Hamlet sírásója, avagy miért őrült meg Trisztán? (A Trisztán és Izolda a MűPában)

2010. június 1.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

WAGNER: Trisztán és Izolda

Trisztán: Christian Franz
Izolda: Anna Katharina Behnke
Marke király: Jan-Hendrik Rootering
Kurwenal: Tomasz Konieczny
Brangäne: Németh Judit
Melot: Geiger Lajos
Pásztor: Megyesi Zoltán
Kormányos: Ambrus Ákos
Ifjú hajós: Horváth István

A Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
Vez: Fischer Ádám

*

Vitathatatlan, hogy Richard Wagner legnagyobb erőpróbát igénylő alkotása a Trisztán és Izolda. A probléma nem elsősorban a színpadra állítással van (bár az is tud galibát okozni), hanem önmagában ezzel a rendkívüli hangi és fizikai állóképességet kívánó darab előadásával.

Azt hiszem, e témában magáért beszél két adat. Mert bár az 1865-ös ősbemutatót követően Magyarországon amolyan Wagner-láz söpört végig, a Trisztán bemutatójára - megfelelő előadók hiányában - csak 36 esztendővel később, 1901-ben került sor. A helyzet később sem javult, a budapesti premier óta eltelt 109 évben mindössze három magyar tenorista jutott el a címszerepig, a számmisztikusoknak meglepő módon, 29 évenként. Említtessék meg nevük ezúton is: Závodszky Zoltán (1930), Joviczky József (1959) és Molnár András (1988).

A Budapesti Wagner-Napok idei bemutatója a Mester monumentális zenedrámája volt. A fesztivál eddigi előadásainál a rendezők cselesen kerülték meg a tényt: a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem nem több egy nagyon jól felszerelt koncertteremnél, ahol bizonyos, nélkülözhetetlennek hitt színpadtechnikai lehetőségek (zsinórpadlás, forgószínpad, süllyesztő stb.) egyszerűen hiányoznak. A Parsifal, mint emlékszünk, végletes puritánságával, okosan egyszerűsített megoldásaival hatott, a Ring esetében pedig a tervezők egy lenyűgöző (bár nem olcsó) technikai újításnak köszönhetően izgalmasan variábilis díszletet varázsoltak a színre.

A Trisztán esetében kezdetben még gyanakodhattunk arra, hogy a Parsifal "fapadosabb" változata fog dominálni. Erősítette ezt az is, hogy a szervezők ugyanazt a rendezőpárost, Parditka Magdolnát és Szemerédy Alexandrát bízták meg most is a színpadra állítással. Azután a próbák során szállingózó hírek, majd Christian Franz lapunknak adott interjúja megerősítettek abban, hogy a (díszlet- és jelmeztervező szerepét is ellátó) rendeződuó ezúttal teljes értékű színpadi kivitelezéssel kísérletezik.

Már a terembe belépéskor szembetűnik az összetett díszlet, mely ráadásul a cselekmény változásához felvonásonként alkalmazkodik. A szünetben ugyanis - bayreuthi mintára - kihajtják a közönséget (ott elsősorban szellőztetés céljából), s ekkor lehetőség van átdíszletezni a teret.

A díszlet változását érdemes zanzásítva áttekinteni, mert egyben pontosan jelzi a rendezői koncepció alakulását is. Az első felvonásban üres talpas poharak szegélyezik a színpad elejét, s a bájital kihörpintésének pillanatában a békés fehérben pompázó tér egy jellemzően központi pontja (méretes sakktáblával) beroskad. A második felvonásban a sakktábla továbbra is széttörve, a poharak piros itallal megtelve, a színpad fölötti tér (az orgonaülés területe) viszont kettéhasadva. A harmadik részben a sakktábla színeire szétbontva, a poharak széttörve, míg a tér kettéhasadása folytatódott, már egészen az orgonapad szintjéig.

Parditka Magdolna és Szemerédy Alexandra ezzel a viszonylag egyszerű képrendszerrel sugallja, mikor is zökkent ki a világ és hogyan. A díszlet és jelmezek színvilága a Parsifaléhoz hasonlatosan fekete és fehér, ez alól szinte csak az ital színe (vérvörös) tér el. Ez a jól átgondolt, a helyszínhez tökéletesen alkalmazkodó felállás biztos alapot jelentene egy nagyvonalú rendezői megvalósításhoz, de a rendezőpáros a további instrukciókkal inkább rontotta, mintsem javította saját helyzetét.

Mire gondolok?

Például a nyitány előtti hangkavalkádra, s a második felvonás előtti néma és kicsit ügyetlen kardozásra. Mindkettő értelmetlen, ráadásul lekicsinyíti ennek az összetett drámának hatásait egyetlen inadekvát momentumra. (A darabon átívelő vívójelenetek amúgy nem okoznak problémát, de csak egyszerű látványelemként funkcionálnak, nem nagyon tesznek hozzá a drámához.) Zavaróan hatott viszont a harmadik felvonásban a Hamlet sírásójaként, koponyával megjelenő öreg pásztor, aki persze már a nyitány alatt is ott kóricált a térben. (S valljuk meg, nem is igazán ízléses Shakespeare-t bevonni ebbe a darabba.)

