Hatások keresztbe és kasul – A Roger király az Eiffel Műhelyházban

2023. augusztus 22.

Eiffel Műhelyház, Bánffy Miklós Terem

KAROL SZYMANOWSKI: Roger király

Roger király: Michał Partyka
Roxána: Gabriela Hrženjak
Edrizi: Maksym Kutsenko
Pásztor: Juraj Hollý
Érsek: Michal Onufer
Diakonissza: Myroslava Havryliuk
Egy fiatal fiú: André Tatarka

km. a Kassai Nemzeti Színház Zenekara és Énekkara

vez. Peter Valentovič

(Azt javaslom, még azelőtt lépjünk túl azon, hogy a Magyar Állami Operaház 140. évadnyitó előadásán miért egy külföldi együttes produkcióját látjuk, mielőtt megmagyarázzák nekünk, hogy ez így természetes és az előző 139 alkalom volt rosszul.)

Ehelyett inkább örvendezzünk, hogy végre eljutott hozzánk a XX. század eme emblematikus darabja, a nálunk feltűnően keveset játszott Karol Szymanowski operája, a Roger király. A dalmű akár A kékszakállú herceg vára kistestvére lehetne, a komponista akkoriban látott munkához, amikor Bartók dalműve némi viszontagságot követően eljutott budapesti (amúgy kudarcos) bemutatóig. S itt tennék egy nagyobb kitérőt a későbbiek érthetősége kedvéért.

A két mű között azon túl is számos közös pontot tudunk találni, hogy szerzőik szinte teljesen egyívásúak voltak (Bartók másfél évvel volt idősebb). Nem kell sokat kotorni hozzá, hogy még ennél is közelebbi kapcsolatot találjunk: 1921-ben Bartók a Pesti Vigadóban tartott önálló estjén (Székely Zoltánnal) műsorra tűzte Szymanowski op.30-as, Mítoszok elnevezésű három tételes hegedű-zongora művét. (Bár ez akkor magyarországi bemutató volt, de Szymanowski már nem számított újdonságnak, mások mellett Artur Rubinstein vagy Bronislaw Huberman is műsorra tűzték pesti koncertjeiken egy-egy művét Bach, Brahms, Chopin, Liszt, Mendelssohn, Schubert illusztris társaságában.)

A zenetudósok azt gyanítják, Bartók figyelmét Szymanowskira a hozzá érzelmileg közel álló hegedűs, Arányi Jelly hívhatta fel 1920-ban. Bartók közvetlenül Jelly Pestről történő elutazása után írt közös kiadójuknak, az Universalnak, kérve, küldjenek minél több zongora és hegedű művet a lengyel komponistától. (Ekkor kerülhetett látóterébe a már említett Mítoszok is.) Innentől a zenetörténészek két pártra szakadnak annak megítélésében, ki gyakorolt nagyobb hatást a másikra, de szerencsére ebben nekünk nem feladatunk állást foglalni.

Merthogy a gyakori világjáró és az európai zenekultúra akkori nagyjaival, Richard Strausstól, Debussytől Prokofjevig, Stravinskyig (lássuk be, elég nagy a merítés) napi kapcsolatban lévő Szymanowski is biztosan ismerte Bartók munkásságát. Nem találtam egyértelmű nyomát, hogy ama első, Egisto Tango-féle Kékszakállú-sorozat valamelyik előadását látta, de nagy európai kultúrkalandozásain akár útba is ejthette az Andrássy utat.

Ha lehet ismerős sugallat egy operában, az élőben először hallott Roger királynál a legfontosabb hangulati elem (nekem) az a tipikus „bartóki” éjszakazene. Bartók-érzés a hangszereléstől és a népi motívumoktól is gyakran visszaköszön a darabból, de olykor R. Strauss és Stravinsky is felbukkan. Az első felvonás záróakkordjai (nekem) a Zsoltárszimfónia végét idézik, de az 1930-as, jóval az 1926-ban bemutatott Roger király után született. De mindez mégsem plagizálás, hanem hatások keresztbe és kasul.

Roger királynak még a dramaturgiája is élénken emlékeztet Balázs Béla látszólag eseménytelen cselekményére. Ez a mű is inkább filozofikus misztériumjáték, mintsem opera. De a darab szimbólumokkal sűrűn megtűzdelt fordulatai igazából az előadás másnapján világosodtak csak meg, amikor váratlan helyről kaptam segítséget a Roger király értelmezéséhez (is).

Másnap délelőtt kerestem fel ugyanis a Magyar Nemzeti Galériát, régóta halogatva megnézni Gulácsy Lajos életműkiállítását. Villámcsapásként tudnám csak aposztrofálni, miként hatottak a magyar szimbolista festészet kimagasló alakjának (általam korábban ismert) alkotásai ebben a tematikus feldolgozásban. A zaklatott életű piktor kitárulkozó önvallomását írhatta volna Szymanowski is: „De én csak félig álmodva élem a világot. Egyik szememmel a hazug, édes álomképek káprázatába bámulok, a másik szemem mindig a valóságot figyeli.”

Ez Roger király nyitja is. Az erősen önmarcangoló történet uralkodója (miként a Kékszakállú is) keresi önnön magát, a titokzatos rezgés nyomán egyszerre vív tévképzeteivel, hallucinál boldogságot, hiszi az igazat és álmodik hazugságot. Vagy fordítva, de ez mindegy is. A valóság mindennek a különös színezetű kevercse, ahogy egy festő, avagy egy hangász meg tudja komponálni. (Az egyezőségek ama spirituális szintjébe már bele se merek gondolni, hogy Gulácsy mindössze kilenc nappal született később a lengyel komponistánál.)

