Ha valaki tud énekelni – Macbeth előadások az Operaházban
2026. június 6/12
Magyar Állami Operaház
VERDI: Macbeth
Macbeth - Kálmándy Mihály / Ólafur Sigurðarson
Banquo/Orvos - Köpeczi Sándor / Marko Mimica
Lady Macbeth - Anna Netrebko / Boross Csilla
Lady Macbeth udvarhölgye - Fürjes Anna Csenge
Macduff - Brickner Szabolcs
Malcolm - Bartos Barna
Macbeth szolgája/Hírnök - Pataki Bence
Gyilkos - Dani Dávid
Első jelenés - Zajkás Boldizsár
Második jelenés - Anija Lombard (operast.)
Harmadik jelenés - Csörgeő Luca e.h.
km. a Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara
vez. Rajna Martin / Szennai Kálmán
Az Operaház idei Macbeth-felújításának tagadhatatlanul Anna Netrebko fellépése adott kiemelt jelentőséget. A ma valószínűleg első számú szoprán sztárnak tekintett Netrebko többször volt már Budapest vendége, de most először teljes szerepben, színpadon. Hogy erre az alkalomra melyik szerepet választották, gondolom, ő maga mondta ki a döntő szót. Lady Macbeth többszörösen kipróbált szerepe, a legnagyobb operaházakban énekelte szériákban, így bizonyos értelemben biztosra ment. Erős érvként szólt mellette, hogy ebben aztán valóban meg tudja mutatni minden vokális adottságát és képességét.
2014-ben debütált a szerepben a MET-ben, revelatív alakítást nyújtva és fergeteges sikert aratva. Későbbi fellépéseiből más színházakban hallottam néhányat rádióközvetítésben, hullámzó teljesítménnyel. Álláspontom szerint Netrebko hangja nem az a par excellence drámai szoprán, amelyet Verdi a szerephez képzelt és írásba is adott, és amelyet korábbi pályatársnői példaképként állítottak utódaik elé. Gyönyörű színű, de alapvetően puha matéria, amelyből hiányzik az a tulajdonság, amelyet az olaszok „grintának” neveznek: az a súly, erő, szilajság, amely a nagy drámai pillanatokban szinte megüt, sőt megharap.
Azonban Netrebkót nyilvánvalóan vonzzák az erős, sőt erőszakos karakterek, a nagy drámai díva lehetőségei, melyekben uralni tud mindent és mindenkit, ezért vállalkozik folyamatosan nem éppen neki írt szólamokra is. Hozzánk például egy kiadós Nabucco-széria után érkezett a Scalából, igaz, hogy pár előadást abból is lemondott menet közben, mint tette korábban ugyanezt Bécsben is. Az ilyen hirtelen lemondások pedig mindig jeleznek valamit, nem éppen jót.
Ilyen vakmerő szerep vállalkozásokért más énekesnő, mint sokan tették a múltban, a hangjukkal fizetnek és fizettek. Netrebko azonban olyan félelmetes, elképesztő énektechnika birtokosa, amely, merem állítani, az egész operatörténetben is kivételes. Tökéletesen ismeri, kezeli, irányítja hangszerét, minden fekvésben megőrizve a színét, még akkor is, ha a szerep kedvéért nagyon sokszor szélesít – nem sötétít, mint sokan állítják! –, nem forszíroz sehol, hogy nagyobbnak hallatsszon, pont annyit ad, amennyit szükségesnek gondol. A bankett-képig az általa gondolt volumen nekem, bevallom, olykor kevésnek is tűnt, azonban ott megfordult minden, és én is kénytelen voltam letenni a fegyvert.
A bordal első strófáját az addigi volumennel adta elő, azonban a másodikban minden átmenet nélkül háromszoros hangerőre váltott, melyet elképedve hallottam, megcsodálva azt az expresszív váltást, amelyet mástól csak egészen ritkán, kivételes nagy énekesnőktől hallottam: a formálás és színezés variációi tökéletesen ábrázolták a Lady lelkiállapotának változását. Itt vált világossá előttem a tény, hogy Netrebko akkora hangon énekel, amekkorán akar. Mert bámulatos énektechnikája ezt lehetővé teszi számára. De hogy mekkorán akar, azt ő dönti el.
