Hullaszag és totálfény (Az Anyegin a MÁO-ban)

2008. május 30.
Magyar Állami Operaház

CSAJKOVSZKIJ: Anyegin

Anyegin: Molnár Levente
Lenszkij: Fekete Attila
Tatjana: Bátori Éva
Olga: Mester Viktória
Larina: Balatoni Éva
Filipjevna: Kovács Annamária
Gremin: Fried Péter
Zareckij: Vághelyi Gábor
Triquet: Kóbor Tamás

A Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara (Karig.: Szabó Sipos Máté)
Vez.: Kovács János

Jelmez, díszlet: Angelika Höckner
Rendezte: Kovalik Balázs

Schwerin és Miskolc után Budapesten is színre került Kovalik Balázs Anyegin-rendezése. Bár a Magyar Állami Operaház előadásához először Zsámbéki Gábort, majd Anatolij Vasziljevet kérték fel rendezőnek, végül úgy alakult, hogy a szükségből kovácsoltak erényt.
S ennek mi, nézők, csak örülhetünk.

De kezdjük az énekesekkel, hiszen sokak szerint miattuk járunk operába.

A címszerepben (az eredetileg csak a második estére kiírt) Molnár Levente angol kifejezéssel élve Anyegin-in-the-making, sokat ígérő alakítással mutatkozott be a szólamban, azonban - elsősorban a szerepformálás terén - van még hová fejlődnie. Néha az az ember érzése, hogy nem igazán neki való a szerep, nem az a tipikus kiégett, megkeseredett orosz értelmiségi. A premieren vokálisan mindvégig igen megbízható volt, sehol sem kellett forszíroznia az éneklését, az is igaz viszont, hogy az ihletettebb pillanatokkal némiképp adós maradt.

Bátori Éváról Tatjána szerepében viszont szuperlatívuszokban illik szólni. Ő az az énekesnő, aki nem csak azonosul a rá osztott szerepekkel, hanem a lelkét is a színpadra viszi. Mennyi fájdalom, mennyi lemondás, mennyi remény van egy-egy megszólalásában. Egyaránt meggyőző fiatal álmodozóként és sorsába beletörődött hercegnéként. A Levélária Bátori Éva tolmácsolásában az előadás csúcspontja, hatása alól sokáig nem szabadulhat a hallgató.

Fekete Attila is nívósan helytáll Lenszkij szólamában, a 2. felvonásbeli áriáját szépen oldja meg, és szerencsére alig-alig erőlteti a hangját (pedig ez rá korábbi szerepeiben sokszor volt jellemző). Színpadi jelenléte egyértelművé teszi: ez a Lenszkij nem az eddig megszokott sápkóros poéta. Olgához intézett áriája végén mint egy párizsi apacs, nyomul rá a nőstényre, s a születésnapi estélyen sem annyira az ábrándozó költőt, mint inkább a vizecskét igencsak kortyolgató ösztönlényt látjuk.

A kisebb szerepekben sincs ok panaszra: Larina és a dada nem okoz csalódást, Mester Viktória (a széria egyetlen Olgája!) meggyőző, csakúgy, mint a Gremin herceg figuráját igen stílusosan, nemesi tartással megjelenítő, Sinkó Lászlóvá maszkírozott Fried Péter.

S most vissza a színrevitelhez.

A rendezésről akár azt is lehetne írni, hogy nincs mit magyarázni rajta. De ez esetben nem azért, mert \"ami nincs, arról nem lehet...\", hanem éppen ellenkezőleg: minden világos, érthető, logikus, elfogadható. S valamely momentum nem is \"esik le\" egyből, érezhető, hogy helye van, pont ez kellett oda, nem lóg ki a koncepcióból. A szimbólumrendszer egyszerű, de nagyon eltalált, s a mögötte levő tartalom határtalan mélységekig kibontható. Szinte mindegyikről bekezdéseket lehetne írni. Közös jellemzőjük, hogy valamennyi jó, ötletes, adekvát, konzekvens. Modern, de nem lila.

