Illustrare necesse est? – A nürnbergi mesterdalnokok ünnepi „repertoár-előadása” a Budapesti Wagner-napokon

2016. június 26.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok

Hans Sachs – James Rutherford
Veit Pogner – Bretz Gábor
Balthasar Zorn – Megyesi Zoltán
Konrad Nachtigall – Blazsó Domonkos
Sixtus Beckmesser – Bo Skovhus
Fritz Kothner – Jürgen Linn
Kunz Vogelgesang – Kiss Tivadar
Ulrich Eisslinger – Csapó József
Augustin Moser – Lars-Oliver Rühl
Hermann Ortel – Piotr Prochera
Hans Schwarz – Cserhalmi Ferenc
Hans Foltz – Jekl László
Walter von Stolzing – Daniel Kirch
Éva – Annette Dasch
Dávid – Norbert Ernst
Magdaléna – Gudrun Pelker
Éjjeliőr – Pintér Dömötör

Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara, a Nemzeti Énekkar
vezényel: Fischer Ádám

A néhai zongoraművész és televíziós műsorvezető, Antal Imre, még közszolgálati tevékenysége idején, a Csarnokáriának igyekezett megnyerni ismeretterjesztésre szoruló hallgatósága érdeklődését. Úgy képzeljük el – mondta –, „mintha napjainkban egy fiatal lány az Erkel Színház falai között idézné fel a Táncdalfesztivált, amelyen az általa szeretett ifjú énekes nyerte el a közönség rajongását”. A jelen mindent tudó nemzedéke már akkor is aggódott azért, hogy amilyen könnyedén sikerült neki értelmeznie egy szituációt a kb. 750 évvel ezelőtt játszódó történetben, annak a nemzedéknek, amelyet már 760–770 esztendő választ el az őrgrófok, lovagok dalnokversenyének világától, kapaszkodókra van szüksége ennek felfogásához.

Rendületlenül tartja magát az a tévhit, és a fáradságot, agyonismétlést és önismétlést nem sajnáló, világdivattá nőtt törekvés, hogy az „érthetetlen” múltban játszódó drámai műveket közelebb kell hozni a jelen nemzedékhez, aki csak saját korát és generációját ismeri.

Minő szerencse, hogy az ifjúság felfogóképességéhez preparált interpretáció alkotóinak A nürnbergi mesterdalnokokkal legalább három évszázaddal könnyebb a dolguk, mint a Tannhäuser esetében lenne: immár a XVI. században járunk, az érdekes emberi jellemeket és viszonyrendszereket bemutató dalmű keretét a feltörekvő, művészetszerető polgárok világa, a mesterek dalnokversenye adja.

Több valós személyt is megörökít az opera, elsősorban a német irodalom nagyságát, az 1494 és 1576 között élt, Nürnbergben született és meghalt Hans Sachs cipészmestert. Akár kísérletet tehetnénk a Mesterdalnokok cselekményének pontos időbeli meghatározására is, figyelembe véve, hogy Sachs mely életszakaszában volt özvegyember (amitől Beckmesser bizakodva látja vetélytársa csökkent esélyeit), de valószínű, hogy Wagner elnagyolta ezt a kérdést (vagy más irodalomtörténeti, életrajzi forrásból dolgozott), mert ismeretünk szerint a derék suszter csak hatvanhat évesen jutott özvegységre (akkor már mind a hét gyermekét gyászolta), és a következő évben újranősült. Ne firtassuk hát, hány éves volt, amikor Éva láttán atyai és férfiúi érzelmek is táplálták szeretetét, illetve amikor a nagy tekintélyű aranyműves lánya még nem tartotta rossz viccnek, hogy akár hozzá is mehetne feleségül.

Ilyen kérdések bennem sem merülnének fel, ha egy hagyományosan koncertszerű előadásban hallottam volna a Mesterdalnokokat a Budapesti Wagner-napok rendezvényeként, s nem egy (igaz, ott már hagyományosnak számító) részben szcenírozott hangversenyen, amelyet kétségtelenül átsző az illusztrálás ambíciója. Hogy szükséges-e ez, vagy sem, nem jelenthetem ki, hiszen az előadás nem csak nekem szól, a fiatalok pedig, tudjuk… Annyit mondhatok, hogy amikor 1981 májusában a rekonstrukció miatt már nem játszó Operaházban koncertszerűen adták elő A nürnbergi mesterdalnokok III. felvonását (ahogy pár héttel korábban A Rajna kincsét is), a szűkszavúsággal nem vádolható Wagner zenéjének értelmezéséhez és tökéletes élvezetéhez nem hiányzott az illusztrálás.

