Hogy kerül ide Dante? – A Schicchi 2.0 az Eiffel Műhelyházban
2022. december 13.
Eiffel Műhelyház
PUCCINI: Gianni Schicchi
Gianni Schicchi - Hábetler András
Lauretta - Szemere Zita
Zita - Meláth Andrea
Rinuccio - Bartos Barna
Gherardo - Szerekován János
Nella - Keszei Bori
Betto di Signa - Kiss András
Simone - Szvétek László
Marco - Fülep Máté
La Ciesca - Sahakyan Lusine
Maestro Spinelloccio, orvos - Kőrösi András
Amantio di Nicolao, jegyző - Pataki Bence
Pinellino, cipőművész - Aron Ottó Jóhannsson e.h.
Guccio, divattervező - Halász Gergely e.h.
a Magyar Állami Operaház zenekara
vez. Rácz Márton
Úgy indult ez az Operakaland, hogy egyszer csak bepattant a függöny elé egy fiatal hölgy mikrofonnal a kezében. Akkor már nagyjából tele volt az Eiffel Műhelyház Bánffy Miklós terme. „Mindenki itt van?” („De okos ez!”) „Honnan jöttetek?” („Az iskolából”) A válaszok nem zökkentették ki, soroltatta a helységeket, ahonnan az ifjak érkeztek, busszal. A válaszokat vagy a „Szuppper!” vagy az „El vagyok áááájulva!” felkiáltással fogadta. Még egy hosszú sorozat hasonlóan elmélyült kérdés és reakció következett. Úgy tíz perc múlva jutottunk el oda, hogy miért vagyunk itt, újabb öt perc és elhangzott Puccini neve (a szövegkörnyezetre nem lenne a Maestro büszke). A történetből nem nagyon tudtunk meg semmit, csak hogy majd jókat lehet nevetni rajta, mert ez víííígopera.
A gyanútlan olvasó azt hiheti, 6-8 éves korosztálynak szólt ez a bevezető gyermeteg húsz perc, de nem, körülöttem kizárólag gimnazisták ültek, akik persze sorban csapkodták le a feladott labdákat. Jó lett volna mondani nekik, hogy az opera, mint műfaj nem ennyire bárgyú. Mindegy, legalább nem kellett iskolába menni…
Azután végre előkerült a karmester is és a bevezetőt tartó hölgy elmehetett pihenni. Végre!
Új rendezés a Schicchi 2.0, úgy látszik, a modern jelzése innentől a 2.0 lesz, vagy lehet, hogy megéljük a 3.0-t is egyszer? Ezen a délutánon (merthogy 13 órás kezdéssel volt dolgunk) szinte mindenben a két véglet közt mozogtunk.
Jó hír, hogy Nádasdy Kálmán örökbecsű fordítása szerepelt műsoron, amit – amúgy gimnazistaként, minő véletlen – kerek 100 esztendővel ezelőtt követett el. Rossz, hogy valaki (állítanám sarokba) úgy érezte, hogy ezt is modernizálni kéne és néha egy-egy kifejezést, félmondatot helyettesítettünk egy maival (ez volt Kenesey Judit feladata), de a fordítás nagyja csordogált az eredetiben. A két szöveg közt azért volt egy színvonalkülönbség. Ha Nádasdyét fantasztikus jelzővel illetném, Keneseynek maximum a szuppper jutna. Egy mondat közepén egyszer csak jön két oda nem (vagy nem abba a szövegkörnyezetbe) illő szó, majd vissza az eredeti. De lehet, hogy ez csak engem zavart?
Toronykőy Attila érti az ifjúság nyelvét, pörgős, mai rendezést konstruált, néhány eredeti poénnal. (De hát oly sok újat nem lehet már kitalálni.) Itt mindenesetre szerepelt Buoso Donati is, aki ott hal meg a szemünk láttára, majd utána néhány poén erejéig fel is támad. Persze, mintha már ilyet is láttam volna, naná, Kovalik Balázs szegedi Schicchijében, mondjuk, még a múlt évezredben. Illő lett volna viszont szegény Buoso alakítóját is megnevezni, az Operaház sokszáz produkciójában szereplő ismerős statisztát, aki itt bizony komoly és minőségi színészi munkát végzett.
A rendezés alapos és szellemes, de persze legyünk modernek, hőseink olykor küldenek egy-egy sms-t, amit a falra vetítve olvashatunk. Jó annak, aki elhiszi, hogy majd az ifjak ettől fogják megérteni a darabot, de rontani sem rontott a helyzeten.
Donati rokonságát harsány színekkel jellemezte Juhász Katalin jelmeztervező, szép, mutatós, vidám színekkel. Remek a kontraszt, az egyetlen paróka nélküli, s nem szemszikráztatóan öltöztetett alakkal, aki a címszereplő volt. Tudjuk, nem a ruha teszi…
fotó:© Ligeti Edina
Azt gyanítom, az volt a cél, hogy a fiatalokkal rendezzünk egy vidám és mozgalmas előadást. A szereposztásban ebből kifolyólag sok pályakezdőt láthattunk-hallhattunk (vegyes benyomásokkal) és néhányan szerepeltek a derékhadból (ha lehet, még vegyesebb).
Tetszett Bartos Barna Rinuccióként, akkor is, ha kényes fekvésű áriáját nem tudta hibátlanul befejezni. A hanganyag ígéretes, a színpadi mozgás ideális, egyenletesen terhelve remek Mantuai herceg, Alfred lehetne pár év múlva. Szellemesen komédiázott Sahakyan Lusine is, az Ő ígéretes hanganyagát már ismertem, valahogy jó lenne végre egy testhezálló főszerepben is találkozni vele.
Egy fokkal kevésbé volt elsöprő, de hatásosan mutatott a néhány főszerepben korábban túljátszatott Szemere Zita is. Azt hiszem, Lauretta szerepe pont ideális most neki. Amantio szerepében pompás karakterfigurát mutatott be Pataki Bence, neki is kijárna már egy testhez álló komoly feladat.
A középgenerációból Betto sógor alakítója, Kiss András és az öreg Simont játszó Szvétek László tűnt ki egészséges hangadásával, derűs komédiázásával. Ugyanebből a korosztályból Meláth Andrea hangadása már nem ütötte meg az elfogadható mértéket.
Gianni Schicchi parasztos gúnyáját Hábetler András öltötte magára. Azt hiszem, az énekes is tisztában volt vele, hogy a szerep nem az Ő hangkaraktere, áriáját mindenféle trükkökkel igyekezett eladni, mérsékelt eredménnyel. Neki Spinelloccio inkább lenne testhez(hanghoz)álló feladat. Ezen csak valamennyit javít prózai színészeket leiskolázó játéka.
A többiek (Gherardo - Szerekován János, Nella - Keszei Bori, Marco - Fülep Máté, Spinelloccio - Kőrösi András, Pinellino - Aron Ottó Jóhannsson e.h., Guccio - Halász Gergely e.h.) derűsen belesimultak az átlagba.
Rácz Márton vezénylése némileg adósunk volt a szélsőséges karakterekkel, de alapvetően korrekt módon egyben tartotta a sokszereplős darabot és rohangálós rendezést.
A finálé elgondolkodtató prózai zárszavára (tudják, Dante atyánk emlegetése) reagált egy 17 év körüli fiatalember a mögöttem lévő sorból: „hogy kerül Dante ide?” Úgy emlékszem, amikor Gianni Schicchire vittem el az akkor kamaszkorú gyerekemet, ezzel kezdtem, nem azzal, hogy honnan jött…
fotó:© Ligeti Edina