Jean-Pierre Ponnelle korszakos bayreuthi Trisztánja óta a rendezők hajlamosak nem meghalasztani Trisztánt a harmadik felvonás adott pontján, hanem valamilyen másik síkra terelni a cselekményt. A mi Trisztánunk megőrül, s lázálmában fantáziálja Izolda (és Marke) visszatérését. Hát, nem tudom... Az ötletet még elfogadnám, de az előadás csak mértékkel tette magáévá e változatot, azaz az erre utaló rendezői jelzések nem voltak elég egyértelműek. Lehet, hogy csak nekem? Én az amúgy kicsit eklektikus rendezői munkába kényszeresen belelátom, hogy az előadást ténylegesen két rendező jegyzi.

A Magyar Állami Operaház és a Művészetek Palotája által közösen rendezett produkció az öt főszerepből négyben külföldi vendégművész foglalkoztatott, egyedül a Brangäne szerepét alakító Németh Judit tekinthető hazai művésznek. Ennyire azért nem állunk rosszul Wagner-énekesből, de gyanítom, ennyire nem állunk jól anyagilag. Mondom ezt akkor is, ha az öt főszerepből négyben rendkívül magas, világszínvonalút közelítő produkcióban részesülhettünk.

Trisztán szólamában nekem némi csalódást okozott Christian Franz. Lehet, hogy korábbi alakításai (Parsifal, Loge, Siegmund, Siegfried) miatt tettem indokolatlanul magasra a lécet, s az is, hogy ez estén egyszerűen rosszabb napot fogott ki. Az összetett jellem megvalósítására bevetett széles hangi és színészi eszköztára most is lenyűgözött. Nem lehet ugyanakkor elhallgatni, hogy a második felvonás extatikus szerelmi hevüléséhez, az utolsó felvonás elborult őrjöngéséhez ez alkalommal Franz hangja kevésnek bizonyult. Ez a végtelenül intelligens énekes ugyanakkor megpróbálta a lehetetlent, játékkal ellensúlyozni a zenekar hangorkánját, de persze sikertelenül. Ebben a szerepben Franz hangja nem tudott olyan hősi színnel felragyogni, mint máskor.

Izoldát Anna Katharina Behnke személyesítette meg. Övé sem az a heroinahang, amit, mondjuk Birgit Nilssontól e szólamban megszoktunk. Karcsú és világosabb színű voce, viszont elég átütő erővel rendelkezik a szerep leginkább fajsúlyos részében is. Ha nem lenne anakronizmus, azt mondanám: egy bel canto Izolda. Behnke ugyanis nagyon ügyel a frazeálás pontosságára, a dallamívek kitöltésére. A figura sajátos mozgáskultúrával kel életre, s egyfajta izgalmas nemességgel ruházza föl az ír királylány alakját. Produkcióját nem nevezném nagy alakításnak, inkább ritka természetesnek és szépnek.

Lenyűgöző volt viszont minden értelemben Jan-Hendrik Rootering, Marke király alakítója. Ez a szerep nagy csapdákat rejt. Az énekesek zöme beleesik az önsajnálat, avagy a bosszúállás vermébe, pedig a szerep nyitja nem ez, hanem pont a Rootering által megvalósított bölcs rezignáció. A figura jószerivel egyetlen eszközzel teremtődik meg, az egy tömbből faragott, homogén hangadás segítségével.

Németh Judit pazar Brangäne volt, meleg hangon közvetítette a hősnő nem is annyira egyszerű világát. Szinte sajnáljuk, hogy Wagnert nem foglalkoztatta többet ezt a karakter. Számomra Tomasz Konieczny Kurwenal-alakítása szimpla, mondhatni középszerű volt. A figura sem igazán emelkedett ki, de legfájóbb annak az éthosznak a hiánya, ami Németh Judit hősnőjét oly magasba emelte.

A Magyar Állami Operaház zenekara az ünnephez illő minőséggel szólaltatta meg Wagner zenedrámáját. Az előadás Fischer Ádám személye révén - ahogy mondani szokás - igazán avatott kézben volt.

Az előadás nagy zenei truvája, hogy (tapasztalataim szerint) a külső hangokhoz első alkalommal használták a hangversenyterem akusztikai zengőkamráit. (Ezek azok a nagy, de zárt terek, amelyek az I-II-III. szint oldalánál húzódnak, s automatika által nyitott-csukott ajtókon át vezérelhetőek.) No, innen szólalt meg a darab néhány - dramaturgiai szempontból - kiemelt szólama. Az első felvonásban az ifjú hajós éneke, a másodikban, a szerelmi kettős alatt Brangäne óvó éneke a múló éjről, s az utolsóban innen hallatszik a pásztor bús-szomorú, majd később izgatott dudája. Mintha belőlünk szólt volna.