Fetisizmus a fehérnemű boltban - Cesti Orontea című operája a Tavaszi Fesztiválon

2016. április 18.
Zeneakadémia, Solti terem

Orontea - Baráth Emőke
Alidoro - Rab Gyula
Silandra - Hajnóczy Júlia
Creonte - Erdős Attila
Corindo - Philipp György
Aristea - Kiss Judit Anna
Giacinta - Estefania Avilés
Filozófia - Theodora Raftis
Amor - Imai Ayane
Díszlet: Rózsa István
Rendező: Almási-Tóth András
Gelone: Ambrus Ákos
Tibrino: Kiss Diána
Aura Musicale
Vez.: Máté Balázs

Sok operához nem árt komolyabb tanulmányokat folytatni, ha teljesen érteni akarjuk akár a történetet, akár a zenét. Mi, mikor, miért történik, de a zene is tartalmazhat olyan kódolt üzeneteket, amelyek teljes megismerése akár könyvtárnyi irodalom átrágását is kívánhatja. Az operákat magyarázó irodalom olvasgatása pedig, ha nem is vetekedhet az operákkal való találkozással, önmagában is lehet szórakoztató.

Ugyanakkor az is igaz, hogy a legközönségbarátabb (komoly)zenés műfajnak általában nem hagyománya, nem érdeke, hogy felfoghatatlan legyen. A zene primer rétege könnyen követhetően mondja el, hangsúlyozza, fejezi ki azt, ami a színpadon történik.

A viták tárgyát képező rendezői operajátszás van, amikor úgy tűnik, kapaszkodót akar nekünk nyújtani azzal, hogy egyszerűen felfogható dolgokat a színpadi megvalósítás során sokszor indirekten, áttétel nélkül közvetít, pedig valójában a talajt rántja ki alólunk, amikor nem engedi, hogy saját értelmezésük lehessen. Sokszor pedig tovább bonyolít, ne adj isten, érthetetlenné tesz egyszerű, vagy amúgy is gondolkodásra késztető dolgokat. Persze lehet ez is művészet, ha fantáziadúsan, következetesen csinálják, élvezni is lehet, mi több szolgálhat hozzáadott értékkel is.

Az opera azért alakította ki – évszázadokon keresztül - az ő sajátos jelrendszerét, mert ezt tartotta művészetnek: a zenét médiumként használva beszélni életünkről. Aminek egyik igen fontos eleme a szexualitás, amely operául kifejezve, legalábbis a régebbi korokban, minden esetben, mint szerelem jelenik meg. És igen, tudjuk (az Animal Cannibals óta mindenképpen), hogy mindenki csak azt akarja. Szenvedtek is eleget filozófusok, művészek, hogy valahogy összebékítsék a kettőt, az égi és földi szerelmet.

Ezért beszélt szinte mindig látszólag a szerelemről a legérzékibb művészet, a zene nyelvén az opera. Ez volt a legalkalmasabb a szexuális vágy kódolt kifejezésére. Lásd a népdalok sokszor rejtett, sokszor nem is annyira rejtett, szóvirágokban szalonképesített üzenetét.

Cesti Oronteájának cselekménye igencsak vékonyka szálon fut. Üldözött, magát festőnek mondó, rendkívül megnyerő ifjú, Alidoro érkezik az egyiptomi udvarba. Oronte a királynő első látásra beleszeret, de nem tárhatja fel azonnal érzelmeit. Így az ifjú szabad préda az udvarhölgy, Silandra számára, aki elfordul Corindótól, addigi szerelmétől.

Megjelenik Aliodoro anyja, Aristea is, aki szintén szerelemre vágyik, megkörnyékezi a nála jóval fiatalabb Ismeót, ő valójában álruhás nő, Giacintának hívják és Corindo udvaronc tetszik neki. Gyakran feltűnik a részeges szolga, Gelone. Végül kisül, hogy Aliodoro csecsemőkorában elveszett föníciai királyi sarj, Orontea nyugodtan a felesége lehet. (Róla a műben említik, Ptolemaiosz lánya. A történeti hűségről csak annyit, a ptolemaida egyiptomi királynőket Bereneike, Kleopátra és Arszinoe néven jegyezték.)

Az Orontea rendkívüli népszerűségre tett szert, az 1656-os innsbrucki bemutatóját követő harminc évben tizenhétszer újították fel, a XVII. század legnépszerűbb operája volt. Mi persze már Monteverdit jóval többre tartjuk. Cesti ügyes zeneszerző, nyilván ismerte nagy elődeit. Például az egyik kis duett emlékeztetett a minden bizonnyal Cavalli által komponált híres Pur ti miróra, amely Monteverdi Poppeájának zárószáma (Cesti énekelt Cavalli egyik operájában) noha zenei jelentőségében alig fogható ahhoz. A sok szép, a szöveget hűen követően komponált részlet ellenére, nem kapunk figyelmünket végig lekötő koherens zenei történést, inkább csak recitativók és áriák sorát.

