Gyönyörű és izgalmas mese mások nyelvén – Selmeczi György: Spiritiszták

2014. január 28.
Magyar Állami Operaház

II Duca – Cser Krisztián
Aleksei – Gábor Géza
Dimitri – Hámori Szabolcs
Desiré – Sándor Árpád
Colombina – Pasztircsák Polina
Arlecchino – Kovács István
Pierrot – Pataki Adorján

a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Kovács János

Mindig van valami borzongató bája egy vadonatúj opera első megjelenésének/meghallgatásának. Valami rejtély, valami különös izgalom, valami várakozás. A levegőben vibrál a feszültség, izzik a mély. Mindez ráadásul tovább fokozódik, ha nézőként/hallgatóként még nem ismerjük a zeneszerzőt, nincs viszonyítási alapunk, nem tudjuk, mit vár ránk az elkövetkezendő órákban. Az ismeretlenség egyszerre riasztó és izgalmas közegében várakozunk, ami – az első akkordtól számítva – szép lassan eloszlik, ahogy a bizonytalanságból bizonyosság válik.

Selmeczi György esetében váratlanul és nagyon gyorsan helyre kerültek a dolgok. Már az első hangok után tudtuk, ismerős vidéken járunk: Puccini örökzöld dallamai lengtek körbe és bűvöltek el. A jelenetváltással a hangulat is változott, az érzékeny Csajkovszkij úszott be a képbe, majd a báli jelenetben – igazi hamisíthatatlan orosz falusi muri – Stravinsky, ki más is lehetne. De ne gondoljuk, hogy Selmeczi György galádul elorzott volna egy konkrét jelenetet bármely létező operából, nem, dehogy. Megírta a kiválasztott komponista stílusában, könnyed kézzel, sziporkázva, bravúrosan. S még azt sem mondanám, hogy szántszándékkal, egyszerűen erre állt rá a tolla. A jeleneteket remekül „összefércelő” zenékben meg a 60-as, 70-es évek jeles magyar filmzene-komponistáit véltem fölismerni, mondjuk Hidas Frigyest és Ránki Györgyöt.

Ahogy telt az idő, az emberfia csak csóválta a fejét hamiskás mosollyal, hogy milyen pompás zenét szerez ez a huncut Puccini, Csajkovszkij, Stravinsky, Hidas, Ránki, igaz, az mindvégig nem derült ki, hogy valójában milyet az a galád Selmeczi György? De a zenék briliánsak, le a kalappal előttük. Selmeczi ráadásul praktikus színházi szakember, aki a szólamok könnyen énekelhetőségével, a hangszerelés eleganciájával remek keretet biztosított egy jó előadás létrejöttéhez. Ha a színpadi költővel akarnám az előadás zenéjét jellemezni, azt mondhatnám: gyönyörű és izgalmas, csak épp az önálló zenei invenció, na, az hiányzott egyedül, de az piszkosul!

De ne is gondoljuk, hogy hiábavaló dolog volt végigülni a Spiritiszták előadását a Magyar Állami Operaházban. Egyrészt pazar kiállításban volt részünk, másrészt a produkció „zenén kívüli” területei így is rengeteg élményt tudtak nyújtani. (A „zenén belül” meg kimernyáztunk egy jót.)

Kezdjük azzal, hogy Selmeczi György és Péntek Csilla remek szüzsét írt Alexandr Blok Komédiásdi (Балаганчик) című drámájából. Vérbeli operalibrettót, ami dramaturgiai szempontból lenyűgöző lendülettel sodorja végig a nézőt. A darabválasztást meg külön a szerzőpáros javára írom, ritka szép és operaszínpad után sikoltó szimbolikus történet.

A történet főúri környezetben játszódó mulatság. Megidézik a múltat, újrajátszanak egy sztorit. Egy elmúlt szerelmet, egy halált. A „színház a színházban” szép példájaként afféle Bajazzók-sztorit, azzal a csavarral, hogy a hercegi megrendelő újrajátszatja a nem tetsző, pesszimista végű színjátékot, ami a megismétlésben azután valódi halállal zárul. A cselekményfüzér tobzódik a szimbolista képekben, a figurák egyszerre idéznek meg világirodalmi hősöket és esendő kisembereket, s a történet egyre szorosabb, egyre feszesebb lesz, amiből a néző/hallgató, ha akarná, akkor sem tudná kivonni magát.

De hadd térjek még egy áttekinthetetlenül hosszú mondat erejéig vissza Selmeczi „zeneszerzői tevékenységére”.

Volt egy pont az előadás során – s meglehetősen soká, egészen a második felvonás közepe táján – ameddig abban reménykedtem, hogy Selmeczi György (afféle dupla csavarral) a komponisták olasz nyelvű megidézésével (Richard Strausstól sem állt távol az ilyen, emlékszünk A rózsalovag tenoráriájára?) maga is a mű kezdetén zajló spiritiszta szeánsz részese, s majd egyszer csak Puccini-Csajkovszkij-Stravinsky-Hidas-Ránki egy furmányos tempóváltás során átcsap Selmeczibe, aki így kacag pimaszul a szemünk közé, de sajnos ez a várt „egyszer csak” végül mégsem következett be.

