Forró szívek, fagyos kezek (A Bohémélet a Művészetek Palotájában)

2008. május 10.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

PUCCINI: Bohémélet

Szvetla Vasziljeva, Wierdl Eszter, Alfred Kim, Borisz Sztacenko, Horváth Ádám, Palerdi András, Csiki Gábor, Martin János, Szüle Tamás
A Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara (karig.: Szabó Sipos Máté)
Rend.: Káel Csaba
Vez.: Nicola Luisotti

Másodízben vizsgázott jelesre a Művészetek Palotája az idei Puccini-jubileumból. A februári Pillangókisasszony után a tavaszi szezon második etapjában (melyet a következő idény első felében még két bemutató, a Turandot és A Nyugat lánya produkciója követ) a Bohémélet került sorra. Ám, ahogyan a Madama Buttefly esetében, úgy most sem tudtuk megúszni a cseréket és beugró tartalékosokat a közreműködők névsorában. Hogy az elején kezdjem: nem Kovács János, hanem a hét közepén már a magyar közönségnek is bemutatkozott Nicola Luisotti dirigált, Massimiliano Pisapia helyett pedig a koreai Alfred Kim vállalta Rodolfo szerepét. (Egy halk morfondírozást megér: a produkciók rendre leggyengébb láncszeme, Káel Csaba vajon sosem beteg?)

A klasszikus gümőkór, mint legfőbb ihlet, kedvelt motívuma a XIX. századnak, de a XX., sőt még a XXI. század sem hajlandó lemondani róla. A kultúrtörténet megannyi nemes halottat jegyez, kik ezen, egykoron vérszomjas vésznek lettek áldozatává, John Keatstől Fryderyk Chopinig, és az irodalmi-zenei remekalkotások is kedvvel nyúlnak a tüdőbajban haldokló, sápatag leányokhoz (!) Fantine-től (Nyomorultak) Violettán (A kaméliás hölgy) át Satine-ig (Moulin Rouge). Ezenközben a makkegészséges, vakszerelmes férfiak sokak szemében így is áldozatok maradtak, akiknek esélyük sem volt befolyásolni a cselekmény végkimenetét. Az érzelmek Óperenciájának árja és apálya látszólag még a szerelem kezében, a tenorista édes-mámorító áriái délibábként nyújtózkodnak a Nő felé, de a végszó mindig ugyanazé - Rodolphe még Mimi ujjait melegíti, de mi tudjuk, másik kezével már a vén kaszás mancsát markolja. A tébécé egyenlő az elrendelt, biztos halállal, ahogyan az opera seria is egyenlő a biztos halállal. E hangos drámák néha csupán téveteg előjátékok egy irtóztató halálhörgéshez.

A csereember, Alfred Kim nem találja meg egykönnyen a rászabott bohém-szerepet, ahogyan színpadi szívszerelme is, ő is inkább az est második felére domborítja ki valódi tudását és kétségtelenül meglévő vokális-muzikális felkészültségét. (Pedig a Bohémélet azért nem egy Trisztán, legyen bármenyire is négyfelvonásos színjáték elviekben, s nem is igényli okvetlen, hogy az utolsó felvonásra tartalékoljunk mindenáron). A hang mindenesetre megvan, ha nem is éppen színgazdag, de szép és feszes Puccini-tenor, biztos magasságokkal, jó szövegmondással, általában tiszta hangadással.

