját akaratát diktálná, és nem azt figyelné, mi a jó és kényelmes szólistáinak, például az áriákban. Érdemes lenne tanulmányoznia a témában Ferencsik János véleményét és szállóigévé vált mondását a karmester és a takarítónő párhuzamba állításáról.

A kórus és zenekar tette a dolgát, nem tudnék kiemelni se jót, se rosszat, hacsak azt nem, hogy a zenekar az Operaház előadásaihoz képest erőtlen és halk volt olykor, különösen a két híres előjátékban. Lehet, hogy kisebb a zenekar létszáma? Esetleg a zenekari árok méretének különbözősége miatt?

Egy mindent egybevetve nem igazán lelkesítő, de jó és szép momentumokat kínáló Traviatával búcsúztunk el tehát az Erkel Színháztól, magunk mögött hagyva, de sose feledve azt a tengernyi élményt, amely hozzá köt.

Hogy mi jön, még nem tudjuk. Színpad felújításról hallunk, ez helyes, de talán előbb kellett volna. Előbb, mint tízmilliárdokat költeni az Eiffel operajátszásra alkalmatlan “színházára”. Hogy erre a Traviatára az Erkel telt házat produkált, azt mutatja, hogy az a széltében-hosszában terjesztett állítás, hogy nincs, nem lenne közönsége az Operának, szemen szedett hazugság.

Csak nem mindegy mit és hogyan játszanak. Hiszen a korábban itt futó Nabucco, Tosca, Parasztbecsület, Bajazzók, Rigoletto előadások szériában is zsúfolt házakkal mentek. Ezekre emlékezve én nem adom fel, sőt: nem búcsúzom. Legalábbis nem végleg. Reméljük, hogy hamarosan új szelek fújnak majd az egykori Köztársaság téren. A Magyar Köztársaság majd az Erkel Színházat is visszaadja nekünk. Nekünk és az operának.

fotó:© MÁO, Berecz Valter