Húsz év múlva – A Rajna kincse a Budapesti Wagner Napokon

2026. június 25
MÜPA Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

WAGNER: A Rajna kincse

Wotan - Tomasz Konieczny
Donner - Szegedi Csaba
Froh - Megyesi Zoltán
Loge - Norbert Ernst
Fricka - Schöck Atala
Freia - Horti Lilla
Erda - Gál Erika
Alberich - Jochen Schmeckenbecher
Mime - Jürgen Sacher
Fasolt - Tijl Faveyts
Fafner - Sorin Coliban
Woglinde - Sáfár Orsolya
Wellgunde - Fodor Gabriella
Flosshilde - Kálnay Zsófia

km. MR Szimfonikus Zenekar
vez. Fischer Ádám

A magyar klasszikus zenei életben talán egyetlen fesztivál nem szerzett olyan gyorsan nemzetközi hírnevet, mint a két évtizede alapított Budapesti Wagner Napok. Már megalapítása elképesztő felütéssel indult a Parsifal végtelenül letisztult és azóta számos alkalommal újracsodált rendezésével, pazar szereposztásával. Akkor azt hittük, ezt nem is lehet fokozni, de mindjárt a következő évben sikerült, akkor jött A Rajna kincse. Első pillanattól kezdve érezhető volt, hogy nem egyszeri véletlen volt az az előző évi Parsifal. Jómagam így rajongtam: „A Rajna kincsével a Wagner Fesztivál nagyot lépett tovább azon a bizonyos úton a tökéletesség irányába.” És ez mindmáig tart, még akkor is, ha előfordulnak egyenetlenebb produkciók.

Idén – a hírek szerint – elbúcsúzott Hartmut Schörghofer Ringje, mert a szervezők majd valamikor egy újabb Tetralógiával állnak elő. Aki olyan hosszan nézelődik a hazai zenei berkekben, mint jómagam, hallott már ilyen nyilatkozatokat és számos alkalommal találkozhatott az efféle döntések megmásításával is. Úgyhogy a remény még azért él, ennek ellenére kötelességemnek éreztem újra felkeresni Ring-kedvencemet, a Rajnát.

A szűk két évtized alatt a komplett szereplőgárda kicserélődött. Illetve: majdnem, a kivétel a fantasztikus Schöck Atala, aki 19 esztendeje még Flosshilde volt, de jó ideje már Fricka alakítója. Figurát teremt, olyat, ami nemcsak ott van a darabban, hanem tevőlegesen vesz részt a cselekmény alakításában, amit nem olyan egyszerű megvalósítani, mint most ezt leírni. Hatalmas művészi feladat.

A főbb közreműködőknek nemcsak a szerep kívánalmaival kell megküzdeni Budapesten, hanem olykor az elődök által felállított mércével is. (De ezzel nemcsak ők lehetnek így hanem mi, publikum is.) Az „alapító Loge”, Christian Franz sokáig, nagyon sokáig, utoljára 2024-ben keltette életre nálunk az akkor már negyedszázada énekelt kedvenc szólamát, ami elképesztő hendikep bármely utód számára. Norbert Ernst nem is igazán tud ezzel az árnnyal megbirkózni, noha alakítása nyomokban tartalmaz némi Franzot is. Talán jobb lett volna nagyon más oldalról közelíteni ezt az elképesztő alakot, számomra a Ring legizgalmasabb figuráját.

Hasonlóan magasra tette fel idehaza a lécet sokáig Alberich alakítójaként Hartmut Welker, aki még bőven 70 fölött is elképesztő ruganyosan ugrott ki békaként az árokból, hogy utána ránk (és Wotanékra) zúdítsa máig hátborzongatóan ható átkát. Jochen Schmeckenbecher már jópár éve átvette tőle az utálatos törpe szerepét, de pont az átok még mindig inkább Welker hangján szólal meg. Schmeckenbecher minap nagyszerű Klingsort énekelt nálunk, de ez az eset mutatja, hogy vannak szólamok és előadók, melyek végletesen összeforrtak, elsősorban a nagyközönség tudatában, ami az operaműfaj egyik nagy talánya.

Wotan alakítójának ezúttal nem kellett elődök árnyaival viaskodni. Tomasz Konieczny kerek húsz esztendeje a Budapesti Wagner Napok hőse (az első Parsifalon Amfortas volt). Magabiztosan hozta a kötelezőt, de nem bizonyult kiemelkedő főistennek. Jürgen Sacher is visszatérő Mime, talán a szerep is soványabb, mint Siegfriedben, ezért kevéssé volt mutatós közreműködése.

Pazar megoldásokat kaptunk az óriások személyében. Tijl Faveyts (Fasolt) érzékenyen jelenítette Freia iránt érzett mély vonzalmát, míg Sorin Coliban (Fafner) a durva lelkű, anyagias testvér oldalát mutatta meg markáns eszközökkel. Ellentétük talán még soha nem hatott ennyire szélsőségesen. Freia alakítójaként Horti Lilla nagyon szép és ihletett alakítással rukkolt elő.

Gál Erikának Erda szólama a MÜPA színpadán mindig soknak tűnt, bár pár éve az operaházi felújításon sokkal meggyőzőbb volt, de ezúttal ismét hiányérzetünk támadt. Szegedi Csaba (Donner) és Megyesi Zoltán (Froh) korrekt módon, de messze nem kiemelkedően oldották meg feladatukat. Hatásos és muzikális volt a rajnai sellők triója (Sáfár Orsolya, Fodor Gabriella, Kálnay Zsófia).

Fischer Ádám ezúttal is a nagy formákra ügyelve irányította a színpadot, az előadás végén nemcsak az aktuális előadásért, hanem az elmúlt húsz esztendőért is szólt a vastaps – teljesen jogosan.

fotó:© MüPA - Posztós János