Forever Violetta! - Az új Traviata a Szegedi Nemzeti Színházban

2026. október 16/17
Szegedi Nemzeti Színház

VERDI: Traviata

Violetta Valéry – Kónya Krisztina / Máthé Beáta
Alfredo Germont – Tötös Roland / Tóth Jonathan
Giorgio Germont – Szélpál Szilveszter / Réti Attila
Flora Bervoix – Vajda Júlia
Annina – Kismárton Ilona
Gastone – Büte László
Douphol báró – Taletovics Milán
D’Orbigny márki – Süli Tamás
Dr. Grenvil – Vatamány Atanáz
Giuseppe – Bagdi Zoltán

Km- a Szegedi Szimfonikus Zenekar, valamint a Szegedi Nemzeti Színház Énekkara
Vez. Fülöp Dániel Erik

Egy héttel a győri Traviata után immár Szegeden élvezhettem az ottani társulat új produkcióját. A győriek ugye azt a szisztémát választották, hogy a három fő- és az egyik középszerepet vendégénekesekkel oldották meg. Ehhez képest Szeged a helyi erőkre támaszkodott gyakorlatilag teljes mértékben. Ha nincs egy főszerepre magánénekesük, akkor az Énekkarból kap lehetőséget egy-egy ifjú tehetség a kiugrásra, ami azután vagy sikerül, vagy nem. Az ötlet nem új, de csak akkor működik igazán, ha a színház tud kellő energiát áldozni az utánpótlás nevelésbe. Mert lottóötös valószínűségű az olyan, amikor a kórusból csak úgy kiugrik egy korszakos tehetség és másnaptól hozzá igazítják a nap járását.

Az előadást Koltai M. Gábor rendezte, aki a hírek szerint először állított színpadra operát. Az eredmény változatos, a nagyszerű ötletektől kezdve az értelmetlen/bosszantó apróságokig terjed a skála. Koltai M. praktikus színházcsináló lehet, aki ügyesen (és főleg frappánsan) oldja meg a különböző helyszínváltozásokat. Merészen él a csend, helyesebben a pausa alkalmazásával. A legizgalmasabbat elmesélem: a Flora estély végén Germont és fia kivételével ott marad az egész kompánia, Violetta a földön, a többiek szerepük szerint elszórva. Mindenki mozdulatlan. A taps elhalásával Violetta lassan, nagyon lassan felkel, elvánszorog egy üres székig, Annina pedig szép nyugodtan elkezdi lebontani a frizuráját, majd egy ponton felemeli a parókáját. A póthajnak jelentése van, Marylin Monroe-t idézi összetéveszthetetlenül, s amikor lekerül a lány fejéről a nagy csendben, elindul a III. felvonás előjátéka. Majd egy perc telt el némaságban. Van ebben rizikó, de tökéletesen bepróbálva működik. Utána a rendező egyenként kijátssza a teljes társaságot a színről, az előjáték végére ott vagyunk az utolsó képben.

Sajnos negatív ötletek is felmerültek, mert a próza területéről érkezett rendezőnk olykor megriadt, amikor egy énekest egyedül kell hagynia az áriájával. Győrött az inas a Di miei bollenti ária alatt átöltözteti Alfredot, itt pedig közösen összeraknak egy kerti nyugágyat. Számomra mindkét megoldás arról árulkodik, hogy a rendező fél a leszúrt lábú tenortól és ahelyett, hogy elmondaná neki (ha egyáltalán szükséges), mi játszódik le benne közben, inkább kitalál valami földhözragadt pótcselekvést neki. (Lehet, hogy jobban jártunk volna, ha megborotválkozna, vagy megetetné a macskát, de haszna éppen ugyanannyi.) S ugyan Szegeden nincs félszínpadot betöltő kanapé, de Alfréd húga itt is megjelenik, s Grenvil doktor itt is már az első előjáték alatt megelőlegezi a várható tragédiát.

Koltai M. a darabot igyekezett modern háttérrel kortalan környezetbe tenni úgy, hogy a lehető legtöbbet mutassa egy betévedő fiatalnak. Ez nagyjából sikerült is, a publikum mindkét előadáson feszült figyelemmel kísérte az eseményeket. Nagyon meghatóan tette fel a rendező a dalmű utolsó pillanatait, az Alfréd kezébe csúsztatott fénykép már a temetési szertartás maga, a haldokló Violetta mellett már csak a hűséges Annina áll.