Közvetlenül a Nemzeti Hangversenyteremben látott előadás előtt elolvastam -dni- szerkesztő Éva másképp is dönthetett volna főcímű kritikáját a Wagner-napok Mesterdalnokok-előadásának 2013. júniusi bemutatójáról. Kellő önismerettel: tudva, hogy bár respektálom, tetszésemet nem befolyásolhatja. Teljes egészében azért sem, mert a darab 17 szereplője közül 6 már nem ugyanaz. Tetszésünk eltérésének oka azonban nem ama hat énekes, hanem nézői személyünk és szemléletünk különbözősége.

Nem kétlem, hogy Michael Schulz rendezése „nagyszerű”: a ma már sokak által elfogadott és műfajnak tekintett „részben szcenírozott” keretein belül. Sőt, azt is elismerem, hogy a Müpa-beli Mesterdalnokok rokonszenvesebb a Ringnél, amelynek képi, „színpadi” világában zavaróan és fárasztóan zsúfolódnak a helyszíneket, cselekményt és asszociációkat illusztráló, technikailag is, az eredetiség és a lelemény tekintetében is heterogén megoldások.

A Mesterdalnokok helyszíneinek és történéseinek illusztrálásához tehát korántsem hiányoznak további utalások, viszont legszínvonalasabb megoldásai is felidézik azokat a színházi élményeimet, amelyekhez a rendezők (iskolai tanárok vagy profik) tanteremben, tornateremben, mozi vetítővászna előtt, vagy alkalmatlan stúdiószínpadon kényszerültek látványt teremteni. Noha a szűkös körülmények nemegyszer a tehetség próbakövei, számomra mindig a szegénységet érzékeltetik, azon egyszerű okból, hogy gyerekkoromtól legtöbbször az Operaházban, az Erkel Színházban és más fővárosi nagyszínházakban adatott meg színházat néznem. Most is arra gondoltam minduntalan, hogy miért így és ily módon, amikor van operaházunk, és egy kerülettel arrább ott áll az Erkel nagy színpada. Szerencsére azt nem mondhatom, hogy ott állnak üresen, mert működik mindkettő, program is van, tékozló bőséggel, de ha léteznek olyan dalművek, amelyeknek operaszínpadon kellene menniük, ráadásul évek óta hiányoznak onnan, egyikük A nürnbergi mesterdalnokok.

Eszmefuttatásomból kiderül, hogy nemcsak a részben szcenírozás fukarságát kifogásolom, hanem a játszóhelyet is. Azt ugyan örömmel ismerem el, hogy a Nemzeti Hangversenyterem lebonyolítási színvonala és akusztikája ezúttal is csak a kiváló jelzővel illethető – hozzáfűzve, hogy például a Mesterdalnokok számos előadásán az Operaház és az Erkel nézőterének különböző pontjain sem akadtak akusztikai hiányosságra vezethető problémáim.

Ha már az elismeréseknél tartok: a zenei produkció Fischer Ádám irányítása alatt számomra hibátlannak, tökéletesnek és hatásosnak bizonyult. Az énekesek legtöbbje (megnevezésük nem marad el) szerepének teljes terjedelmében kivételes érzéki élményt nyújtott. Aki nem annyira, leginkább az illúziókeltésben hagyott hiányérzetet, ami nem történt volna meg, ha a produkciónak nincs illúziókeltő törekvése. Ha nincs olyan törekvése, hogy ne a XVI. századi Nürnberg polgárait lássuk, hanem valamilyen más és nem is egységes miliőt, különbözőképpen mixelve a standard pódiumi megjelenéssel. Márpedig Wagner sohasem írt bármely korban és bárhol megtörténhető zenedrámát, A nürnbergi mesterdalnokok sehol máshol és más korban nem képzelhető el, csakis az általa meghatározott koordináták szerint.

Az előadás legnagyobb élményét James Rutherford Sachs-alakítása hozta gyönyörű színű, kiegyenlített baritonjával, egységes, fáradhatatlan és rokonszenves alakításával. Nem azért, mert a színlap szerint következik: közvetlenül utána kell említenem Bretz Gábort, aki Pogner szerepében nagy basszusaink örököseként nem igazi basszushanggal és nagyon fiatalon mutatkozott be. Viszont a Rutherfordéval vetekedő deklamációval és olvadékonysággal. Sosem voltam bizalmatlan Bretz iránt, de most úgy gondolom, jó pár év múlva nagyszerű Wotanunk is lehet a személyében.