Ebben a bordalban a rendezésnek köszönhetően közelről lehetett látni Netrebko technikai megoldásait is, mivel egy kamerával kísérik, arcát kivetítőn megmutatva. Ekkor lehetett látni, hogy a könnyedség mögött, ami a nézőtér távlatából annak látszik, hatalmas munka és tudatosság áll. Hogy semmi sem véletlenül születik meg. Hogy Anna Netrebko nem csak egy nagy énekesnő, hanem igazi énektechnikai fenomén is.
A bankett kép után egy pompás bosszúkettős következett, majd elérkeztünk az előadás csúcspontjához, az Alvajáró-jelenethez. Sejthető volt, hogy így lesz, és érvényesült a papírforma. Nem véletlenül, hiszen a szerepnek ez a része felel meg leginkább Netrebko adottságainak, melyeket ő tökéletesen juttatott érvényre. Csodálatos piano és pianissimo frázisok állították meg a levegőt, párosulva szuggesztív előadásmóddal, és egy olyan színpadi megjelenéssel, amelyet egy ötvenöt éves énekesnőtől álmában sem remél az ember. A záró pianissimo desz nem volt makulátlan, megmozdult kicsit, igen – de helyretette, nagy technikai kontrollt mutatva ezzel is.
Anna Netrebko számomra ezen az estén nem egyszerűen csodálatos énekesprodukciót mutatott be, hanem egyfajta intellektuális élményt is adott. Rá tudtam csodálkozni egy alakítás énektechnikai megszületésére is, amely élményre valóban csak a legeslegnagyobbak adnak lehetőséget. Lady Macbethjét szerepválasztásként minden fentebb írt laudációm ellenére kisebb tévedésnek gondolom, de ilyen színvonalon előadva, egy ekkora énekesnőnek a tévedései is okvetlenül figyelemre méltóak, sőt: élményszerűek tudnak lenni. Mert aki tud énekelni, az előtt nincsenek leküzdhetetlen akadályok.
Partnerei, ahogy az már egy Netrebko-fellépéskor lenni szokott, engedelmesen és nagyon magas színvonalon igyekeztek megfelelni feladatuknak. Macbethként Kálmándy Mihály az utóbbi évek legjobb alakítását nyújtotta. Nyilván a szólam jobban megfelel jelenlegi hangi állapotának, kevésbé kantilénás, mint pl Germont szerepe. Csak bizonyos részekben, a magasba tartó frázisok tetején és a jelenések kitöréseiben hiányzott a tartós erő.
Az előadás legszebb hangi élményét Köpeczi Sándor prezentálta Banquo szerepében. A januári Requiemben hallottakhoz képest erősödött és sötétedett a matéria, akkor azt írtam, basszbariton, közelebb a baritonhoz. Most azt mondom, basszbariton, de egészen közel egy igazi basszushoz. Sokat várhatunk még tőle, és reméljük, sokszor hallhatjuk a jövőben, akár Netrebko nélkül is.
A második estén Macbeth és Banquo szerepében örvendeztetett meg minket két vendégénekes. Ólafur Sigurdarson curriculumát olvasva tartottam tőle, hogy egy Wagner szerepekben esetleg már megkeményedett, deklamálós éneklést fogunk hallani, hiszen legnagyobb sikereit német repertoárban aratja. Ám félelmem megalapozatlan volt: az izlandi bariton perfekt olasz technikával rendelkezik, kitűnően énekelt, megfelelő erővel minden fekvésben, bár nem különösebben szép és jellegzetes hangon. Kiváló hangi produkciójával érdekes ellentétben állt Macbethjének színészi koncepciója: első perctől gyenge, bizonytalan, sőt szinte gyáva figurát játszott, akivel eleve reménytelen vállalkozás volt azt a sok gonoszságot sikerre vinni, melyet becsvágyó asszonya sugalmazott neki.
A becsvágyó asszony Boross Csilla személyében revelatív erővel kelt életre. Tökéletesen kiérlelte a tavalyi premier koncepcióját, amiben nyilván segítette, hogy azt hosszú próbafolyamaton keresztül tette magáévá. (Anna Netrebko is mindent megtett, és tökéletesen illett ebbe az, enyhén szólva is, vitatható rendezésbe, de azokat a finomságokat, árnyalatokat, amelyeket Boros Csilla eljátszott, nem volt elég ideje elsajátítani.)