A díszlet minimális, de (vagy épp emiatt) minden eleme nagy hangsúlyt kap.
A padló egy hatalmas rámpa, mely időnként elfordul, s a szereplők is hol a tetején, hol az alján helyezkednek el. Rámpa? Lejtő. A sorsok már eleve elrendelve - a gravitációt nehéz figyelmen kívül hagyni.
A színen négy hatalmas ajtó / ablak / térelválasztó elem látható. Felemelkednek, keringenek, eltávolodnak egymástól - elhelyezkedésük, funkciójuk változó. A tér megteremtéséhez hatásosan (jellemzően Benetton-színekkel) járul hozzá a világítás. Ötletes, amikor a Gremin-bál kezdetekor a színpad aranyszín keretét is megvilágítják, ezáltal darabbéli díszletté teszik azt. És nagyon ütős, amikor a levél elküldése után szinte seszínűvé válik a tér, a hátsó falon pedig felbukkan a csillagos égbolt. Transzállapot. Tatjána nincs itt, más szférába emelkedett.
Néhány reflektor is díszletelemként funkcionál - semmi nem maradhat rejtve, árnyékban. Az egyik reflektor különleges \"főszerephez\" jut: a szereplők közvetlen közelről, szemtől szembe éneklik bele vakító fényébe legőszintébb mondataikat - ő a Central Scrutinizer, a gyóntató, a rejtett gondolatokat előcsaló pszichológus, a Titkos napló, a Lelkiismeret. Csattanót nem lelőve: ebbéli minőségében nem csak passzívan erősíti az előadást.

A jelmezek a világítás fényeivel harmonizálnak - erőteljes, markáns vörös, fehér, fekete és arany kosztümök. A jelképrendszer részei, s tulajdonképpen csupán egyszer idéznek elő furcsa hatást: amikor Lenszkij a párbaj előtti ária egy részénél lábát lelógatva gubbaszt a rámpa szélén, vörös ruháját és a pozitúrát látva a Szünidei matinén szocializálódott infantilisabb nézők hajlamosak Kemény Henrik Vitéz Lájszlójára asszociálni.

A rendezői koncepció része néhány új szereplő behozatala: a darab elején fehér ruhában könyvet olvasó alakokat látunk, akik nem sokkal később már sötét szerelésben, afféle halálfigurákká, végzet-hírnökké változva bukkannak fel rendre a főszereplők körül. Mint a kopasz ember a Doors-filmben, Jessica Lang a Mindhalálig zenében. Mintha a Sex Pistols tagjai shaolin szerzeteseket játszanának a Mátrixban. Hátborzongató. Félelmetes húzás, amikor a párbajnál Anyegin segédjeként az egyik ilyen alak jelenik meg - s kúszik utána prédára sóvárogva a többi.

Szokatlan fogás, hogy Kovalik humort vitt egyes jelenetekbe, elsősorban a szereplők mozgatásával, de ide sorolható, hogy a párbajt levezénylő Zareckijből halálügyi csinovnyikot csinált. (Vághelyi Gábor ki is játszotta a ziccert, másnap ez Clementis Tamásnak már nem sikerült ilyen jól.)

Tulajdonképpen két olyan rendezői ötletet lehet megemlíteni, amely szakít az eddigi hagyományokkal, s vitára adhat okot.

Az egyik Triquet szerepe. Előadásába soronként röhögnek bele az egybegyűltek, gúnyolva nyelvi hibáit. Aztán az ismétlésben elcsendesednek, mint a vörös ingesek Nemecsek credója után. Megérzik, hogy most a helyi lúzer kuplékirály nem őket szórakoztatja: Triquet éppen coming-outol. Szerelmi vallomás, szégyenlősen, reszketve, idegesen, esélytelenül. Kóbor Tamás hangja gyenge, meg is bicsaklik, ám mivel szerepét a második előadáson ugyanígy abszolválja, még az is benne van a pakliban, hogy koncepciózus formálással állunk szemben. Elvégre csak íratlan szabály, hogy operaszínpadon \"szépen\" kell énekelni.

A másik újítás Lenszkij halála, mely ez esetben önként vállalt vég. S mivel a feliratozás szerencsére nem a mű-, hanem a nyersfordítást hozza, egyértelmű: ez a felfogás teljességgel indokolt. Ám épp emiatt színpadi kivitelezése már kissé túljátszott, szájbarágós.

Mint fentebb jegyeztük, a rendezés, a szimbólumrendszer szinte mindegyik eleméről bekezdéseket lehetne írni. A megannyi áttételes, egymásra utaló-rímelő megoldás felsorolásától nem csak a túlírtság veszélye tart vissza minket - a frappáns szcenikai elemek aprólékos bemutatásával a felfedezés örömét vennénk el azoktól, akik későbbi előadásokra váltottak jegyet.

A MÁO új bemutatója több mint leporolás - az inverz tündérmese szimpla illusztrációja helyett egy korszerű, elmélyülésre késztető, ugyanakkor minden \"eredeti\" mondanivalót megtartó és egyben továbbgondoló Anyegin-előadáshoz van szerencsénk.