A Kassai Állami Színház másfél éve mutatta be Karol Szymanowski dalművét. A rendező, Anton Korenči remek érzékkel ismerte fel, hogy nem szabad klasszikus kukucska-színházat játszani, sőt, még színházat is csak módjával. A színpad hátsó részére hát felpakolta a zenekart és a karmestert - mintha az árokban lennének -, a szereplőket meg a színpad elejébe. Egyetlen díszletelem a mozdulatlan Szamothrakéi szárnyas Niké szobor (az eredeti a Louvre-ban) segít az ókori történelmi háttér megteremtésében. A zenekari árok üres, helyesebben onnan érkeznek a szereplők (de nem mindig).

Maga a történet éppoly két- vagy inkább sokértelmű, mint Bartóknál. A komponista itt sem döntötte el, valójában ki kicsoda a történetben. A Pásztor vajon igaz próféta vagy szimpla sarlatán? Roxánát a régóta hiányzó hit viszi el hozzá, vagy csak a szimpla kalandvágy? A király tépelődései vajon az erejét vagy a gyengeségét mutatják? A nép követi a Megváltót, vagy csak bedől egy piti szélhámosnak? Ezek a kérdések a történelem során oly sokszor előfordultak/nak és bizony nemcsak Szicília szigetén.

A rendező – szerintem nagyon helyesen – éppúgy nem foglalt állást e kérdésekben, mint ahogy a komponista sem. Ránk bízzák és ahogy látom/láttam, a nézők sem egyformán gondolkodtak e kérdésekben, miként a felmerülő történelmi analógiák résztvevői sem. A színpadi játék sokszor mindössze egy-egy gesztusra korlátozódott. A bevezető képben a királyi pár látványosan unatkozott a protokolláris megjelenésén. Roxána királyné egy dizőz szerelését fedte erkölcsös ruházatával. A Pásztor megjelenése mindvégig magán hordozta a primitív külsőség és a mély átgondoltság jegyeit, ki mit vett észre, miként az életben is oly sokszor, ránk volt bízva.

Az előadás kimagasló művészi színvonalon valósult meg, ha ezt az átlagot tudná hozni az évad során a Magyar Állami Operaház, már nagyon elégedettek lehetnénk. A komponista Roger belső vívódásaira helyezi a fő hangsúlyt, és a karakteres megjelenésű lengyel Michał Partyka tökéletesen tudja ezt közvetíteni. Partykát hangi megjelenése is kiemeli a produkcióból. Szélsőséges dinamikai skálán képes a főhős útját megjeleníteni, érzékeny és érzékenységet sugárzó művész. Biztosan nagyszerű Kékszakállú herceg lehetne.

A mindössze 25 esztendős horvát koloratúr, Gabriela Hrženjak, Roxana alakítója az első felvonásban érezhetően idegenkedett a szerepétől (valamennyire érthető módon), de utána annál hatásosabb volt az uralkodást a hite miatt eldobó asszony alakjában. Szuggesztív hangi produkciót nyújtva ábrázolta a megtisztulás stációit, az utolsó felvonásban fekete parókájától megszabadulva saját arcával és saját hajával tudott a megszabadult Nikévé válni.

A Pásztor ellentmondásos figuráját igazi szláv hangon, igazi szláv temperamentummal tolmácsolta a szlovák Juraj Hollý. A hangi produkción pontosan hallani, hogy a művész épp válaszúton van, amit a pillanatnyi repertoárja pontosan leképez. Még odahaza Pozsonyban Tamino, Ferrando és Ernesto (Don Pasquale), de éppen harmincon túl énekel hősibb szerepeket is, tavaly óta Mannheimben már Parsifal. Ebben a köztes állapotban ideális szólam a Pásztoré. Hősibb hangjait még óvatosan intonálja, de halljuk, ez lesz majd az igazi területe. A figura kettősségéhez (próféta-é vagy szélhámos) tökéletesen illik ez a hangadás. Játéka a rendezésnek megfelelően kellően karakterisztikus.

A másik ezzel egyenértékű tenorszerepben, Edrizi, udvari orvos alakját a kassai társulat szólistája, Maksym Kutsenko idézte meg. Ő szintén szláv hangadással dominált. Szerepe szerint maximálisan Roger körüli eseményekben asszisztált, illetve alkalmazkodott a király vívódásaihoz. Ez nem kis feladat, amit remekül látott el.

Az előadás a kassai fő-zeneigazgató, Peter Valentovič kezében volt. Őt Edita Gruberova utolsó időszakának karmestereként és zongorakísérőjeként ismertük meg, Pesten is számos alkalommal fellépett. Szymanowski operáját illő gondossággal bontotta ki és a legkényesebb aprólékossággal valósította meg. A Kassai Nemzeti Színház Zenekara és Énekkara pontos muzsikálással és lelkes odaadással szolgálták a dalművet. A produkció alapján méltán hihetjük, hogy a kassai operatársulat komoly felfutás előtt áll, ami azért is öröm lehet, mert Kassa Miskolctól alig egy óra autóval, Pesttől sem több Nyíregyházánál.

Az augusztus 22-i előadás egyetlen mélypontja a kivetített magyar nyelvű szöveg volt, melyért valószínűleg egyedül a Google Fordító tehető felelőssé. Az előadás az április 1-től július 1-ig lezajlott X. Színházi Olimpia keretében és támogatásával valósult meg. Ha a dátumok között érzünk némi ellentmondást, azt csak korunk speciális idő- és helyzetkezelésének köszönhetjük.

fotó:© Nagy Attila