Főpróba Domingóval

2022. április 22.
Magyar Állami Operaház

Verdi: Simone Boccanegra – Főpróba

Simone Boccanegra: Placido Domingo
Amelia Grimaldi: Francesca Sassu
Jacopo Fiesco: Cser Krisztián
Gabriele Adorno: Brickner Szabolcs
Paolo Albiani: Szegedi Csaba
Pietro: Szemerédy Károly
Az íjászok kapitánya: Ninh Duc Hoang Long
Amelia komornája: Sahakyan Lusine

Vez.: Kocsár Balázs

Nem akartam megnézni Domingót, mégis úgy alakult, hogy megnéztem. Ugyanis a tegnapi főpróbát eredetileg Alexandru Agache énekelte volna, együtt Rost Andreával, aztán mégse: Rost Andreát betegnek jelentették be – szerintem nem az, és van egy fogadásom, hogy a következő előadásokban sem ő lesz, mert ahogy az elmúlt 15 évben tette, mindig lemondja az egész sorozatot, lehetőleg jó későn, nehéz helyzetbe hozva a színházat. (Ne legyen igazam!) Hogy ezt az Opera meddig és miért tolerálja, az egy külön kérdés. Agache helyett Domingo énekelte Boccanegrát, nekem nagy meglepetést okozva.

Előre bocsátom, hogy azok a problémák, amelyekre számítani lehetett, teljes egészében megjelentek, adódva egyrészt abból a tényből, hogy Domingo tenor hangon énekel egy bariton szerepet; másrészt abból, hogy elmúlt nyolcvan éves. Amikor már az urak többsége otthon ül a kandalló mellett, szerencsés esetben; rosszabb esetben ágyban fekszik, ápolásra szorulva, és örül, ha beszélni tud, nemhogy énekelni. És akkor itt van Domingo, meggörnyedve, lelassulva, olykor erősen totyogva, bizonyos pontokon láthatóan utolsó erejét összeszedve, hogy fizikai fáradtságát palástolja, nem is mindig sikerrel. (Aztán mégis képes térdre rogyni, meghalni elvágódva úgy, ahogy azt csak igazi profik tudnak. Ki érti ezt?)

És énekel: kétségtelenül tenor hangon, olykor elfogyó levegővel, de ugyanazon a nemes hangon, amivel mindig is. Ez pedig kérem szépen a maga nemében csoda. Már első megszólalása is mellbevágó volt, alig akartam hinni a fülemnek: ez ugyanaz a szín, amivel 35 éve az Aidában hallottam! Hangja hallatszik mindenütt – ebben egyedül van a színpadon, mert mindenki más úgy halkul el, ahogy eltávolodik a rivaldától --, állhat akárhol: leghátul a színpadon vagy akár a színfalak mögött is. Bizonyítva, hogy a hang még mindig jól pozicionált és projektált, birtokosa tudja használni. Sok részben elgyengül, és nem hinném, hogy azért, mert próbál, hanem azért, mert egy ekkora szerepet végig bírni fiatalosabb erőnlét kell, de ha úgy adódik, felragyog, és az ember felkapja a fejét, majdhogynem a helyéről ugrik fel: tessék, egy nagy operai pillanat! Olyan hang és ének, amilyet egész életemben szerettem, hallgattam és akarnék hallgatni ma is.

Ilyen volt az Amelia-Boccanegra kettős középső része „Figlia… a tal nome”, amikor Domingo lerogyott a műsziklára, és elindította azt a csodálatos dallamot olyan hangon és poézissel, amit álmomban sem reméltem volna egy 81 éves énekestől. Kár, de végül is érthető, hogy épp a szerep csúcspontján, a tanácsteremben és különösen a Békedalban, nem elég már az erő. Ott elég erős memóriazavar is fellépett, elfelejtve a szöveget. Ekkor azt gondoltam, talán a második részt már nem is fogja tudni megcsinálni, és mint a bécsi Nabuccóban történt, szünet után más folytatja helyette, de végül mégis énekelt tovább, és mivel az a szerep hangilag könnyebbik része, jobban megoldotta, számos poétikus pillanatot szerezve.

Egyszóval: ezer sebből vérző produkció, de nem méltatlan Domingo formátumához, amelyet ezúttal is bizonyított. Különösen akkor, mikor két magyar „baritonnal” (egyikük sem az) állt és énekelt együtt a színen, 81 évesen leiskolázva őket minden szempontból. A Boccanegra olyan opera, amelyikben három bariton van, ezen az estén Gabriele Adornón kívül hallottunk még másik három tenort, baritont egyet sem.

A közreműködőkről röviden: Rost helyett Francesca Sassu énekelt egy egyáltalán nem neki való szerepet. Hangja „soprano leggero” csak a felső regiszterben szól, biztosan és jó volumennel a legmagasabb hangokon is, de közép és mély fekvésben egyáltalán nem. Amelia szerepe szerint fiatal lány, de hangilag ennél sokkal súlyosabb, minden lágéban jól szóló matériát igényel még lírai szoprántól is. Sajnos az éneklés poézise is hiányzott nála, különösen a Békedal concertatójában. Jelmezével is elég nehezen boldogult. (Mikor egyszer belegabalyodott ruhájának hosszú uszályába, rúgott bele hátrafele egy jókorát, színpadon elég ritkán látható megoldásként.) Szóviccel élve azt mondanám róla összefoglalónak, hogy Sassu meg se közelíti a mi Sass-unkat.

Az előadás hangilag legjobb teljesítményét Brickner Szabolcs nyújtotta. A szerep ugyan túl van hangi határain, de ő teljes energiával, valóban apait-anyait beleadva énekelt, tulajdonképpen megoldva minden nehézséget. Brickner határozott fejlődést mutat az utóbbi években, tegnap is méltán aratta a legnagyobb sikert. (Még nagyobbat, mint Domingo, ha tárgyilagosak vagyunk.)

Cser Krisztián halványan kezdett, az ária teljesen megoldatlan, igazán csak szünet után hallottam azt a basszus hangot, amelyet már az első perctől szerettem volna hallani. Csernek a legato éneklésben kellene fejlődni, hogy a széles dallamokban is ugyanolyan telten, sötéten szóljon, mint a különálló frázisokban.

Az előadást egyébként alapvető unalom lengte be, ami a karmester, Kocsár Balázs számlájára írható. A Boccanegra karmesteri szempontból nehéz feladat, mert a Verdinél megszokottnál töredezettebb zenei folyam nagy összefogó képességet és fantáziát igényel. Sajnos Kocsár nem tudott mit kezdeni vele, nem szólalt meg sem a mű költészete, még kevésbé drámaisága.

Végül egy általánosabb megállapítás: először hallottam zenélést a felújított Operaházban, amelynek állítólag csodálatos akusztikája lett. Sajnos semmiféle javulást nem tapasztaltam, sem a zenekar, se az énekesek hangzását illetően. A kiszélesített árokban ülő zenekar még közepes volumennel is jobban fedi az énekeseket, mint eddig. Az énekesek meg… aki jó technikával énekel, az hallatszik, aki nem, az nem. Ez már csak így volt és, úgy látszik, maradt is. Mikor 1984-ben azt mondták, hogy a felújítás után nem hallatszik az énekesek hangja, idejött vendégjátékra a Moszkvai Nagyszínház, és láss csodát: mindenki pompásan hallatszott. Ahogy most hallatszott Domingo remekül, és nem hallatszottak sokan mások. Egyszóval: semmi változás.