A Solti terem helyreállított kis színpadán a díszlet mindvégig azonos volt, nem kellett tűnődnünk, hol járunk, nem ám a piramisok földjén, hanem a szerelem birodalmában, hiszen egy női fehérneműboltot idézett a díszlet, a falakat színes melltartókat viselő női kirakatbaba torzók borították. Az ominózus ruhadarabot a női szereplők időnként előrángatták felsőruházatuk alól, jelezvén mit is? Hogy ők tényleg nők? Hogy itt tényleg (testi)szerelemről van szó? Hogy amikor ezt a kis textilt eldobják maguktól, akkor már majdnem mindenre készek? Tudok olyan ruhadarabról, amelyik még indirektebben közölte volna velünk mindezt.

A szereplők ezenkívül állandóan egymás intim testrészeit simogatták, párzó mozdulatokat végeztek, netán saját nemiszervüket markolászták, mert igen, ez az átlagosnál sokkal több komikus elemet tartalmazó mű, itt nevetni, legalábbis derülni kell, és a kabaré hagyományai szerint nem csak megengedett, de kötelező az altesti humor.

Emellett a másik díszletelemet, a nagy műanyag LOVE szó betűit borogatták le, vagy éppen felállították, ennek érdekében jöttek-mentek a színen akár volt ott dolguk, akár nem. Bebújtak az 0 betű közepébe, hiszen az olyan vulvaszerű valami, jelentősége van, ha valaki belekuporodik. Felmásztak a többi betűre is, valahogy lekászálódtak róluk, külön respekt Baráth Emőkének a magas tűsarkú cipőben végrehajtott halálugrásért.

Úgy van, nem csak a nyomdafesték, a színpad deszkái, tévé, rádió láthatatlan sugarai is többet bírnak, mint nem is olyan régen, ennél sokkal többet is. A BBC annak idején azért tette indexre a Beatles Obladi-oblada című számát, mert ez a szó arra a mozdulatsorra utal jamaikaiul, amely ma már egy klasszikus opera színpadra állítása során lám, akár tucatszor is feltűnhet.

De miért kellett – fogalmazzunk finoman – az érzéki humornak végig uralkodnia az időnként azért csak felvillanó valódi szellemesség felett, amely olyan kis ötletben méltánylandóbban mutatkozott meg, mint amilyen a felfújható korona volt. Ezt Aldioro kapta Oronteától. Amikor kegyvesztett lett a koronát elvették tőle, leeresztették, majd miután kiderült az igaság, felfújva visszakapta. Lehet jókat röhögni Benny Hillen is, de én inkább a Monthy Pythonnal vagyok.

A popkultúra megnyilvánulásainak (itt például tetoválását szelfiző szereplő, diszkótermi táncmozdulatok) szembeállítása a magaskultúra zenei elemeivel gyakori, bár mára éppen ezért eléggé kiüresedett humorforrás az operaszínpadokon.

Közben gyönyörűen énekelt Baráth Emőke, kivételesen jók voltak hangban, zeneileg, színészileg a többiek. Hibátlanul helyt álltak rengeteg tennivalójuk közepette, miközben valójában csapdába szorulva vergődtek. Remek volt a - schalmeijátékot leszámítva – a zenekar, és a szereplők megérdemelték a hosszas ünneplést a végén.

A baj csak az, hogy amit a színpadon láttunk, megölte a zenét, zenélést. Ezért erről legyen elég ennyi.

Ui.: Kezünkbe adtak egy kis szórólapot az előadás előtt, amelyből – nagyon helyesen – megtudtuk, kik a zenekar tagjai. Valamint egy információt, hogy Aristea szerepét Ódor Botond helyett Kis Judit Anna énekli. Ez utóbbit akkor nem értettem miért kaptuk, hiszen a TF leporellójában ezek szerint már helyesen, az ő neve szerepelt, valószínűleg nem csak én tájékozódtam abból. Azután már az előadás után, mikor a szereplők nevét szerettem volna bemásolni a ZAK honlapjáról kiderült, ott még mindig az eredeti kiosztás szerepel. De más név volt, Silandraként is feltüntetve, és a tizenegyből csak hét énekes nevét találtam. Most amikor ezt írom – a bemutató után egy héttel - már rendeződött a helyzet.

Ugyanakkor nem volt rendben minden a Tavaszi Fesztivál műsorismertetőjével sem. Feltűnő volt a szöveg lapossága, pongyolasága. (Szerző nincs.) Azután gyűjtögetve az információkat Cestiről és az Oronteáról, természetesen eljutottam a magyar Wikipédia szócikkéhez is. Kiderült, onnan több bekezdés van szó szerint behúzva. Hát… Meg különben is, kit érdekelnek több oldalnyi zenetörténeti információk egy ismeretlen operáról előadás előtt tíz perccel. Inkább azt szeretnénk tudni, kik, miért fognak feltűnni a színpadon, miről énekelnek, stb…