Habemus Calaf! – Puccini Turandotja az Erkel Színházban

2016. január 10. / 22.
Erkel Színház

Turandot - Rálik Szilvia
Altoum császár - Róka István
Timur - Fried Péter
Calaf - Kamen Chanev
Liù - Létay Kiss Gabriella
Ping - Kelemen Zoltán
Pang - Megyesi Zoltán
Pong - Kiss Péter
Mandarin - Egri Sándor/Busa Tamás

a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Kovács János

Az Operaház Turandot-produkciója hamarosan húszéves jubileumát ünnepli. Hol az Andrássy úton, hol az Erkel Színházban játszották, de mindig telt házak előtt. A mű biztos és egyértelmű közönségsiker, még akkor is, ha az olasz repertoár egyik legnehezebb, legigényesebb darabja, különösen, ami a két főszerepet illeti, de nem könnyű, bár rendkívül hálás feladat a kórusnak és a zenekarnak is. Kovalik Balázs rendezése még ma, húsz év elteltével is látványos, jól kivitelezett produkció, amelynek hatása a publikumra még jelenlegi kopottasságában se marad el, pedig éppenséggel a két főszereplő kiosztásakor a színház az elmúlt húsz évben egyre nagyobb nehézséggel találkozott, és az egykori premier sikercsinálóiból mára már csak a kórus és a zenekar maradt meg.

Ahogy múlnak az évek, úgy válik a Turandot egyre nehezebben játszhatóvá, sőt, úgy vélem, hogy néhány kivételes esetet leszámítva sose lehetett kompromisszumok nélkül énekeseket találni rá. Vegyünk más népszerű operákat, mondjuk az Aidát a Bohéméletet. Ha össze kellene gyűjteni, a magyar és nemzetközi kínálatban hány tenor és szoprán énekelte kiválóan főszerepeiket, elég könnyen juthatnák el húszas vagy harmincas számig is. Ha a kiváló Turandotokat vagy Calafokat akarnánk összeírni, még egy tízes listát állítani is nehéz lenne. Ha az igazán nagyokat, különösen a címszerepben, valószínűleg egy kezünk is elég lenne hozzá. (Persze nem mindegy, ki milyen szigorral válogat.)

A budapesti Turandotok elmúlt húsz évében a szerepet megfelelően énekelni tudó szoprán mindig könnyebben találtatott, mint tenor. Karizs Béla egykori nemzetközi hangi klasszist képviselő Calafja óta a szerep akárcsak jó vagy kitűnő megszólaltatására is csak pár esetben volt példa. Ide sorolom a premier környékén még jó formában éneklő Bándi János pár előadását, a két ünnepi estén még csúcsformát mutató Marcello Giordanit, és a majdnem egy évtizedig rendszeres budapesti vendégnek számító Lee Yong Wont. Az utóbbi pár évben a tenor szerep megoldása fiaskónak bizonyult, így az idei előadásokban számomra mindenképp a vendégszereplő tenor jelentette a vonzerőt.

Kamen Chanev hatodik főszerepét énekelte most a budapesti közönségnek. Cavaradossi, Turiddu, Canio, Manrico, Chenier vegyesnek mondható képe után, ahogy arra írásom címe is egyértelműen utal, most valóban képessége és tudása legjavát mutatta meg. Tökéletesnek csak azért nem mondható, mert Chanev nem az az olasz hőstenor, amelynek Puccini a szerepet írta, ehhez hiányzik hangjából a mély és alsó középregiszter súlya, de ezt bőségesen kárpótolja spinto tenorjában a felső régió biztonsága, fénye és ereje. És ez egy olyan magas szerepben, mint Calaf, döntő jelentőségű. Így a bizonytalan kezdés után, ahogy a szerep fekvése is emelkedik és egyre több benne a magas hangokat csillogtatható pillanat, Chanev hamar csatát nyert. A kérdésekben már tökéletesen uralta a színpadot, bevállalva azt a magas C’-t is, amelyet előadáson manapság már csak igen kevesen mernek megkísérelni, a „Nessun dorma” slágerét pedig kitűnő technikával és formálással, hatalmas és fényes legatók után egy fantasztikus H’-val koronázta meg. Megérdemelte volna a tapsszünetet és nem értettem egyet a karmester, Kovács János döntésével, hogy ezt a lehetőséget nem adta meg neki.

Egy ilyen csillogó tenor voce mellett érvényesülni csak tökéletes adottságokkal és technikával bíró szoprán tudott volna, de ez az általam látott két előadáson Rálik Szilviának nem sikerült. A szerepet régóta énekli, én azonban csak most találkoztam vele először, valószínűleg már későn. Pedig azt hittem, hogy az olasz repertoártól merőben idegen hanganyaga ebben a speciális szólamban elfogadhatóbb lesz, sőt: fogyatékosságait erényként tudja megmutatni. Erre jó reményt adtak a tavalyi szezonban énekelt Abigéljei. Döbbenten kellett tapasztalnom, hogy Rálik hangja nem csak az egy évvel ezelőttihez képest vesztett rengeteget erejéből is, biztonságából is, de még a pár hónappal ezelőtti Maddalénájához képest is. A várttól teljesen eltérően nem egy kevéssé szép színű, de legalább hangerejével ható, hanem egy végig a mezzoforte tartományban mozgó, a kérdéseket szinte markírozásig lehalkító egyenes hangot hallottam, amely a felső regiszterben teljesen beszűkül, és úgy hangzik, mintha valaki egy szűk csőbe fújva akarná megszólaltatni.