Bo Skovhust nem a kevésbé szép baritonja vagy megjelenése teszi alkalmassá Beckmesser szerepére, hanem kitűnő jellemformáló képessége és mozgáskultúrája, amely úgy gondolom, az operán kívüli műfajokban is kamatoztatható lenne. A kamattal nem arra a többletre gondolok, amit akár el is hagyhatott volna, noha azt sem állítom, hogy ezt olcsósága miatt jegyzem meg. Nem.

A férfi szereplők jelmeze mindig a hagyományos koncertviseletből, a frakk vagy a szmoking variációiból indul ki. Az eddigiek megjelenésének illúzióját itt-ott kabát, szakáll stb. javította vagy pontosította. Daniel Kirch, fiatalsága és biztos, derűs kiállása ellenére igényelte volna azt a rendezői és jelmeztervezői beállítást, amellyel Walter von Stolzing hatását színpadi előadásban szokás fokozni. Kirch is kifogástalan, szép énekléssel ajándékozta meg a publikumot, azt sem zárom ki, hogy az ő hanganyaga az ideális, eddig hallott Waltereim közül. Az étosz az a többlet, amitől számomra Simándy József és Molnár András alakításának emléke marad a legfényesebb.

Ahogy nem tudjuk pontosan, hány esztendős Hans Sachs, amikor rejte(gete)tt szerelme elé engedi a szeretett lányka és a rokonszenves lovag boldogságának egyengetését, Éva életkorát sem tudjuk pontosan. Nagy valószínűséggel tízes éveinek közepén jár, hiszen a középkor végén, az újkor hajnalán (attól függően, hogy milyen kultúrában húzunk cezúrát a két történelmi kor között) ilyenkor már egzisztenciális kérdés volt a lányok férjhez menetele. Magabiztos, cseppet sem szégyellős kommunikációja a férfiakkal inkább azt erősíti, hogy ezt még gyermekként teheti gátlástalanul, nem fiatal nőként. Úgy gondolom, ez a Wagner-heroina ennek érzékeltetésére feltételez lírai szopránt, sötétítés nélkül. Színpadon számomra Andor Éva, később Kincses Veronika hangja és stílustalálata bizonyult eszményinek a szerephez.

Annette Dasch teljesítménye a Sachsszal énekelt kettősben és a kvintettben kimagasló, de nem meglepő, és inkább professzionális, semmint megrendítő egy érett és vélhetően sötétített hanggal. Úgy éreztem, az énekesnő túl van Éva korán és ezen a szerepen, amit megjelenítése is erősített. Előttünk áll egy szép és sudár énekesnő, mindvégig egy mai nő biztonságával a társadalomban, azonosíthatatlan „üzenetű” ruhákban. Jó, a rózsaszín a lányoké (volt valamikor). Térdközépig ér, és nem a derekát, hanem csípőjét hangsúlyozza egy keskeny, piros öv. Megtermett asszonyt látunk magunk előtt, ha pontosítani kell: munkásnőt az 1950-es évekből, üzemi bálban. A fehér ruhában még termetesebbet.

Ennél is nagyobb fiaskó Magdaléna kitalálása. Gudrun Pelker az énekesnő neve, de nem tudok beszámolni arról, hogyan énekelte szólamát, mert elvonta róla figyelmemet az elmélkedés fehérrel díszített, ordináré narancssárga kosztümjén: egy takarítónőt látok-e a termelési értekezleten vagy egy boltvezető helyettes asszonyt, amikor a vállalati ünnepségen átveszi a „kiválót” (kiváló dolgozói kitüntetést).

A dajka riasztó küllemében persze az az igazán zavaró gondolat, hogy hogyan tud ezért a nemcsak idősebb, hanem nőiségét elhagyott nőért lelkesedni suszterinas. Norbert Ernst nem a karakter-, hanem a lírai tenorok közül való Dávid. Míves éneklésében ritka szép pianókkal is megörvendeztetett.

Bevezetőül hivatkoztam -dni- kritikájára, amelyet – remélem, érzékelhető – korántsem a szerkesztői véleményhez igazodás végett olvastam el. Hogy én is ugyanannak a szereplőnek a méltatásával zárom a sort, annak az a célja, hogy az összességében rendkívüli élménynek vallott előadásról szóló beszámolóm végkicsengését ne a női szereplőkről írottak határozzák meg.

A részben szcenírozást elutasító szemléletemet szinte cáfoló kakukktojásnak bizonyult Pintér Dömötör alakítása: az Éjjeliőr szerepének csupán kétszeri megszólalásában, és „kellékének”, a harsonának megszólaltatásával önmagában illúziót, egzotikus légkört (XVI. századi Nürnberg) tudott varázsolni. Dicsérete az őt kiválasztó szemet (fület) is illeti.

fotó:© Müpa – Posztós János