Idomeneo, Puritánia királya

2005. március 19.
Debrecen, Csokonai Színház
MOZART: Idomeneo

Alig több mint egy hét telt el a premier óta. Rutinos színház/operajáró ember tudja, érdemes lehet később megtekinteni a produkciót, hiszen a premier láza elmúltával az alkotás tovább érlelődhet. A műsoron Mozart Idomeneója szerepel, melyet ha ritkán elő is vesznek, gyakorta kevés előadást ér meg, mondhatni megbukik. De ki lehet egy ilyen operára kíváncsi vidéken? Senki. Szinte senki. A nézőtér látogatóért kiált. Talán ha ötven fizető, nem szolgálati és hasonló jeggyel érkező vendég van. A darabot (szerencsére?) a három helyett két felvonásban adták, így kevesebben távoztak a szünetben.

Első pillantásra a rendező, Antonio Petris által megálmodott díszlet igen letisztultnak, ám praktikusnak tűnik. Ehhez képest a megjelenő jelmezek közül három fejdísz is nevetésre ingerel: Ilia úgy lép be, mintha most bújt volna elő a szénakazalból, szénaszálakkal dús szőke - gésaszerű - hajzatában. Az Idamante iránt táplált plátói szerelem gondolata innentől eleve elvetett, hiszen a \"nyomokat\" egyértelműen egy pásztoróra nyomainak vélhetjük. Elektra hajkoronáját kétséget kizáróan a Soma néven elhíresült \"megasztár\"-ról mintázhatták, Idomeneo megtört alakjával pedig a sisakjából kiálló fűzfaág nem egyeztethető össze.

Valahogy így hatottak a főbb szereplők is, jelmeztől függetlenül. Gondolhatnánk, hogy az énekesek számára Mozart felér egy áldással: énekelhető melódiák, abszolválható recitativók, kamaraéneklési alapok (duett, tercett stb.). Azonban a bécsi klasszika zsenijének műve is megköveteli, hogy az énekes az alapvető énektechnikai képességek birtokában legyen. Ez esetben sajnos a négyből három (Idomeneo, Idamante és Ilia) összemosható.

A nyújtott produkciók kevéssé elfogadhatók. Molnár Andrea (Ilia) hangszíne átlagos, s kifejezőkészsége hangjának erejével párhuzamosan gyenge marad. Az egyes hangok összemosása könnyen tetten érhető nála, különösen a harmadik felvonás nyitóáriájában teljesítendő koloratúrák esetében. Ujvárosi Andreától és az általa megformált Idamantétól is többet vártam. Tudtam jól, hogy tremolójának méretével kevésbé élvezhető éneklése, ám esetében ezt eddig mindig ellensúlyozta színészi képessége. A két hölgy a szerelmi kettőstől eltekintve ugyanis többnyire állt, mint egy cövek, még a vallomások sem hatottak, az arc mimikája kevés, a kezek lógva maradtak.

Lehet, hogy a rendezés minimalizmusa késztette őket erre? Tény, Antonio Petris direktívája többnyire a hagyományokon belülről építkezik, a lehető legpuritánabb eszközökkel mozgatja a kórust, a szereplőket. Kicsit előrébb mutat Xavier Rivadeneira Idomeneója, aki tényleg megtörik, ám az ő mozgásán is bizonyos korlátozottság érzékelhető. Éneklésére jóval összefogottabb dallamívek jellemzők, ám a fentebb kifogásolt futamok az ő esetében is gyengélkedtek.

Az, aki leginkább felrázta a tespedő, unatkozó nagyérdeműt, Wittinger Gertrúd volt. Ő volt az a fúriaként tomboló, féltékeny Elektra, aki nemcsak hangjának vivőereje, kifejezése, de annak csengése és színészi játéka okán is kilógott a szereplőgárdából.

Ezek után talán meglepő, hogy az egyéni produkciókhoz képest a duettek, tercettek és a kvartettek igazán meggyőzően szólaltak meg, kiegyensúlyozott hangzással. Mintha csak egymás gyengeségeit fedték volna el.

A zenekar ugyanolyan bágyadtan indult az estének, ahogy az énekesek, s ahogy a kórus is. Hamiskás vonósok, félrefújó trombiták, az olykor döcögő tempók pontosan hozzáilleszkedtek az egész produkcióhoz. Az óriási koncentráltsággal vezénylő karmester, Philippe de Chalendar kezéből néha ugyan kicsúszott az irányítás, mégis nagy az ő érdeme. A színház kórusa a kezdeti bizonytalanság után a megszokott jó színvonalat hozta. Külön kiemelendő a második (most első) felvonást záró \"Corriamo, fuggiamo\"-kórusa.

Az előadás végén kitartó volt a taps. Nem értem, miért. Hiszen olyan sík, olyan puritán, olyan semmilyen ez a produkció.