A második felvonás hangi „túlélő túrája” után, ahogy az általában lenni szokott, a harmadik felvonásban kevesebb volt a technikai nehézség, helyette annál szembetűnőbb volt a hang általános alkalmatlansága arra, hogy a zárókettős gyakran unalomba fulladó zenei problémáit áthidalja, azt bársonyos színnel, gyönyörű és differenciált formálással tegye emlékezetessé. Nem tudta érzékeltetni a többszöri átváltozást, a szerelmes asszonyból egy pillanatra bosszúszomjas bestiává, majd a záróhangon újra szerelmes nővé alakulást se, vagy mert hiányzott hozzá a megfelelő hangszínkészlet, vagy a magas lágéban jelentkeztek ismét problémák. Rálik Turandotjából két szép piano állást hoztam magammal emlékül: a Liúval folytatott kis párbeszéd „Principessa, l’amore. L’amore.”, és a kettős „É l’alba, é l’alba!” frázisain. Ott mutatta meg Rálik valódi hangkarakterét, a világos lírai szopránt, amelyet egy színház igényei vezettek tévútra 15 évvel ezelőtt, és ahonnan jelenlegi vokális állapotában már nem látszik és hallatszik a visszatérés esélye.

Ezek a piano megoldások hiányoztak végzetesen Létay Kiss Gabriella Liújából. Bizonyára bennem van a hiba, de én már feltűnésekor se fedeztem fel alakításában azt a mágikus erőt, amely a szerep nagy megformálóinak esetében bizonyos pontokon törvényszerűen borzongtatja meg a lelket, és nyitja meg a könnyzacskókat. Pedig az még Létay technikai átalakulása előtt volt. A piano színek az utóbbi években teljesen elvesztek vokális készletéből, mindent mezzoforte ill. forte dinamikával énekel, pianónak szánt hangjai valójában nem a helyes piano technikával énekelt halkítások, hanem forte hangok elfojtásai. Így az néhány hangi pillanat, amelyen Liú szerepe értelmet kap vagy nem, csatát nyer vagy veszít, Létay énekében számomra mind hatástalanok maradtak. Nem így a közönségnél, mert azt el kell ismerni, hogy alakítása elnyerte a publikum tetszését. A hiba az én készülékemben van, mondhatná bárki, de nem egészen: azok a Liúk a vétkesek, akik lemezen és élőben is ezt a szerepet másképp tanították meg hallani.

A két hölgy énekében nem sok örömet találtam, a második előadáson — amelyet csak azért néztem meg, mert egyrészt nem szeretek egyetlen előadás alapján ítéletet mondani, másrészt vonzott a Chanev hangjával való ismételt találkozás —, már kifejezetten nehezen viseltem éneküket. Az előadás férfi szereplőiben annál több volt az örömteli momentum. Fried Péter hangjában Timur végre méltó alakítóra talált, a Liú halálából elmaradt megrendülést az ő hangi és színpadi alakítása hozta meg, a „Liú… bontá! Liú… dolcezza!” rész egészen felkavaró és megrendítő volt, bizonyára nem függetlenül a női kar kristálytiszta, túlvilági szépséggel megszólaló hangjától.

Ugyanilyen élményt jelentett, nem húsz, hanem harminc év után először a három miniszter tercettje. Aki gyermekkorban a Melis-Kishegyi-Réti hármas felvételével tanulta a darabot, tulajdonképpen szinte mindig úgy érzi, hogy akármilyen jól is éneklik, a valamikor hallott csoda valahogy mégse jön létre, és a mű talán legszebb zenei része hatástalan marad. Kelemen Zoltán beállása a darabba rendkívüli hatással volt a tercettre, mint mikor egy haldokló kap vérátömlesztést. Kelemen, aki a nagy hősbariton szerepekben (Gara nádor, Petur bán) néha kevésnek hallatszik, Ping vezető baritont kívánó szólamában tökéletesen a helyén volt. Megyesi Zoltánnal és Kiss Péterrel énekelt tercettjük csupa szín volt: bosszúság, fájdalom, elvágyódás, költészet. Csupa finomság, árnyalat, mint egy impresszionista festmény zenei formába öntve. Az 1986-os Mendez-Korcsmáros-Rozsos trió óta ilyen színvonalon nem hallottam nagy kedvencemet.

A két előadás biztos pontja volt, mint húsz év óta mindig, a feladatát szemmel láthatólag lelkesen végző énekkar. A 10-i előadáson még volt egy-két bizonytalan indításuk, de azokat leszámítva már akkor is, a 22-i előadáson azonban végig hibátlan teljesítményt nyújtottak. Nem mondhatom el ugyanezt a zenekarról, amelynek első esti munkáját csak a folyamatos pontatlanság és lötyögés definíciójával tudnám leírni. 22-én már ők is jobban összeszedték magukat. Azt gyanítom, hogy a színház szériáiban most már állandónak kell elfogadni — ha ezt el lehet fogadni egyáltalán — hogy az első előadás/-ok tekinthetők főpróbának, és csak a sorozat utolsó előadásait lehet valóban bepróbált, összerázódott produkciónak tekinteni. És ezen ebben az esetben még Kovács János, a mindent tudó, varázskezű mester se tudott segíteni. A miérteken és a probléma kezelésén, azt hiszem, nem nekünk, nem a közönségnek, hanem a színház vezetésének kell gondolkodnia.

fotó:© Pályi Zsófia