Ugyanakkor le a kalappal az Operaház előtt, amely ilyen magas színvonalú előadást biztosított egy kortárs opera bemutatásához. Minden elismerés megilleti – már megint csak – Kovács János karmestert, akit lassan két évtizede tekinthetünk a színház hányattatott zenei vezetése(i) mögött álló konstans mentőangyalnak, avagy szürke eminenciásnak, kinek-kinek ízlése szerint. Személye garancia a nyugodt, kiegyensúlyozott és legfőképp: zeneileg biztos lábakon álló produkcióra.

Nagyszerűek voltak a szólisták. Mivel néhányuk a „Selmeczi-istállóból” került ki, arra is joggal gyanakodhatunk, hogy személyük már a komponálás időszakában is „képben volt”. Mindannyiukra jellemző, hogy szinte lubickoltak a szerepek adta lehetőségekben, szemmel láthatóan lelkesen és odaadóan vettek részt benne.

A komédiás trió Arlecchinója, Kovács István váratlanul feltűnt játékkészségével és biztos színpadi játékával (no meg látványos cigánykerekeivel) egészítette ki a már korábban is elismert szép és nemes orgánumát. Úgy tűnik, az eddig inkább „lefúrt lábúnak” tűnő énekes alapos rendezői munkát követően az eddigieknél jóval összetettebb színpadi produkcióban is sikerrel tud megjelenni.

Pierrot alakját Pataki Adorján a szokott hangi korlátaival, de ezúttal gikszermentesen vázolta fel. Talán a komponista is tudta, meddig terhelhető egy este a sérülékeny tenorhang. A ziccerszerepet azonban az elvékonyodó magasságok miatt csak részleteiben tudta megmutatni, egy kvalitásosabb spinto például sokkal hatásosabb finálét produkálhatott volna.

Colombina szeszélyes, olykor esendő, máskor kacéran kihívó személyisége remekül kelt életre Pasztircsák Polina alakításában. A fiatal énekesnő a pompás színpadi megfelelésen túl megsejtetett valamit a spiritiszta szeánsz egyik ki nem mondott céljából is, az egyetlen női hős alakjában sikerült bemutatni az emberiség összes asszonyát. Zenei finomságokra koncentráló előadásmódja a produkció egyik biztos zenei pontját jelentette.

Nem lehet nem észrevenni Cser Krisztián egymás után követő előadásaiban, hogy a fiatal basszista egyre stabilabb zenei és színpadi alakítást nyújt. A változatos szerepkörök közül is kiemelkedik, ha a nagy dallamívekre támaszkodhat, s a játékban nem áll távol tőle messze a karakterisztikus megfogalmazás sem. A Herceg szerepében mindkettő biztosított volt, így Cser teljesen jogosan aratta az est legnagyobb sikerét.

Desiré költő világvége-hangulatba (és alkoholba) fojtott tehetsége egyszerre takarta-idézte Oblomov és Anyegin alakját. Sándor Árpád ehhez még hozzátett Raszkolnyikov zavaros és zaklatott kiszolgáltatottságából, így a figura jóval túlnőtt a lehetőségein. Sándor ismert hangi gyengéi ezúttal a szituációt, illetve a drámát szolgálták. Érdes hangadása, színtelenebb magasságai nagyszerűen demonstrálták a világtól (és önmagától is) megcsömörlött, talán nem is annyira tehetséges, de mégis mélyen gondolkodó és mélyre látó költőt.

Aleksei és Dimitri kissé egysíkúbb szerepeiben hatásosan jelent meg Gábor Géza és Hámori Szabolcs. Alakításuk érezhetően a különc (de látványosan eltérő) karakterük felmutatására koncentrálódott.

Az előadás legfőbb értékeként Novák Eszter rendezését kell megjelölnöm. Színpadilag olyan homogén produkció született, mely az utóbbi években bizony hiány volt a Magyar Állami Operaház színpadán. Minden szereplő ugyanazt a játéknyelvet beszélte, s ez alatt nemcsak a szólistákat, hanem a sok önálló feladatot profin megoldó Énekkart is értem. Novák Eszter ezzel a produkcióval együtt eddig két és fél önálló operarendezést tett le arra a bizonyos asztalra (korábban egy félszcenírozott Mózes és Áront a MÜPÁ-ban és a Ruszalkát Debrecenben). Azt gondolom, jelentős feladat várhat még rá az operaszínpadok világában.

Hibátlanul szolgálták a drámát Zeke Edit látványos díszletei és beszédes jelmezei is.

fotó: Csibi Szilvia