Boross Ladyje nem az a riasztó, középkori sárkányba bújt asszony, akit hagyományos rendezések Ladyjeitől látni sokszor. Ő a mindennapok áspiskígyója, aki hamis mosolya mögé rejti igazi arcát. A velejéig gonosz női intrikus, akit jól ismerünk saját tapasztalatainkból, életünkből: a bajkeverő a tanári szobából, a fodrászüzletből, vagy akár az operatársulatból. Ahogy a kezével is eljátssza, alig látható pici mozdulatokkal a benne dúló indulatokat és alantas, gonosz vágyakat; az az undorral vegyes megvetés, amellyel gyengének mutatkozó férjére pillant: „vergogna Signor!” – taszító és félelmetes egyszerre. És ehhez egy pompás formában szóló hang, különösen a csillogó magas regiszterben, átélt és szuggesztív színészi alakításban. Aki vele látta az előadást, nem Netrebkóval, tulajdonképpen nem vesztett semmit, csak annyit, hogy nem látta Anna Netrebkót – de Lady Macbethből nem kapott semmivel se kevesebbet.
A második előadás Banquója Marko Mimica volt. A kiváló horvát basszust kb. 15 éve hallottam először, még pályája elején énekelte Orovesót, rendkívül jól, Berlinben Edita Gruberovával. El voltam ragadtatva tőle, és nem reméltem, hogy egyszer szerencsém lesz itthon is hallani. Elragadtatásom élőben csak fokozódott: élmény a fülnek, léleknek, főleg itt Pesten, a kétségbeejtő basszus hiányban, egy ilyen gyönyörű, hatalmas, minden fekvésben és dinamikai tartományban homogén, szép színnel szóló matériát. Okvetlenül számon kellene tartani őt a jövőben is, olasz operák nagy basszus szerepeiben.
Mindkét előadáson remekelt a két magyar tenor. Brickner Szabolcs mély átéléssel, gyönyörű formálással, szárnyaló hangon adta elő Macduff áriáját, az opera tenorslágerét. Megerősítette rendkívüli hangi adottságait illető véleményemet Bartos Barna. A fiatal tenor örvendetes fejlődést mutat a magas regiszterben: a korábbiaknál szabadabban, fényesebben, biztosabban szól. A Lady udvarhölgye Fürjes Anna Csenge, igazolva régi meggyőződésem, hogy személyében egy ígéretes szopránt, akár drámait, tisztelhetünk. Mezzóként való képzése az Akadémián alapos tévedés volt, sajnos nem az első, és bizonyára nem az utolsó abban az intézményben.
Az énekkarra pedig nincsenek szavaim… soha az életben nem bocsátom meg a rendezőnek, hogy az imádott boszorkánykórusban a színfalak mögé rendezte őket!! A női kar a jelenésekben excellált, a teljes kórus pedig a három fináléban nyújtott egészen elképesztő teljesítményt. Örömmel konstatáltam, hogy a közönség mindkét alkalommal értékelte ezt a szédületes minőséget, és a meghajlásnál külön ovációban részesítette őket.
Hasonló remek teljesítményt köszönhettünk a zenekarnak. Rajna Martin, mint tavaly, ismét nem tudott mit kezdeni az előjátékkal. Erőtlen volt, szétesett, darabokban szólt – majd utána varázsütésre minden szárnyra kelt, izgalmas lett, hatalmas és erőteljes. Szennai Kálmán az első pillanattól bekapcsolta az áramkört, döbbenetes drámai erővel és érzékeny finomsággal szólaltatta meg a partitúrát, hol mi kellett, aszerint.
Gyönyörű két este volt ez a két Macbeth. Igen, Anna Netrebko nyilvánvalóan adott egy külön hangsúlyt az elsőnek, de tulajdonképpen két teljesen egyenrangú előadást láthatott a közönség. A magam részéről nem is tudnék választani. Szerencsére nem is kell. Sok ilyen élményt kívánok mindannyiunknak!
fotó:©Nagy Attila (a, c) & Berecz Valter (b)