Ha valamiért érdemes volt Szegeden elővenni a Traviatát, az a két Violetta, Kónya Krisztina és Máthé Beáta. Mindketten magas szintű zeneiséggel és megkapó drámaisággal mutatták be az egykori kurtizán tragédiáját. Ritka eset, hogy két ilyen magasrendű produkció kerüljön párhuzamosan színre egy színházban. Különbségeik is előnyükre váltak. Kónya Violettája jobban figyel partnereire, alájuk is rendelődik, a tragédiáját pontosan ez okozza, mert Alfréd képtelen a felszínen túl, mélyen megszeretni a nőt.

Máthé Beáta magányosabb, de könnyen lehet, hogy ez csak a partnerek miatt alakult így. Elhagyatottsága már kezdetektől rányomja a bélyeget alakítására. Zeneileg és hangi produkciójukat illetően mindketten hátukon cipelték el az előadásukat és ez nemcsak azért alakult így, mert a rendező az átlagosnál is jobban Violettát tette reflektorfénybe. (De igazából nem is volt nagyon más lehetősége.) Ha az előadás(ok) végén katarzist éreztünk, azt mindenképpen Kónya Krisztinának, illetve Máthé Beátának köszönhetjük.

Tötös Roland Alfredoja sajnos komoly zenei visszalépés a pár évvel korábban mutatott teljesítményéhez képest. Ismét regisztrálhatjuk a hátracsúszó magasságokat, a kissé slampos, csúszkáló dallamvezetést és a natúr hangadást. Ha a 2023-as Kalózban mutatott formája Tötösnél ígéretes karrier lehetőségét villantotta fel, most visszakerült a „jó vidéki tenor“ kategóriába, annak minden pejoratív élével együtt. Játéka biztos, de jellegtelen, nem talált kapaszkodót Alfréd figurájához, ami persze lehet rendezői hiba is. Annál is inkább, mert hasonlót tapasztalhattunk a fiatal Tóth Jonathan esetében. Tóth a bevezetőben említett „énekkarból kiugró“ tehetség, ezért esetében indokolt a visszafogott kritika. Egészséges karcsú hanganyag, de az alsó-középregisztere egyelőre még kevéssé jön át a zenekaron, s nem is igazán szép színű, viszont imponáló felső kvartja van. Énektechnikai problémának tűnik, hogy egy-egy magas hang másképpen szól eltérő magánhangzókkal, de ezt a következő években sikeresen lehet(ne) korrigálni.

Bár nagyon eltérő volt a két idősebb Germont alakítója, a problémák hasonlóak. Az első estén látott-hallott Szélpál Szilveszter komoly csalódás. A már emlegetett korai Verdiben, a Kalózban Szélpál lehengerlő hősbariton hangot produkált, a vérbeli operarajongó már Luna, Renato és Rigoletto szerepeit vizionálta a közeljövőre. Ebből mára semmi nem maradt, Szélpál ugyan példás legatókkal énekli a szólamot, a hang összeesett, fakó, magasságai inkább a tenor-kettőhöz állnak közelebb. Játékban a kimért, pedáns és szürke apát hozza, aki szenvtelenül közlekedik a társadalmi hierarchia mentén.

Nehéz megítélni a másik idősb Germont, Réti Attila produkcióját, annyira távol áll a dalmű által elvárt zeneiségtől. Az alkat, a szorongó figura tulajdonképpen sokat segített a figura megteremtésében, de nem feledteti, hogy Réti messze van a szólam által szabott zenei határoktól. A publikum viszont értékelte a helyben töltött elmúlt három és fél évtizedet, a szegedi hűséget, mert az előadás végén tüntetően ünnepelték.

Az előadás kiemelkedő közreműködője volt Vajda Júlia, Flora alakítója, aki (mint mindig) pontosan tudta a helyét a drámában. Nagy és kellemes meglepetés volt Annina szerepében Kismárton Ilona, aki végig megfelelő szintű partnere volt Violettáknak, a sok végszavazást és a rendezői instrukciókat mind maximális odaadással, ideális hangadással teljesítette.

Mindkét előadást Fülöp Dániel Erik vezényelte, korrekt biztonsággal, de a darab rendkívüli színeitől mentesen. A dalmű legmegrázóbb pillanatait így nem Ő, hanem a címszereplők teremtették meg. A Szegedi Szimfonikus Zenekar és a Szegedi Nemzeti Színház Énekkara maximális odaadással vett részt a produkcióban, melyet a közönség hálásan ünnepelt.

fotó:©Szegedi Nemzeti Színház: Tari Róbert