A bolgár szoprán, Szvetla Vaszileva (Mimi) alighanem szintén a végére rezervál - holott tudhatná, hogy ezúttal nem kényszeríti a színpadi rend a fekve éneklésre -, csekély, de azért hallható bizonytalanságokkal viszi végig az első felvonás megismerkedés-jelenetét. A matéria itt is tiszta és nemes, megvan hozzá a megfelelő erő is (ó, a bolgár iskola!), bár a szövegejtés kevésbé választékos, néha kissé figyelmetlenül is képezi a mássalhangzókat, de a szerep vokális egysége nála is rendben van. Miminek van tartása, van attraktivitása mindenekelőtt, s még lendülete is; hogy valódi élet ma is alig költözik a szerepbe, arról nem az énekesnő tehet. Vaszileva fizikai megjelenése is hozzátesz a produkcióhoz, s nem is elhanyagolható mértékben. Kissé zavaró ugyan, ahogy az első felvonásban jobb kezével minduntalan bézsszín kardigánjához kapkod, szendén rá-ráemelve azt szerény dekoltázsára, miközben angolkisasszony módjára pislog alá; ám azt mindig pontosan tudja, hogyan üljön a kényelmetlen faszéken, hogy formás bokája és szépen ívelt lábikrája az előnyösebb profilból látszódjék. Pedig tudhatná: Musette a második felvonásban egy komplett kánkánnyi látványt enged a férfitekinteteknek.

Az est megbízható pontjai, hovatovább valóságos díszei a mellékszereplők: Borisz Sztacenko markos, már-már legényes (ő csak tudja, milyen is a bohémsors), de kifogástalan baritonja ideális Marcello, Palerdi Andrásra mintha ráöntötték volna Colline figuráját és a sötét bohémgúnyát, de ugyanez igaz a Schaunard-t megformáló Horváth Ádámra is: hibátlan teljesítménnyel járultak hozzá mindannyian az est sikeréhez.
Wierdl Eszter Musettáját csak azért emelem ki külön a sorból, mert a második felvonásban elővezetett produkciója még mindig fülemben szikrázik, hiszen a Musette-keringő olyan üde volt és kihívóan gömbölyű, hogy külön bekezdést érdemelne.

Kár, hogy a zenekar még az egyébként magasan jegyzett karmesterrel együtt sem volt képes versenyben maradni a szólistákkal. Szóltak ugyan, ha arra volt szükség, ám a sok ihletetlen megoldás, tompa játék és a hallhatóan a túlgyakorlottság hozta unalmas frázisok nem lendítettek egy centit sem az előadáson. Közepes zenekari teljesítményt hallottam, nem többet rutinmunkánál, még ha egy-két jól sikerült hangsúly be-becsúszott is, talán éppen az egyébként felkészült és lelkes Luisotti jóvoltából. A kórus munkája tisztes és jól elrendezett, nem zavaró, de nem is megjegyzendő a szereplésük, meghallgattuk őket, mert ott voltak.

A Káel-féle rendezés (akarom mondani \"félig-szcenírozás\") pedig alig érdemesíti a munkát az említésre. Üdítő, de önmagában teljesen érdektelen, hogy kevés kellékkel dolgozik az előadás, a színrevitel ettől még ötlettelen és semmitmondó. Egy interjúban azt nyilatkozza Káel: \"operarendezéseimben elsődlegesen mindig a pszichológiai megközelítést érvényesítem\". Mifelénk ez azt jelenti: \"fogalmam nincs, miről szól a darab; a munka az munka\". De bármit is jelentsen ez a hittétel Káel szerint, számomra egyértelmű, hogy legfeljebb a vetített animációra volt érdemes figyelni (már ha egyáltalán...) e két órán át, a színpadi mozgásra, a szcenikára, mely kifejezőerőt nélkülöző, jellegtelen és mondanivalóban igencsak szűkölködő volt, aligha. Az egyetlen jellegzetes és állandó díszlet egy hatalmas Café Momus-felirat a színen (ezt a szerkesztőség nevében is tisztelettel megköszönöm), a jelmezek pedig a szokásos, unásig ismert műbohém öltözetek színes kordjakókkal, tarka, kötött sálakkal, balgatag mellénykékkel. Ez még egy közhelyes szerelemhez sem elég, egy hosszú és fájdalmas haldokláshoz pedig édeskevés.

Fotó: Pető Zsuzsa Forrás: Müpa